Mostanában ezerrel pótolom a korábbi elmaradásaimat, de van is mit. Igen, csak most, közel egy évvel a bemutató (2018.12.20.) után láttam a 12 dühös embert, így a 28. előadásról következik ez a beszámoló.
A látványos csúszásnak nem csak az az oka, hogy a főpróbára nem tudtam elmenni, utána pedig sok ismerősöm türelemre intett, és azt jelezték, hogy a próbafolyamat bonyodalmassága miatt még nem állt össze az előadás, hanem azt is láttam, hogy akkora lett a siker, amilyet várni is lehetett a darabtól és a szereposztástól. Ennek a produkciónak teljesen felesleges ajánlót írni, könnyedén eladja magát, a kitűzött néhány alkalom gyorsan megtelik. Bárcsak lehetne több… (Ezen a vasárnapon is kettőt játszottak egymás után, amely kétszer 2,5 óra koncentrációt jelentett a közreműködőknek, jelentős megterhelést.)
Az Átrium oldalán gyakran szerepel a szám, hogy mióta megoldatlan a színházak finanszírozása – jelenleg éppen 388 napja - , így ebből és más jól menő előadásokból is jelentősen kevesebb tűzhető ki, és ráadásul ennél jelen van 14 szereplő, akiknek az egyeztetése nagyon nem egyszerű, ez is szűkíti a játszás lehetőségeit.
Mucsi Zoltán és Varga Ádám, az esküdtszék elnöke
Elmondható, hogy jelenleg már egészen mindegy, hogy milyen volt a próbaidőszak, miként jött létre a Császi Ádám és Fehér Balázs Benő által is jegyzett produkció, MOST nagyon jó állapotban van az előadás, összehangolt csapatmunkának lehettem a tanúja, szeretni lehetett a játszókat együtt és külön is. Az előadás feltétlenül érdemes arra, hogy hosszan műsoron maradhasson, évekig.
A 12 dühös emberről először az angoltanáromtól hallottam, akinek ez kedvenc darabja volt, sokszor emlegette a történetet is, és ezek után még gimnazistaként (1987-ben) meg is néztem Pesten az akkori Nemzetiben, Sinkovits Imrével, Agárdy Gáborral. Később még (=csak) három verziót láttam, bár a színházi adattár 22 bemutatóról közöl adatokat 1959 óta. Az a darab, amit szeretnek nézni és szeretnek játszani is, de sokszereplős, így költséges, és emiatt akármilyen társulat nem tudja elővenni, hiába nézné meg a közönség sokszor.
A legutóbbi alkalommal (2006-ban) a Balikó-rendezést láttam a Nemzetiben, amelynél egészen kiakasztott, hogy üvegfalat tettek az esküdtek és a nézők közé a Gobbi Hildáról elnevezett stúdióban. Ez a gesztus maradt meg legerősebben a csodás színészi gárdát is elhalványítva, egy profi színházi ember ezer korábbi színpadi munka után ezt a pluszt tudta csak kitalálni hozzá, és nem volt tudatában, hogy az üvegfal megakadályozza, hogy a színészek visszajelzést kapjanak a közönségtől és így ez az ötlet nemcsak felesleges, drága, de kártékony is. (Ennél jobban csak egy színpadi előfüggöny idegesített fel nézői pályám során, amely még plusz erőlködésre késztette az énekeseket, az üvegfal mögötti beszélgetés viszont ki volt hangosítva, nem kellett ordítania senkinek.)
Mihályfi Balázs, bevándorló és Fehér Balázs Benő, reklámszakember
A 12 dühös ember az a darab, amelyiknek a hatása egyáltalán nem függ a színpadképtől, szinte felesleges ebbe tenni a pénzt és energiát, hogy milyen maga a szoba, ahol az esküdtek összegyűlnek. Nagyon jó színészek kellenek, akiket úgy kell összehangolni, hogy a néző azt érezze, hogy nem is volt rendező, csak spontán összegyűlt emberek beszélgetését nézi. Éppen emiatt nem alkalmas rendezői önmegvalósításra, viszont az a jó benne, hogy a kevesebb szöveggel bíró színészektől is folyamatos koncentrációt igényel, és emlékezetes lehet valaki bármely szerepben. Mindenki fontos, bár a 8. és a 3. esküdt a kulcs – az aki először szavaz nemmel a bűnösségre, és aki utolsónak fogadja el, hogy felmerülnek alapos kételyek.
A négy megtekintés ugyan harminc év során oszlott meg, de így is elég jól emlékeztem a cselekmény fordulataira és hamar észleltem, hogy komolyabb dramaturgi beavatkozás történt a szövegen is, amely az említett alkotókon kívül elsősorban Ugrai István munkája.
"Nem úgy gondoltam" gesztus Kovács Máté felé
Utólag elolvastam az angol eredetit, hogy pontosan lássam, hogy mennyi a módosítás, így emiatt (és a közben megtekintett további 6 előadás miatt is) néhány napot csúsztam e beszámoló megírásával.
A dramaturgiai eltérések szükségessége megkérdőjelezhető, lehetne amellett is érvelni, hogy az eredeti szövegből a néző maga is érezheti az áthallást, konkrét utalások nélkül is. Ami lényeges, minden módosítás köthető az eredeti mű szellemiségéhez, és arra szolgálnak, hogy még jobban aláhúzzák, hogy ennek az amerikai történetnek köze van korunk magyar valóságához. Több benne a társadalomkritikai szándék, felhívja a figyelmet néhány káros jelenségre, és talán így kevesen lehetnek, akik utólag csak a színészi játék értékeire fognak emlékezni. Ettől még két és fél órát (közben egy szünettel) szórakozunk, egészen le vannak kötve a gondolataink és a saját hétköznapi dolgainkról elterel.
A szerző, Reginald Rose rendkívül részletes utasításokat ad a színpadképre és a szereplők mozgására vonatkozóan, és három felvonásban képzeli el a történteket.
Szatory Dávid még eredeti helyén, a második széken
Az alkotók változtatnak a színpad kialakításán, sőt kitalálják, hogy egy éppen felújítás alatt álló termet kapnak az esküdtek, és erre utaló párbeszédet, sőt egy festőt is beállítanak az előadásba. A szerzői utasításban sivár szoba szerepel, és a hely lepusztultsága most is látványos, önmagánál többet is jelent ez. (Díszlet: Molnár Zoltán) Nyomatékosítják, hogy ez az egész tárgyalás csak úgy mellékesen történik, mindenkinek jobb lenne rövidre zárni, egy ember élete nem túlságosan fontos.
A három felvonás manapság szinte sehol nem fordulhat elő, a trend a szünet nélküli előadás felé hajlana, azaz sok dramaturg épp húzna, nem írna bele egy ilyen feszes szövegbe. Lehet, hogy ezt a lehetőséget át is gondolták, ez talán az a történet lenne, amelyik elég érdekes ahhoz, hogy mondjuk 2 órát egyben nézzük, de mégis beleterveznek szünetet a nyolcvanadik perc táján, de nem ott, ahol az eredeti szerző. Kimehet a mosdóba a 2. esküdt, Szatory Dávid, aki igyekszik mindenkihez alkalmazkodni, és így persze mi is esélyt kapunk erre. (A női mosdó előtt kígyózik a hosszú sor a lépcsőn, ebben nem tér el az Átrium a legtöbb színháztól, újabb mosdók építésére pedig nyilván nincs hely.)
Ezeknél a változtatásoknál sokkal lényegesebb, hogy az eredeti mondanivalót erősítő mondatok kerülnek bele az előadásba, nem lehet valakit származása miatt minden további tényező megfontolása nélkül elítélni.
A szerző 12 dühös emberről beszél, akik közül sok a lentről jött és az életben többé-kevésbé boldoguló, és van egy, aki ráadásul friss bevándorlónak számít. A 11. esküdt, Mihályfi Balázs a bevándorló, az ő jelenetei még inkább kiemelődnek, de szerencsére nem kell tájszólásban beszélnie, vagy hasonlóképpen megfelelni a számára előírt „akcentusos kiejtésnek”.
A történetből egyértelműen kitűnik, hogy alig van valaki – talán egyedül a nyolcadik esküdt, akit Gyabronka József játszik -, aki képes a tényekre koncentrálni, érzelmek, indulatok, és előítéletek nélkül nézni a gyanúsítottat úgy, ahogy a bíró (Znamenák István hangján) felszólítja őket: felelősségük teljes tudatában. Éppen ezek a tényezők okozzák azt, hogy a jelenlévők között végig nem szűnik az ellentét, és amíg a 11:1-ből 0:12 lesz, eltelik két és fél óra.
Ez a verzió még jobban kiemeli, hogy nincs tolerancia, a találomra összeválogatott esküdtek többsége nem tud kulturáltan vitatkozni, sokan nem tudják kezelni magukban az agresszióra való hajlamot, néhány szereplő, élükön a 10. esküdt Brasch Bencével, migránsozik is, végig tisztában vagyunk, hogy mindez nálunk is megeshet, ahol az utóbbi évek gyűlölet-kampányai miatt kiélesedtek az ellentétek, és a beszélgetések könnyen rossz irányba mehetnek.
Az előadásban minden vitából gyűlölködés lesz, és egészen lehetetlennek tűnik a megegyezés még abban a kisebb jelentőségű ügyben is, hogy az ablak nyitva legyen-e vagy zárva. Ki a hibás, hogy ilyen a világ, a gyanúsított fiatal, vagy a közeg, amelyik nevelte? – ezt kell a látottak alapján eldönteni.
Debreczeny Csaba, aki érzi a felelősség teljes súlyát
A beleírt szövegekből egyértelmű, hogy az alkotóknak a mű mondanivalója volt az elsődleges, de olyan kisebb módosításokat is észlelhetünk, amelyek célja, hogy a színészek szerepformálását elősegítsék. Még a lakás alaprajzának megtekintése is kiemelődik, ahogy a 3. esküdt, azaz Mucsi Zoltán ebből egy egész jelenetet komponál. Ő az, aki a fiú bűnössége miatt legtovább kitart, személyes okokból. Az ezt feltáró szövegrészt a darab későbbi pontjára helyezi a dramaturg, még inkább nyomatékosítva az összefüggést. (Lehet, hogy nem bízik abban, hogy eléggé figyelünk, illetve több olyan nézőre is számít, aki minden előkészület nélkül ül be az előadásra.) Végig érezzük a nyolcadik és a harmadik esküdt között feszülő ellentétet, és még azt is, hogy Gyabronka József valóban képes személyes indulatokat ebbe a kérdésbe nem belevinni, míg Mucsi Zoltán esküdtje erre képtelen. Megrázó az előadást lezáró jelenet, ahogy a színész egyedül marad a színpadon.
Az eredeti szövegben a szerző utasításban körülírja az egyes esküdtek főbb jellemvonásait, és a produkciói alkotói ezt az előírást megfogadták.
Hétköznapi embereket látunk, gyengeségekkel, akármelyikünk is közéjük tartozhatna. Moskovits Krisztina jelmezeit saját ruhaként viselik. (A szerző egyébként megengedné azt a lehetőséget is, hogy nők is szerepeljenek benne, sőt van csak nőkre írt verziója is, amelyet itthon – ha jól tudom – csak Győrben játszottak eddig 2007-ben.)
Sütő András, Mucsi Zoltán, Lecső Péter és Gyabronka József
Mindenkinek van olyan pillanata, amikor előtérbe kerülhet, nem statisztál senki az előadásban. Varga Ádám elnökként nagyon készséges, látszik rajta, hogy mindent az előírásoknak megfelelően akar csinálni, de egy percig nem hihetjük azt, hogy valóban ő fogja irányítani az ügy megtárgyalását. Domináns szerepe van a lentről jött, de jelentős karriert befutott Debreczeny Csabának (4. esküdt), aki végig nyitott, és amint megkapja a döntő érvet, alapos kétsége merül fel, módosít eredeti véleményén. Nem érzelmi alapon, vagy személyes meggyőzés hatására hajlik a „nem bűnös” szavazatra, ahogy például Lugosi György öregembere (9. esküdt), vagy Kovács Máté fiatalembere (5. esküdt), akik el is ismerik, hogy saját helyzetük és múltjuk erősen szerepet játszik e döntésben. Lecső Péter (6. esküdt) a kiegyensúlyozottabbak közé tartozik, aki eredetileg túl mélyen nem gondolta át a kérdést, hajlott volna a gyanúsított azonnali elítélésére, de aztán rá is hatnak az érvek. Fehér Balázs Benő (12. esküdt) reklámszakembere kellően ellenszenves, nem érzi a súlyát, hogy egy emberi életről döntenek éppen, és ő is végig kitart, nem úgy, mint Sütő András (7. esküdt), akinek mindennél fontosabb az, hogy végre hazamehessen meccset nézni. (Az eredetiben színházjegye van, de az alkotók jól érezték, hogy ehhez a karakterhez jobban illik az otthoni tévézés.)
Jó csapat ez így együtt, jól éreztem magam az előadás közben is, és az utóbbi hat napban is, amíg kiegészítgettem ezt a bejegyzést. (A szuperlatívuszokat kommentben hozzá lehet fűzni a felsorolt színészek alakításaihoz, megérdemlik.)
Muszáj lenne ennek az előadásnak hosszan fennmaradnia, hátha lesz olyan, aki ugyan a színészek miatt és kikapcsolódás céljából keveredett az Átriumba, de mégis meg fogja fontolni az elhangzottakat. Jó lenne, ha ezért nem kellene aggódnunk, bár erősen úgy tűnik, hogy a bemutató óta eltelt idő alatt a helyzet még nehezebbé vált. Ezt látva mindenkit csak arra biztatok, hogy ütemezze be a megnézését minél gyorsabban, és ezen túl is támogassa a függetleneket előadásaik látogatásával.
PS. Mészáros Csaba készítette az Átrium számára a fotókat, amelyeket felhasználtam.