Filmről ritkán írok, de ezt nagyon szerettem, és jól járnátok vele, ha látnátok – készüljetek fel a „Felkészülésre”. Horvát Lili új filmje a jövő héttől már a mozikba kerül, nekem a múlt hetem egyik fénypontja volt, ahogy ezt egy bevezető bejegyzésben már leírtam - két nagyon jó színházi előadással is összekapcsolódott.
A sajtóvetítésen láthattam, és örültem a lehetőségnek, mert a trailer nekem már korábban kedvet csinált hozzá, már ez alapján megjegyeztem nézendőnek. Van olyan jó, hogy ez alapján bárki gyorsan el is döntheti, hogy ez az ő filmje lesz-e vagy sem.
Röviden: Dr. Vizy Márta, New Jerseyben élő negyven körüli idegsebész egy orvoskongresszuson egy ismeretlen férfire ránézve meglátja benne „a végleges megoldásnak látszó igazit”, aki neki pont úgy lenne jó, ahogy van, és mindent hátrahagyva hazatér Budapestre. A film arról szól, hogy alakul az élete itthon ezek után.
Hosszabban:
Ebben a filmben olyan színészeket is láthatunk, akik nincsenek túlreprezentálva a jelenlegi pesti előadásokban, kezdve azonnal a főszereplővel, Stork Natasával, aki az utóbbi időben svájci előadásokban látható, de itthon is szinte csak függetlenekkel csinált színházat. (Nemsokára, okt. 7-én lesz premierje a Trafóban, ez is kivételes, mondhatni egyszeri alkalom, ha megnéztétek majd a filmet, utána azonnal menni akartok majd rá, ezt borítékolom.) De nem ő az egyetlen, aki jelenleg „hiánycikk”.
Lukáts Andor
Rákerestem például az osztályvezető orvost játszó Lukáts Andorra a port.hu-n, akinek nemsokára ugyan bemutatója lesz az Örkényben, de semmilyen más futó darabban nem játszik, pedig nem kelti azt a benyomást, hogy kiöregedett volna a szakmából – az csak egy dolog, hogy idén épp a karantén időszak beköszöntekor töltötte be a 77-et. Hozzá képest a filmben egy jelenet erejéig megjelenő Pelsőczy Réka, a Katona színművésze, sőt a még pályakezdőnek számító, de már nagyonis észrevehető Ladányi Júlia sem panaszkodhat színházi szerepei miatt.
Vilmányi Benett
Vilmányi Benett, illetve az apját játszó Nagy Zsolt mintha jobban az előtérben lenne, és e film kapcsán is megjegyezhetővé válnak. (Nagy Zsolt apaszerepben – ezt is megértük, rá lehet csodálkozni a helyzetre.) Vilmányi Benett feladata azért a többiekénél jelentősebb, de mégsem az ő nézőpontjából látjuk a történetet, bár helyzete sok szempontból azonos a főszereplőével, bár pontosan nem derül ki számunkra, hogy reménytelen szerelme mennyire megy mélyre, lesz-e belőle rögeszme, vagy sem.
Nagy Zsolt
Ésszerű döntés egy filmben nem a legismertebb arcokat felhasználni, gyakran nem-színészeket is, így kerülhettek a szereplők közé színházi dolgozók is – Tóth Péter, az Örkény Színház munkatársa, aki nem színészként közismert, és jól háttérbe tudja saját egyéniségét szorítani a pszichológus szerepében, és minden figyelmet meghagy a főszereplőnknek. (Neki nem ez az első filmje, ahogy ez a port.hu nyilvántartásából látható.) Rajta kívül még örömmel fedeztem fel Végvári Viktóriát is, aki korábban a Kolibri, most pedig a Bábszínház drámaprogramjának irányítója. Egy omladozó kórház undok asszisztenseként mindent megtett azért, hogy a főszereplő visszamenjen Amerikába, rajta nem múlt, hogy dr. Vizy Márta mégis itthon próbálkozik.
A film szinte kizárólag a főszereplő nő vágyakozásáról, szerelméről és nagyon merésznek látszó döntéséről szól, amely kiderül a film legelején, de már az említett trailerből is.
Ez persze minden szerelem elején így van, ha egyáltalán eljutnak a felek egymás tényleges megismerésének fázisába, akkor derülnek ki a kisebb szépséghibák, és akkor válik világossá, hogy a „nagy Ő”-nek melyik az a tíz jellemvonása, amelyiken változtatva még mindig ő lenne a tökéletes megoldás.
Az is nagyon gyakori, és a film egyik központi tanulsága, hogy egy párkapcsolatban nem egyforma sebességgel haladnak a felek, és míg az egyik már kész lenne azonnal akár a végleges megállapodásra, a másiknak még évek kellenek ahhoz, hogy utolérje. (Lehet, hogy a Rómeó és Júlia különlegessége a kölcsönösségen túl az, hogy kivételesen mindkét fél szinte azonnal képes erre a döntésre eljutni, és beleugrani egy örökre szóló döntésbe?)
Ami az „örökre” szót illeti – kimarad. Itt a cím is pontosan utal arra, hogy manapság már kevesen hisznek abban, hogy a kapocs végleges lesz, a legjobb eset az, ha nyitva hagyják a kérdést és „meghatározatlan idejű együttlétben”, átmeneti állapotban gondolkodnak, amikor kevesebb felelősséget kell vállalni a másikért.
Most a vírus idején a bizonytalanság még fokozottabban érvényesül, minden napunk kimenetele kérdéses, nem lepne meg minket, ha megint megszűnne az iskolai oktatás, néhány órán belül döntöttek színházak egy-két hétre történő bezárás mellett. Azt, hogy akibe beleszeretünk nem választ-e mást holnap helyettünk, ugyanígy nem garantálja semmi, ahogy azt sem, hogy mi nem változtatunk a terveinken.
Ebben a helyzetben nézni egy olyan nőt, aki ennyire mer bízni magában és döntésének helyességében, igazán mámorító. A sikerhez feltétlenül ez a magazbiztos elszántság kell, és nemcsak ez: kitartás, türelem is – mindezért irigyelhetjük, és jó, hogy legalább filmen létezik.
Különleges hatást kelt, hogy Márta annyira akarja ezt a szerelmet, hogy már-már maga is irracionálisnak érzi, maga sem hisz abban, hogy megtörtént a találkozás, és a későbbi események egy részét is megkérdőjelezi, személyiségzavarra gyanakszik, emiatt is fordul pszichológushoz. Az a rendező leleményességét dicséri, hogy számunkra igazán hosszan sikerül mindezt lebegtetni, sikerül teljesen azonosulni főszereplőnk érzéseivel és gondolataival.
A film a kapcsolat kibontakozásának viszonylag korai fázisában véget ér, ahogy egyébként a happy endes történetek is kivétel nélkül mind, és főként azt figyelhetjük, hogy a megérzésének helyességét nem kétségbevonó orvosnő miként tűri el azt teljesen magára maradva, hogy az általa megálmodott tündérmese sehogy sem akar beválni. Még csak egy barátnője sincs a közelében, aki felé „ventilálhatná” a nyomorúságát. Ahogy halad a film, egyre többre becsüljük önuralmát, amit a külvilág előtt végig fenn tud tartani. Egy agysebész esetén ez nem rossz képesség.
Nekem jólesett az is, hogy végig pesti helyszíneken jártunk vele, olyanokon, ahol nap mint nap előfordulok, így a Szabadság híd közelében is, amelyiknek pesti hídfője a film emblematikus helyszíne, és pont ezt én is nagyon szeretem. (A megnézés előtti este kétszer, a film napján pedig egyszer mentem át rajta.)
Saját fotó a filmnézés másnapján - Stork Natasára gondolva.
Eszembe jutott a rendező, aki jelentősen fiatalabb a karakterénél, nyilván a saját bőrén nem tapasztalhatta meg a főszereplőjének tulajdonított problémát, de el tudom képzelni, hogy bőven lát elég esetet, ha nyitott szemmel jár, találkozhatott olyan nőkkel, akik még egyszer sem élték át még csak az illúzióját sem, hogy megtalálták azt az embert, akihez valóban tartozhatnak, aki biztonságot ad nekik, és aki mellett akár még egy család is felépíthető lenne.
A film egy kapcsolat kialakításának a története, és egyáltalán nem érinti azt a nem kevésbé égető problémát, hogy a” beérkezettek”, akik már eljutottak a kikötőbe az „igazival” nem maradnak meg a boldogság mámorító állapotában, nem gondolnak vissza arra, hogy milyen volt a „célszemély” egy pillantására vágyakozni, nem tudnak örülni annak, amit már megszereztek, és nem tesznek bele energiát a kapcsolatba, hogy új élmények tovább éltessék azt. Rendszeresen előfordul, hogy hagyják, illetve hagyjuk, hogy az életünket bedarálják a hétköznapok, és a mókuskerékben odavész minden, ami a kapcsolat létrejötte előtt vonzó volt.
Ennek a helyzetnek köszönhető, hogy egyik vagy akár mindkét fél előbb utóbb másban látja meg az újdonság varázsát, és inkább továbblép. A sok válásnak épp ez az oka, ahogy egyszerűbb mindig új autóra cserélni a régit, mint karbantartani, ugyanez működik a párkapcsolatok tekintetében is.
Sajnos, a (mindenféle) kapcsolatok ápolásához idő és figyelem kell, ráadásul szükségszerűen ARÁNYOSAN, mindkét fél részéről, másként halálra ítéltek.
Egy ilyen elszürkült kapcsolat ott lehet főszereplőnk múltjában is, és nincs rá garancia, hogy nem ez lesz ennek az új szerelemnek is a jövője, ha elszántan nem őrködik a megtartása érdekében.
A filmben túlnyomó részben csak a nő világa jelenik meg, aki az ismerkedés pillanatában azonnal sok szinttel előreszaladt, és a film felfogható egy olyan történetként is, hogy miként éri el ezt a kezdőpontot a férfi, amikor már egyáltalán felmerül benne, hogy ebből a viszonyból kialakulhatna valami tartós.
A nő meglátja a lehetőséget egyetlen tekintetben, már elkezdi építeni a légvárát, és a saját részéről bele is teszi az energiát. Folyamatot lát, azt szeretne – talán már előtte van az esküvője és a jövendőbeli gyermekek képe is.
Ugyancsak nagyon jónak érzem, hogy ugyan a film 95%-ban egy nő világát láttatja, de Bodó Viktor által hangsúlyosan jelenik meg a férfi is, aki nem sokat beszél, keveset tudunk meg a múltjáról, gondolatairól, nem sok derült ki róla menet közben, de van egy-két komolyan vehető gesztusa, amelyekből persze racionálisan gondolkodva nem következtethetünk arra, hogy az egész életét ezzel a nővel akarná leélni, de feltétlenül számításba veszi. Fontos lenne a háttere, de ezt a rendező szándékosan nem osztja meg velünk, nem tudunk meg többet a hősnőnél mi sem.
Bodó Viktort nézve elhihetővé vált a történet, van súlya az alakításnak, és el tudjuk képzelni, hogy valaki miatta hoz egy ilyen mindent feladó, elszánt döntést. Szerethetőnek látjuk, férfiasnak, és még komolyan vehetőnek is.
A filmről már sok cikk jelent meg mostanára, amelyekbe mind nem mertem belenézni, és remélem, hogy nem lövi le senki a zárójelenet szellemes gesztusát, amely részben a lezáratlanságot jelzi, hogy ez most a kezdet vége, innen jönnek majd az igazi nehézségek. Egyik fél részéről sem lesz egyszerű valaki mást beépíteni az életébe, nem lehet áldozatok nélkül ezt megvalósítani, és még úgyis kétesélyes a kapcsolat hosszútávú működőképessége. Az azért elmondható – a happy endre vágyók kedvéért -, hogy a kezdeti ponthoz képest van előrelépés.
Stork Natasa, aki eddig számtalan független előadásban játszott, most széles nyilvánosság elé lépett, bár nem ez az első film, amelyikben szerepel, de ez az első nagyjátékfilm, amelyik kifejezetten ráépül. (Ahogy hírlik, lesz neki nemsokára másik nagy filmje is, amelyben egyenesen egy ikerpárt játszik, mindkét tagját annak, és aztán ki tudja, hogy még hova jut el… )
Játéka egészen csodálatos, elhittem neki még az agyműtétet is, és persze a film leglényegesebb elemét, azt, hogy meghozza ezt a döntést és egy szakmailag sikeres életet képes felfüggeszteni. Lehet vele azonosulni, érzelmi okokból lehet a kevésbé észszerű/anyagilag kedvező lehetőség mellett dönteni, ez biztos.
A film megérinthet bárkit, akivel már előfordult, hogy „nagyon benézett” egy kapcsolatot, egy találkozást, mást látott bele, mint ami ténylegesen benne volt, és sikerült belőle akár tömöralapozású, hosszú távra tervezett légvárat építeni. Lehet, hogy valaki még bátorítást is láthat benne, hogyan kell a kiszemelt igazit megszerezni, és rávenni, hogy ő is ugyanazt akarja…- Stork Natasa orvosnője egyszerre biztat arra, hogy merjünk bízni magunkban, döntsünk jól, ha döntési helyzet van, és ahogy figyeljük, megvan benne a nyugalom is a várakozásra, képes a csalódás után visszatorpanni, és semmit nem sürgetni. Vállaljuk magunkat, akik tényleg vagyunk, és akkor tud hozzánk kapcsolódni az, akinek ránk van szüksége, és akire esetleg nekünk is szükségünk van. Talán ez lehet a lényeg, ezt sugározza nekünk Vizy Márta, és emiatt tudunk megerősödve, néhány centivel a föld fölött lebegve távozni a moziból, mert ha neki ez működött, akkor talán nekünk sem lehetetlen.
PS.1.Miután mi már eddig kétszer jöttünk haza úgy Amerikából, hogy véglegesen kint maradhattunk volna dolgozni, azt hiszem, hogy ezt én is hitelesen elmondhatom, hogy vannak azok a szubjektív tényezők, amikor feltétlenül logikusnak látszik a hazatérés mellett dönteni. Ilyen lehet nemcsak a család, egy szerelem, de például a magyar nyelvű színházi élet, amely számomra sokat nyomott a latban akkor, amikor 1994-ben és 1997-ben is visszatértünk, bár nem állítom, hogy azóta sosem jutott az eszembe, hogy tévedés volt.
De pont ezért nagyon nem szeretném, hogy ez a most még mindig létező sokszínűség megszűnne, és bedarálnák az egyetemet – mellette minden létező alkalommal, bejegyzésben legalább néhány sor erejéig tiltakozom.
Érdekes módon, ugyanezt a „külföld vs. itthon” – témát érintette a film után látott kolibris előadás (Tipli), ahol nagyjából ugyanezt a megjegyzést leírtam – az egymás után látott élmények egymásra is hatnak, és az ember végül rájön, hogy a néző maga számít a legtöbbet, hiszen ő az az anyag, amelyben az előadás nyomot hagy.
PS. A fotók a film saját FB-oldaláról származnak.
PS. A rendező interjújából kiderül, hogy egy 1972-es Halász Péter színdarabból vette a címet.
