Ugyan nincs még vége a hónapnak, de van egy érzésem, hogy ennek az őszi időszaknak a legösszetettebb és legrészletesebben kidolgozott új előadását láttam a Trafóban. Igazán gyönyörű lett, feledhetetlennek ígérkező élmény és jelentős mérföldkő a főszereplő, Pető Kata pályáján. Ha nem kap kritikusdíjat (vagy legalább elég jelölést) rá, akkor őrületes igazságtalanság fog történni. Aki szereti az érzelmekre is ható, de egyben intellektuális színházi kalandot, annak ez KIHAGYHATATLAN. (Legközelebb december 2-án.)
Éppen egy hete láttam az előadást, másnap pedig rám zúdult két újabb nagyon erős „női darab” is, amelyek miatt a háromról együtt egy beharangozó bejegyzést is szükségesnek tartottam írni, mert tudtam, hogy azonnal nem lehetek kész a részletes beszámolóval.
Ja és a lényeg: ez az az eset, amikor az előadás annyira intenzív volt, hogy a maszk nem nyúvasztott ki, ilyen produkciók mellett elviselhető, hiszen nincsenek üresjáratok, amikor észrevehetnénk, hogy rajtunk van.
Mondhatnám egyszerűen, hogy Pető Kata monodrámáját láttam, de az nem lenne igaz, már csak azért sem, mert az előadás látványvilága, a zene, a mozgás mind szerves része a hatásnak. Ez így semmiképp nem monodráma, hanem összművészeti alkotás, akkor sem, ha csak és kizárólag egyetlen színész beszélt. Abban, hogy ez ilyen lehessen, feltétlenül kellettek a méltó partnerek, a folyamatosan játszó zenekar - Keresztes Gábor, Komjáti Áron, Szabó Sipos Ágoston, Csizmás András, Kákonyi Árpád - és persze a táncos Gergye Krisztián is, aki néma jelenlétével is emlékezetes és IGAZI Orfeusszá válhatott, Euridüké életének főszereplőjévé. A színlapon a zenekar tagjai is Orfeuszként említődnek, ezen az előadás megnézése után el is lehet még gondolkodni, de nekem nézés közben nem jutott eszembe őket is annak tekinteni, ezt beismerem, ahogy abban is biztos vagyok, hogy biztosan nem fejtettem fel a mű minden lehetséges rétegét. Egy nézés mindig csak felületes benyomás megszerzésére ad esélyt,és ez most fokozottan igaz, ezt a darabot csak az alkotói csapat ismerheti mostanára viszonylag jól.
Van rá eset, amikor egy színésznő meglát egy darabot, és érzi, hogy ezt nagyon meg akarja csinálni. Hét éve Pető Kata véletlenül találkozott Elfrida Jelinek szövegével egy bécsi előadáson, amikor nyolc nő adta elő ugyanezt, és megérintette. Ez az érintettség látszik, és ránk is hat, minket is bevon. Sokat számít, hogy hét évig tartott a megvalósítás, az élménynek volt ideje beérni – ahogy a plakáton is látszik, a karantén ezt is épp a bemutató előtt sodorta el. A Staféta program keretében jöhetett létre, Porogi Dorka rendezésében, Gábor Sára dramaturg közreműködésével.
Az előadáson nagyon erősen érződik ez az „alulról jövő kezdeményezés” – az is nagyon jó eredményt szül, amikor valaki más eltalál egy színészt (lsd. a bevezetőben említett másik két élményt, Stork Natasa filmjét és Grisnik Petra Veráját), de ha ő maga akarja, ez még eggyel erősebb fokozat.
Érezzük, hogy a színésznő átszűrte magán a szöveget, Halas Zoltán két éven át készülő fordítását, és minden mondatot értelmez, minden szó a sajátjaként hangzik el, nincs benne feleslegesnek vagy jelentés nélkülinek érződő. Olyan, mintha egy zeneművet hallgatnánk. Ez nem csak nekem jutott így eszembe, de megjegyezte az előadást követő, Lengyel Anna által irányított közönségtalálkozón két korábbi Jelinek előadás rendezője, Zsótér Sándor is. Ennek a produkciónak a zeneisége akkor is felidézte volna bennem a Téli utazást Börcsök Enikővel, ha nem lett volna ez a beszélgetés rögtön utána Jelinek korábbi magyarországi bemutatóiról. (Hát igen, ha nincs a beszélgetés, valószínűleg rég készen is lettem volna a bejegyzésemmel másnapra, így olyan későn értem utána haza, hogy az első verzió megírására nem volt módom. De nem baj - ez itt nem hét évig, hanem hét napig készült folyamatosan...)
Sajnos, a Panodráma által bemutatott felolvasó színházi esteken nem lehettem jelen, de a többin igen, és ezen a blogon is nyomot hagytam a Jelinek előadásoknak. A szerző magyarra fordított szövegeit is nagyrészt olvastam, de a színdarabjai közül az említett Téli utazás fogott meg a leginkább, sikerültebbnek éreztem, mint később a Nóra-folytatást vagy A királyi úton”-t, bár utóbbiakban is voltak hatalmas színészi teljesítmények. Ezen a találkozón utóbbi rendezője, Máté Gábor is beszélt, és érdekes volt hallani előadásának hátteréről. Annak idején erős provokációnak éreztem a bemutatóját, mintha az lett volna a célja vele, hogy Katona törzsközönségének teherbíróképességét a végsőkig próbára tegye.
Az Árnyék befogadását feltétlenül megkönnyíti, hogy ismert mitológiai történetet dolgoz fel, csak a nézőpont más: most nem Orfeusz szemszögéből látjuk az eseményeket, ahogy megszokhattuk, hanem Eurüdiké szemén keresztül, és erősen megkérdőjeleződik mindaz, amit eddig gondoltunk a témáról. Feltehetően a közismert Monteverdi-opera meghallgatása után senkiben nem merül fel, hogy mi tudható a nő személyiségéről, és az sem, hogy mi van, ha nem akar visszatérni az élők közé. Utóbbi biztosan nem jutna az eszünkbe épp Orfeusz mítoszáról. Miért lenne jobb a halál, mint az élet?
Ez az új nézőpont önmagában is üdítő, és ha eddig nem értette meg valaki, hogy lehetett érdekes a görögök számára ugyanazoknak a történeteknek az ismételt eljátszása, most ennek felismerésére is jó lehet ez az alkalom.
Ebben a beállításban Orfeusz maradt dalnok, azaz Jelineknél elvileg popsztár, és a zene, amit hallunk az este folyamán az is inkább a könnyűzene felé mutat - Kákonyi Árpád és a Freakin Disco jegyzi zeneszerzőként -, leszámítva a Monteverdi opera részletét, amelyet pont nem Orfeusz, hanem Eurüdiké énekel. Önmagában ez is a kapcsolat ellentmondásosságára utal: az énekes néma táncosként áll előttünk Eurüdike szemén keresztül láttatva. (Azért felmerült bennem, hogy mi van, ha valami csoda folytán egy varázslatos hanggal és erős kisugárzással bíró operaénekest találnak, akit meg is szólaltatnak...Ez tényleg csak fantáziakép volt, mert Magyarországon egy független produkciónak sosem lehetne forrása arra, hogy szerepelhessen benne egy befutott, nagykaliberű énekes, aki meggyőző lehetne. És ha igen, akkor sem biztos, hogy színészként is méltó partnere lett volna Pető Katának. De ha tényleg igen, akkor pedig már fennállna a veszély, hogy elbillentené a jelenleg tökéletes egyensúlyban lévő produkciót. Végül arra jutottam, hogy tényleg jobb, ha Orfeusz nem énekel - akkor tudjuk a legjobban és szabadon elképzelni, hogy miként tenné.)
Gergye Krisztián egészen nagyszerű választás a szerepre, alakítása és alakja körül még elidőznék, mielőtt továbblépnénk a főszereplőnkhöz.
Nézői pályám elején, még a nyolcvanas-kilencvenes években Markó Iván Győri Balettjének lelkes rajongójaként megszerettem a modern táncelőadásokat, és megtapasztaltam, hogy a táncos tud a legerősebben jelen lenni a színpadon – később láthattam és megírhattam az élményt, amikor egy táncos némán is „lejátszott” két kiváló operaénekest is. Így van ez a Gergye Krisztián által fémjelzett táncszínházi projektekben mindig, jól hasznosul erős jelenléte (közel egy éve volt Vizin Viktóriával közös előadása, akkor is így történt). A táncos még akkor is domináns lesz, ha szándékosan a másik szereplőt tolja előtérbe.
Most is nagyon jónak éreztem azt az arányt, amennyire részt vesz az előadásban, hiszen hiába nézzük Eurüdiké szemszögéből az előadást, a nő érzései és gondolatai középpontjában mégis Orfeusz áll, látjuk ellentmondásos viszonyulását viselkedéséhez, vonzerejéhez, és nem utolsó sorban a rajongótáborhoz, amelyet maga köré gyűjtött.
A darab kardinális kérdése, hogy milyennek látja Eurüdiké a maga Orfeuszát - mi is pont olyannak ismerjük meg.
Talán némi önirónia is érzékelhető Gergye Krisztián „nagy és népszerű énekes vagyok, engem nézzetek”- pózában, ahogy megjelenik előttünk és ünnepelteti magát, de ebbe óhatatlanul is beleláttam a januárban általa koreografált miskolci Don Carlos tapasztalatait. Ebben, az Árnyékot éppen megelőző próbafolyamatban láthatott operaénekeseket színpadon hosszabban is megnyilvánulni – bár korábban is sokat dolgozott énekesekkel, ez lehetett a legfrissebb benyomása. Februárban érzékeltem a produkción, hogy a rendelkezésére álló 2-3 hét alatt nemigen tudta sikeresen kiirtani az énekesek több évtizedes beidegződéseit, akiknek a gesztusain nem látszott minden esetben az, hogy sikerült átlényegülni énekesből a szerepbe, viszont most az Árnyékot nézve világossá vált, hogy a koreográfus táncosként hasznosította a tőlük látott pózokat. Első kiállásáról azonnal ez a hatás jutott eszembe, sőt kicsit még konkrét modellt is képes voltam mögé látni. (Ehhez kellett a másik előadás élménye – aki szeretné azt is megnézni, talán november folyamán pótolhatja Miskolcon, még a következő Árnyék előtt, és közölheti velem, hogy megerősíti-e a benyomásaimat, vagy sem.)
Gergye Krisztián valóban nagyon kell Orfeuszként, talán nem is lenne nála jobb választás, így örülhetünk annak, hogy épp ráért ebben a projektben is résztvenni. Szerencsés a két szereplő közti alkati különbség is – Pető Kata törékenysége mellett Gergye Krisztián felmagasodhat, és ezzel is kifejeződik, hogy a kapcsolatukban minden helyzetben a férfi volt az irányító fél. Elhiteti, hogy szerethető sztár, akinek vannak rajongói. (Érdekes, hogy mostanában Gergye Krisztián feltűnt a többi, az Árnyék után nézett előadás kapcsán is: az új Alföldi-előadás egyik támogatója, a Vera egyik első nézője – mindenütt ott van – nem csodálkoznék, ha netán Stork Natasa új filmjéhez is köze lett volna valamiképpen.)
Orfeusz kétségtelenül nárcisztikus – ez evidenciának tűnik, bár mostanára a nárcisztikus jelzőt kicsit elkoptatták, és enyhébb fokon alapvető jellemzője kell, hogy legyen egy előadóművésznek, akinek az a foglalkozása, hogy saját magát megmutassa. Az persze más kérdés, hogy a környezetére mennyire telepszik rá ezen túl is, és képes-e valaki másra is odafigyelni saját magán kívül. Ez az Orfeusz mintha tényleg sok lenne, a feleségének mindenesetre. Az végig nem derül ki, hogy ő maga is konfliktusosnak érzékelné a házasságát, és észrevenné, hogy a világot mindketten egészen más fényben látják.
Gergye Krisztián mozgásában kifejeződik, hogy ez az Orfeusz ennél magabiztosabb már nemigen lehetne, elégedett, meg szokta kapni, amit akar. Eurüdiké a férfi szabadító gesztusában éppen ezért nem szerelmet lát, pusztán annyit, hogy Orfeusz nem képes elengedni, amit már megszerzett.
Az egész Jelinek-féle történet leírható egy nárcisztikus és egy társfüggő tipikus együttéléseként, azzal a minimális kis zökkenővel: a nő a tőle függetlenül létrejött helyzetben fellázad, felismeri a szabadulás lehetőségét: ha már egyszer meghalt, nem akarja a régi életét visszakapni. Felismeri a nemlét, illetve a kapcsolat megszűnésének az előnyeit.
Eurüdiké az előadás elején testhez simuló fehér dresszben és rákötött abroncsban jelenik meg, amelyet nem takar szoknya – előttünk kendőzetlenül jelennek meg érzései, gondolatai, és egész életstílusának a rabság jellege, amelyet ez az abroncs egyértelműen kifejez. A halál megfosztja ettől az életviteltől, eltűnnek a kényszerek, nem kell már a híres énekes árnyékában élni, és ami nem kevésbé érdekes: eltűnik az írói lét velejárója, a nyomhagyás kényszere.
Mindent elveszít a halállal, a férfit és a hivatását is – gondolhatjuk, hogy ez hatalmas tragédia, és a feltámadás-újrakezdés csak jól jöhet számára.
Ahogy hallgatjuk, kiderül számunkra, hogy mennyi felelősséggel, feszültséggel és fájdalommal, sokféle eltűrnivalóval van tele ez az élet, szó nincs róla, hogy egyértelműen tragédia, ha véget ér. Felmerül, hogy mi van, ha valaki átéli, hogy mindent elveszített, tudomásul veszi, és már nem akarja ezt a mindent visszaszerezni?
A semmi jelenti a felelősség és minden fájdalom, baj eltűnését, ez látszik a jó fejleménynek már. (Orfeusznak ez sosem jutna eszébe, látjuk Gergye Krisztián gesztusain. Elszánta magát az asszony visszahurcolására.) Az, hogy kiléphet az abroncsból, Eurüdikének is, de számunkra is mindenképp megkönnyebbülés. Az ő oldaláról követjük a folyamatot, és ebből a látószögből ez kicsit sem kérdőjeleződik meg.
A nő érzelmei vegyesek, gondolataiba azok megszületése közben avat be, és erről eszembe jutott egyik volt tanítványom, aki egyetlen napját 17 oldalon keresztül írta le, mert felmerült benne, hogy mindaz a nap részét képezi, amit közben gondolt. Nagy feladat Eurüdikét hallgatva nem elveszíteni a fonalat, és követni e gondolatok szökellését, de megy ez nekünk, hála a színésznőnek, aki valóban minden mondat mögé ténylegesen odagondol valamit.
Amíg Pető Kata monologizál, a zenekar folyamatosan játszik, és az előadás elejétől már a harmadik fontos tényező is nagyon erős benyomást tesz ránk még Orfeusz megjelenése előtt: Adrian Ganea díszletének izgalmassága. – Ez a díszlet ténylegesen lehetővé teszi, hogy Eurüdiké létezzen is, meg nem is - virtuális térbe átlépése kifejező, átérezzük, hogy mit is jelent lét és nemlét határán lenni. Hosszan nézzük ezt a csepkőbarlangszerű, de belül kék teret (ennek szerepére rájövünk, később a színésznő két helyen is láthatóvá válik, ehhez kell a blue box).
Az, hogy Eurüdiké éppen író, már önéletrajzi utalás, nem a mitológia része. Jelinek részéről önironikus gesztusnak érezhetjük, amikor a nyomhagyás kényszeréről, és az attól való megszabadulás öröméről ír, ugyanakkor a szereplővel való teljes azonosulásának is eszköze. A szabadság lehetőségének felismerése, amelyet igazán csak a halál tesz lehetővé az előadásnak egyik fontos gondolata. Egyedül a halál oldhatja fel a szorongást, és ezt a fontos kapcsolatot is.
Az előadás legfeszültebb része a mitológiával összecsengve éppen Orfeusz „visszaporszívózási kísérlete” (ha nárcisztikusnak diagnosztizáltam Orfeuszt, akkor cselekményére használhatjuk a „hoovering” szakkifejezés magyarul használatos megfelelőjét), aki valóban energiát tesz bele abba, hogy az árnyékában élő nőt, „elsődleges nárcisztikus forrását” visszaszerezze.
Szinte sikerrel is jár, mivel van benne vonzerő, szerethető így is. Néhány gesztusból megértjük ennek a kapcsolatnak minden szépségét, megjelenése hatására az addig vele kapcsolatban kételyeit megfogalmazó Eurüdiké azonnal ellágyul, hajlamos engedni, de aztán az is egyértelművé válik, hogy miért áll ellen mégis, miért nem akar ismét belemenni a korábbi játszma megismétlésébe. Pető Katát nézve megértjük ezt a mélyen rejlő okot: Orfeusz minden vonzereje és az általa felkeltett nem kevés szeretet sem feledtetheti, hogy az eszmélés már megtörtént. Ez a kapcsolat mégsem Eurüdikéről szólt, kicsit sem. (Ebben is egyezik a mitológiával, abban is Orfeuszról szól szinte minden részlet.) Szinte bárki más is lehetett volna helyette, és hosszú távon mégsem kívánatos érzés egyetlen nőnek sem, ha trófeaként/használati tárgyként tekintenek rá.
Ezt éreztem a legfontosabbnak az előadásban, ezt a felismerést, és döntést, amely által Eurüdiké magát választja a férfi helyett, akinek eddig esetleg az árnyéka volt csak. Saját árnyékaként lesz önmaga.
Pető Kata valóban jól érzi, hogy ez a szerep számára előnyös, egészen bele tudja magát tenni, sokféle képességét hasznosítva. Mindenre alkalmas – alkata, mozgása, érthető szövegmondása mind hat ránk és még jól is énekel (barokk operát), és még humora is van, sőt az önironikus mondatok kifejezetten jól állnak neki.
Vele kapcsolatban minden alkalommal felidéződik egy kisebb szerepe – "Plakátnő" volt Faragó Béla „Átváltozásá”-ban, amelyiket az egyik legkisebb színházban (Sanyi és Aranka) játszották, mégis egyik legnagyobb operaélményemmé vált. (Másnap azonnal visszamentem újra megnézni.) Akkor vettem észre, hogy mennyire jó énekel, és mennyire erőteljesen létezik a színpadon. Azt az előadást hiányolom azóta is, Pető Katát pedig nézem mindenben, amiben csak lehet. Ilyen előzmény után egyáltalán nem lepett meg ez a mostani monumentális teljesítménye, jó, hogy kiharcolta magának a megvalósulás lehetőségét.
PS. Erősen remélem, hogy a két előadás valamelyikén jelenlévő profi színikritikusok írásaikkal és suttogópropagandával is oda fogják a szavazóképes kollégákat irányítani a Trafóba, a december 2-re kitűzött újabb alkalomra, mert ha valaki ezt megnézi, nem mehet el szó/cikk nélkül egy ennyire gigantikus teljesítmény mellett, amelyik ráadásul nemcsak nagy vállalás volt, de még nézőbarát is.
Ezzel a Jelinek-szöveggel még egy sikertelen kísérlet is emlékezetes lehetne, nemhogy ez, a mezei nézők számára is befogadható ÉS élvezhető produkció. Kicsit olyan, mintha Pető Kata oxigénpalack nélkül megmászta volna az Everestet, egymás után két napon is, és ahogy néztem, erre bármikor később is képes lesz, annyira magáévá tette ezt a történetet. Bízzunk benne, hogy több alkalma lesz rá, van elég forrás a továbbjátszáshoz, hogy sokak számára elérhetővé váljon ez a számunkra is izgalmas szellemi kalandot nyújtó előadás.
PS. Szokodi Bea nagyszerű fotói közül nehéz volt nem többet kiválogatni, a többi a fotós Facebook oldalán elérhető.
