Éppen két héttel a bemutató után a harmadik előadáson tudtam megnézni két egyfelvonásos operát a Zeneakadémia kisebb termében, amelyre elsősorban az általam számon tartott ÉS kedvelt énekesek "magas koncentrációja" miatt voltam kíváncsi. Persze mindig jó, ha új művekkel ismerkedik meg az ember, bármi megeshet ilyenkor. ((Ha eljutok végre az Operaház jövő évadának bemutatásához, akkor talán az is érzékelhetővé válik, hogy az ismeretlen v. kevéssé ismert művek előszedése - ezzel a kockázatvállalás is - jellemezni fogja az intézményt a továbbiakban is.))
A sárga hercegnő - Szemere Zita, Balczó Péter és Apáti Bence
A két opera együtt a "French Late Night" fedőnevet kapta. Köteles Géza vezényelte az Operaház zenekarát, nekem megfelelő színvonalon. (Nem mintha akármilyen hibát, eltérést megállapíthatnék a számomra első alkalommal hallott művekről. Én úgy érzékeltem, hogy a zenei megvalósítás rendben volt.)
Éppen időben lett vége (23.25) ahhoz, hogy még az utolsó nem-éjszakai tömegközlekedési eszközökkel hazaérjen a néző. Késői (21h) a kezdési időpont, 18-as karika van az előadáson, de ez nem indokolt, a mai világban semmiképp nem az. Nyugodtan lehetett volna akár hétkor is, bár valószínűleg éppen a csúsztatott kezdéssel akarták vonzóbbá tenni a marketingesek. Sikerült. A jegymester tanúsága szerint mind a négy előadás tele volt. Én azt hiszem, hogy a kezdeményezésnek ez az késői kezdés az egyetlen igazi negatívuma, bár ha azt végiggondolom, hogy a húsz perces ácsorgást a megállóban elég jól kompenzálta az, hogy a kilencig legalább a vacsorával ÉS a mai ebéddel is készen lettem.
A két előadást nemcsak egyfelvonásossága és a keleti téma, de a szerelemmel kapcsolatos rokonítható gondolatok is összekapcsolják. Mindkettőben látunk szenvedő nőt, aki nehezen bírja elviselni, hogy az a férfi, akivel megosztja-megosztaná az életét őt nem, vagy nem igazán, vagy nem kizárólagosan szereti. Másra vagy másra is vágyik. Ez a lelkiállapot, amely e nőalakok (sőt a sárga hercegnő esetén a férfi főszereplő) mindennapjait meghatározza, nem egzotikus, nem kivételes. Valószínűleg hasonló hosszabb-rövidebb időszakokon mindenki átélte ezt, már aki nem hasonlít a Dzsamile basájára, aki vállaltan nem szerelmes senkibe, pusztán használja az útjába kerülő nőket. A néző tehát tudna mit kezdeni a történtekkel, akár képes is lehet együtt menni a főszereplők valamelyikével. Érdemes volt tehát megmutatni nekünk ezt az operát, bár a zene nem tűnik olyannak, amely előadás után a fülünkben maradna. (Ezért bevallom, minden zökkenő nélkül tudtam a buszmegállóban a János passiót hallgatva ezeken a kérdéseken gondolkodni...)
Az előadáshoz készült ismertető kedvet csinál az estéhez és néhány információval is ellát. Ugyanakkor a megtekintés után néhány mondatán megütődtem. Ha a rendezői szándékok kifejezésére törekedett a szórólap, akkor azt kell nyugtáznom, hogy néhány leírt gondolat számomra nem érzékelődött az előadásban. De nézzük egyenként a két egyfelvonásost.
Georges Bizet "Dzsamile, avagy A szerelmes rabszolgalány" magyarországi karrierjének ez a harmadik állomása mindössze egy 1895-ös és egy 1914-es bemutató után. A szórólap alapján az embernek az lenne a benyomása, hogy a darab főszereplője egyértelműen Harun, a basa, aki egyre-másra váltogatja a rabszolgalányokat, meglehetősen unatkozva közben. Sok ennyi nő, és miután nem kíváncsi rájuk, semmi időt nem fordít a megismerésükre mind egyformának tűnik, jellegtelennek. (Ennek érzékeltetésére a színpadon mindig körülötte van négy táncos, akik szintén nem kapnak esélyt a koreográfus Venekei Marianntól, hogy kicsit is különbözzenek egymástól - mellesleg arra sem, hogy a nevüket megtudhassuk a színlapról.) Ennek a basának hatalmas pechje van: semmire nincs szüksége, mindene megvan, nem tud mit kívánni. Emiatt ez a permanens jólét, "boldogság" nem ad örömet számára, erősen fásult. Azt azért tudja, hogy elvileg most élvezetes, sőt irigylésre méltó életet él. Egészen céltalanul pergeti le napjait, egyre másra. (Vonzó külsején kívül nemigen van mit észrevenni benne, nem tűnik jó beszélgetőtársnak, és nehéz elképzelni, hogy valaki annyira beleszeressen, ahogy ezt Dzsamile teszi.) Az, hogy Harun akármilyen kérdésre is választ keresne akár a valóságban, akár "az álmok szemüvegén keresztül" (ahogy ez a szórólapon áll), valószínűtlen. Ez a férfi vegetatív módon él és szeretné, ha minél zavartalanabbul így is maradhatna az élete, amelybe csak a lányok cserélődése visz némi színt. Az egyfelvonásos elején látjuk ezt az életstílust, eléggé klisészerűen.
Boncsér Gergely a korábbi években jellemzően kisebb szerepeket énekelt az Operaházban, kiválóan és meglehetős alázattal, miközben az Operettben már régóta igazi nagy szerepei voltak. (Miután oda keveset járok, utóbbiakra nem volt rálátásom persze.) Engem egy Parasztbecsület Turiddujaként végképp meggyőzött arról, hogy kifejezetten főszereplő-alkat, és ezt a benyomásomat el is mélyítette tavaly A mosoly országa hercegeként. (És jön a következő évad, amelyben óriási feladatokat kap végre az Operán belül is: a Bohémélet és a West Side Story férfi főszerepét.) Minden adottsága megvan ahhoz, hogy fenntartsa a figyelmünket és megvannak az energiái is arra, hogy a vállán vigye az előadást. Ezt a sorsot is érzékelteti, de mégsem látunk sokkal többet, mint egy felületen élő embert. Hajlamosak lehetünk elhinni, hogy ennek a Harunnak tényleg nincsenek mélységei, erről meggyőz.
Kálnay Zsófia és Boncsér Gergely
Abban a pillanatban, ahogy Kálnay Zsófia, a címszereplő a színpadra lép, nagy váltás következik be. Nem a herceg oldaláról fogjuk a továbbiakban követni az eseményeket (róla nem várható, hogy bármi érdekes még kiderülhet, úgy tűnik), hanem elkezdjük Dzsámilét sajnálni, szeretni. Kálnay Zsófia elválik a többi szereplőtől, őt nem sújtja olyan mértékben a rendezés, mint Boncsér Gergelyt, illetve a szerepe által is jóval szerethetőbb. Milyen ez a fiatal nő? Nemcsak valóban szebb és vonzóbb, mint a tucatlányok, akiket összeválogattak, hanem érezzük a mély vonzalmat Harun iránt. Meglát benne valamit, amit mi kívülállók nem és nem akarja más férfire vagy akár a szabadságra sem lecserélni. Nem vágyik másra rajta kívül. Ő nem próbál előnyt kovácsolni a helyzetből, nem használja ki a basa adakozó kedvét sem. Ő nem olyan, mint a férfiak, akik tárgyként tekintenek a nőkre. Ösztönös vágyakozásában van persze más is, biztonságra törekvés, félelem a külvilágtól - maga is mondja, hogy nem ismer más életet ezen kívül, mint ami rabszolgalányként az osztályrésze. Látjuk, hogy ahányszor csak lehet, igyekszik odabújni a szerelmeséhez, aki az esetek nagy részében ellöki. Lényegében mindegy, hogy ezek az énekesnőből eredő gesztusok vagy rendezői utasítás, de ezek a legkifejezőbb részei az előadásnak. Az előadás egyik legemlékezetesebb része, amikor a lány elvileg mulattató áriát énekel és eközben a férfi "szétmozogja" ezt, még a rabnői elől a nézőtér harmadik sorába is kimenekül, a teljes soron átvág, sűrű elnézéskérések közepette...(Kifejező gesztus, ebből látjuk, hogy a rendező színháznak próbálja játszani az operát, kár, hogy ez a női főszereplő egyik legfontosabb énekes megnyilatkozása és hiába énekel gyönyörűen, háttérzene-effekt lesz belőle.) Előfordulhatna, hogy ha a férfi hatóköréből kikerülne, egy egészen más közegbe jutna, kijózanódhatna és önálló életre is képes lenne. De ahogy a nézők többsége sem, ő sem vágyik a radikális változásra. Arra sem vágyik, hogy az iránta érdeklődő idősebb férfi mellett keressen állandóbbnak tűnő pozíciót.
Bátki Fazekas Zoltán megszemélyesíti ezt a másik férfit, ahogy tőle korábban is megszoktam, képes egyéniséget formálni. Most kivételesen nem humoros karakter jut neki, hanem - Harunhoz képest feltétlenül - egy mélyebben érző férfi. Ha jól figyelünk, azért érezhetjük, hogy a feltétlen odaadás mögött ott van az elvárás is, ő is üzleti alapon képzeli el a szerelmet, valamit valamiért alapon, még ha ezt nem is tudatosította magában. Érezzük, nem lenne ez a férfi sem igazán jó megoldás Dzsámile számára. Legalább neki vannak érzelmei, ez igaz. Harunnak nincsenek (és emiatt nehezen hisszük el a váltást a végére), Dzsámile pedig ösztönösen szeret, kérdőjelek nélkül. Elfogadja a férfit udvartartásával és orgiáival együtt, mindaddig míg ő is része az életének. Utána pedig küzd, próbálkozik és reménykedhetünk, hogy a happy end nem csak 2 napig fog tartani.
A három énekes közötti viszonyok kidolgozottak, de sajnos ez (a másik egyfelvonásossal ellentétben) nem egy háromszereplős előadás. Ez a hátránya.
A rendezőnek, Viktor Balázsnak ez az első operája, és valószínűleg nem ő választotta a feladatot. Nem biztos, hogy optimális helyzetbe került azáltal, hogy egy pici színpadra egy nem kis létszámú női és férfi kórust is kapott pusztán azért, hogy ezek a szereplők a három jobban megrajzolt sors felvázolásához asszisztáljanak. (A kórus tagjai között örömmel láttam Gaál Csabát, akit Papagenóként nagyon szerettem Almási-Tóth András rendezésében, illetőleg Kovács Pétert, aki szintén most kezdi szólista karrierjét is koncerténekesként. Velük később még többet fogunk találkozni, az biztos. Amit látunk, az nem jobb (sajnos) és nem rosszabb (legalább), mint amilyen egy hagyományos operaházi előadás, átlagos, nem érezzük, hogy nagyon akarna nekünk valamit mondani a rendező. A tavalyi Kékszakállú óta viszont annak is tudok örülni, ha egy rendezés legalább nem énekes-ellenes, azaz hagyta, hogy a három főszereplő hasson, bár igazán nem sikerült őket megtámogatni. Majd legközelebb. (Remélhetőleg később még nézhető lesz Viktor Balázs Philoktétésze, amelyet ha ezzel összevetek, azonnal érezhetővé válik, milyen az, amikor valakinek VAN mondanivalója egy darabbal, vagy ha azt látom, hogy a darab jellege, a körülmények kifognak rajta...)
A másik előadás viszont ténylegesen háromszereplős és ezáltal is valamivel hálásabb feladatnak és ettől talán nem egészen függetlenül jobb rendezésnek bizonyul Székely Kriszta munkája. Nemcsak jobbnak, hanem abszolút értékben is JÓnak, részletesen átgondoltnak, kidolgozottnak.
Saint-Saens "A sárga hercegnő " című operája kerek egésznek tűnik, követjük egy drogos napját az első belövéstől a másodikig. A fiú (Balczó Péter) a szer hatására képzelődni kezd és számunkra láthatóvá válik másik énje (Apáti Bence). Fantáziál egy képzeletbeli lányról, vágyódik iránta, miközben mellette van megfoghatóan, közel egy valódi lány (Szemere Zita), aki valóban szereti. A helyzet - mindenki mást akar, mint aki elérhető számára - gyakori. Lehet, hogy az is, hogy valaki a drog által találja meg a boldogságot. Nekem mégis ez az egy problémám volt a darabbal - és ez nem is a rendezőn vagy a szereplőkön múlott: nem tudunk meg semmit arról, hogy jutott idáig a fiú, miért nincs más út számára. Túlságosan leegyszerűsített a probléma ezáltal.
Ha ezzel nem foglalkozunk, akkor látunk egy, a témához jól illő háttérfalat és jelmezeket (Cseh Renátó terve), hallunk két igazán jó formában lévő énekest, akik színészként is megállják a helyüket. Szemere Zita Lénaként nem marad adós a figura színeivel, hiába van szürkében. Így is szerelemre vágyó nő, aki ideig-óráig boldog is lehet. A hiányérzet és a kétségek is megjelennek arcán, és persze a féltékenység és a sértettség is. A fiatal énekesnő számára jó lehetőség ez a szerep, eddig még csak Paminaként láttam, igaz kétféle rendezésben is, de most sokkal jobban tetszett. (Ebben előfordulhat, hogy az is szerepet játszik, hogy nem kedvelem a Varázsfuvolát, a Parázsfuvolácska rendezése még zavart is...) Balczó Péter hozzá illő partner, akit érdekes látni Nemorino és "a kéjenc" után egy újabb sötétebb színekkel rajzolt figuraként. Jó hallgatni és a szerephez hasznosítani tudja hangján kívül még tetoválásait is. Egészen hitelesnek éreztem. Az énekesnek szerencséje is és talán kicsit pechje is, bár a rendezői koncepció ezen alapul és tökéletes megoldás: Apáti Bence, egy táncos, néma szereplőként megtestesíti-átlelkesíti a fiú drogos énjét. Apáti Bence alakítása számomra revelatív volt, amikor színpadon volt, nem lehetett nem rá nézni. Elősorban őt kellett figyelnem. A lila festékkel bekent testű táncos láthatóan ambivalens módon fejezte ki ezt a másik ént, amelyik csak a szer hatására elevenedett meg. Férfiasabb, magabiztosabb, érzékenyebb, vágyakozóbb. Egy csodalény kelt életre. Azonnal kísértést éreztem az előadás után, hogy megkeressem, hogy miben és mikor látható.
Egy korábbi nagy csalódás hatására tudatosan nem nézem az Opera balett-repertoárját, nincs kapacitásom arra, hogy a harminc énekesem mellett még balett-táncosokat is figyelni kezdjek, akkor már sose jutnék el jól megrendezett prózai előadásokra. Mindenesetre ebben az előadásban rám Apáti Bence hatott a legjobban, ezt muszáj elismerni. Kevés színészt és énekest láttam eddig, akik ilyen energiákkal, ilyen szuggesztív módon tudnak jelen lenni a színpadon. Apáti Bence az előadást - a rendezővel együtt - koreográfusként is jegyzi. Látszik is, hogy minden mozdulat a sajátja, él ez a szellem-alak és reflektál mindenre, ami a fiúval történik. (Később eszembe jutott, milyen lehetne az én másik énem, ha hagynám elszabadulni. De nem hagyom.)
Összességében elmondható, hogy egyik előadásnak sem fogott meg igazán a zenéje, nem kapott el a vágy, hogy megszerezzem és ezt hallgassam hetekig, ugyanakkor örültem, hogy megtörténtek ezek az előadások. Mindig rádöbbenek, hogy mennyi minden van még a megszokott operákon túl is. Remélhetőleg a közönség jövőre is követni fogja az Operát a felfedező utakon, és hajlandó lesz megnézni az újdonságokat. Mert lesznek bőven. Csak már eljutnék oda, hogy végre készen legyek azzal az összegzéssel is.
ps. Nem említettem, hogy mindkét opera magyar nyelven szólalt meg, ezáltal is a zenés színház-élmény felé tolták az előadást. (A Dzsamile fordítója és dramaturg: Csákovics Lajos, A Sárga hercegnőé Csehy Zoltán, Kenesey Judit, dramaturg: Mátrai Diána Eszter)
Ps. 2021.03.01.
A szerdai " A sárga hercegnő" operakeresztmetszet közvetítés előtt tettem bele utólag néhány képet, hátha valaki még elolvassa. Fotók: Nagy Attila
