Kedden reggel megakadtam a Játékszín Facebook-posztját nézve, amelyen ott szerepelt a TELTHÁZ felirat, mégpedig Nagy Sándor képével, akit vasárnap este Kecskeméten Versinyin szerepében láttam a Három nővér-ben. (Ajánló már szinte kész, még lesznek újabb előadások is!) Kíváncsi lettem, hogy milyen előadásban játszik, mivel először nem fogtam fel, hogy a TELTHÁZ maga a cím. (Köztudott, hogy a Játékszínben minden előadás teltházzal megy, nem értettem, hogy minek ezt ki is írni.)
Ez volt az első reakcióm, amelyből kiindulva nem zárnám ki, hogy a „Játékszín Teltház” megjelölés másokat is félrevezethet. Miután a bemutató óta már eltelt másfél év, a színház törzsközönségére ez nyilván nem vonatkozik, és a nézőteret rendre megtölti a színész egyszemélyes bravúrelőadása, amelyben negyven (!) szerepet játszik el.
Aki közel két órán át szeretne egy lendületesen pörgő magánszámot nézni, annak nem kell tovább keresnie.
Horgas Ádám rendezése olyan, mint egy gyorsvonat: szinte azonnal a végsebességre kapcsol és ezt a teljes menetidőn keresztül tartja is. A színész munkanélküli színészt játszik, aki folyamatosan castingokra jár, várja a nagy lehetőséget, és közben megélhetésből egy felkapott étteremben dolgozik, az asztalfoglalásokat intézi.
Ennyi a keret, egy napot látunk két órába sűrítve és a Manhattenben élő Sam Peliczowski élete is halad közben előre, miközben van, akinek foglal asztalt, és van, akinek nem. (Annyira nem lep meg minket, hogy a kapcsolatok számítanak.)
Nagy Sándor lehet, hogy a saját utcai ruhájában játssza végig az előadást – nem vált jelmezt. Háttérnek kap egy kissé lerobbant feltehetően alagsori irodának berendezett teret, ahonnan külön tartja a kapcsolatot a séffel, a konyhával és a bejelentkező vendégekkel, amelyből érzékeljük, hogy mindez néhány évtizeddel korábbi állapot (ma már biztosan online foglalás lenne itt is). Ez a „retro” háttér mégsem lesz igazán lényeges, bár nem árt ez a támogató háttér a színésznek, aki persze ezt minden látványelem nélkül is sikeresen játszhatná egymaga. Jutalomjáték ez, hatalmas koncentrációt igényel ez a közel két óra és a megszámlálhatatlanul sok váltás benne: pillanatok alatt ugrik át a hívást fogadóból egyik, majd másik vendéggé, virtuóz módon párbeszédezik önmagával, sőt rendre meg is szakítja ezeket a beszélgetéseket, ahogy jön egy újabb hívás – mindet fogadni kell, mindet fel kell venni, még akkor is, ha ez lehetetlen feladat.
Nagy Sándornak nincs lehetetlen, mindent bír, és a közönség folyamatosan nevet. (Aki szereti az improvizációs színházat, annak különösen ajánlható ez az előadás, amint hallottam, sokat változott, a kezdeti állapothoz képest számos új elemet is belevisz a színész, erről akár újranézéssel meg lehet győződni.) Ahogy a Játékszín egész profilja, ez is arról szól, hogy jól szórakozzon a néző, két óráig ne gondoljon a saját problémáira, viszont jusson eszébe, hogy a színészt más szerepeiben is megnézze. (Nagy Sándor virtuozitását látva kíváncsi lettem, hogy milyen lehet a „néma” előadásban, a Nagyvárosi fények-ben, amelyről már sok jót hallottam.)
A fentiek mellett – élethelyzettől függően - az előadás szűnni nem akaró pörgéséről ki-ki gondolhat akár saját mókuskerekére is, már amennyiben hasonlóképpen megélhetési munkát végez és némiképp kényszerpályán érzi magát. De persze ez egyáltalán nem kötelező, sőt előadás közben így sem tudunk magunkkal foglalkozni, mivel kénytelenek vagyunk drukkolni Samnek, hogy ne hullámvölgyben fejezze be a napját, érje el rövid és hosszabbtávú céljait. Szerencsénkre az előadásból nem hiányzik a happy end sem, egy kellemes este élményével mehetünk haza.
Még három gondolat a történet kapcsán, személyes lezárás:
PS.1. Ami a történet kiindulópontját, azaz a színészlét nehézségeit illeti: a darab keletkezésének idején, a 90-es években egy-egy évet éltem Amerikában, sőt a helyi egyetem dráma tanszékére bejárva végigkövethettem teljes próbafolyamatokat a 93/94-es és a 97/98-as tanévben is. Ott és akkor a színészeknek már természetes volt a több lábon állás: ugyan bárki befizethetett, hogy színésznek tanuljon, de aztán jöttek a castingok, és nem mindenki kapott színészi munkát. sok múlt a szerencsén is, nem volt elég a tehetség. Két szerep között szükségszerűen civil munkát végzett a többség, ez nem minősült rendkívüli helyzetnek. Itthon akkoriban éppen jó helyzetben voltak a kisebb társulatok is, a Soros Alapítvány is sokakat támogatott, és aki nagy nehezen bejutott a Színműre, az akkor még szinte biztonságban érezhette magát.
Az előadás kapcsán ez is eszünkbe juthat, hogy mennyit nehezedett a színészek helyzete már itthon is, sőt a nézőké is. A jegyárak is emelkedtek, kevesebb a független társulat, így a már ismert színészek egy része is vállal civil munkát itthon is – közeledünk ahhoz a világhoz, amelyben ez a Teltház c. előadás eredetileg létrejött. (Azt nem tudom, hogy a pesti luxuséttermekbe mennyire könnyű asztalt foglalni, de lehet, hogy még ezen a téren is van egyezés.)
PS.2.A látottakhoz az eredeti „Fully Committed” cím más értelmezése lenne az igazi: „a teljesen elkötelezett” megjelölés nagyon illik mind a történet szereplőjére, mind Nagy Sándorra, aki láthatóan ezerszázalékosan beleteszi magát az előadásba - lefut egy maratont két óra alatt.
PS.3. Aki szereti a pörgős, egyszemélyes „telefonos előadásokat”, azoknak szeretettel ajánlom Göttinger Pál Telefondoktor-át, illetve Mészáros Piroska önálló előadását a Call Girl-t is. Utóbbinak sok köze van ahhoz, hogy én magam is ugyanerre a félig-meddig kényszerpályára lépve tartom fenn a blogger-életmódomat (olasz nyelvű ügyféltámogatóként), a történet szereplőjéhez hasonlóan állandóan küzdve a munkabeosztás kötöttségeivel. (Erre az estére valaki hajlandó volt cserélni velem, akinek ezért hálával és majd egy későbbi esti műszakkal tartozom.) Ez az előadás így személyesebben is érintett, és feltehetően a későbbiekben, amikor éppen vészhelyzet alakul ki a sok hívás miatt (ahogy legutóbb ma reggel is), eszembe fog most már Nagy Sándor is mindig jutni.
PS.4. A felhasznált fotók a színház FB-oldaláról származnak.
