Szeptember 11. még egy jó ideig nem lesz többletjelentés-mentes nap, több ezer ártatlan ember véletlenszerű halála fűződik hozzá, és nyilván lehetnek sokan, akikben felmerült a kérdés: hogy engedhette az Isten, hogy ez megtörténhetett? Az Átrium bemutatóját lehet, hogy nem is véletlenül tették erre a napra.
Hasonló kérdések gyakran felmerülnek beszélgetésekben, és a mai napig emlékszem, amikor egy osztálytársnőm egy menzai ebéd során felvetette, hogyha van Isten és jó, miként hagyhatta, hogy az apukája szívinfarktust kapjon, amikor ő még csak hathónapos volt. Akkor mindketten másodikba jártunk, Panni később gyermekorvos lett, és ment az élet tovább, de ez a beszélgetés megmaradt bennem, és akkor nem tudtam rá mit mondani.
Most egy színdarab formájában találkozunk ezzel a témával, a felszínen viccesen, de a legkomolyabb szándékkal. David Javerbaum darabjában az Úr közénk jön, egészen konkrétan az Átrium színház nézőihez, megvilágít néhány alapvető problémát, beismeri a saját hibáit is (!), rávilágít a mi bűneinkre, ismerteti tízparancsolatának új verzióját, sőt még egy rövid ideig új, „2.0”-ás projektjét is felvázolja, sőt bevillantja a mi nem is olyan távoli jövőnket is. (Akit az érdekel, hogy mi lesz a világvégével, az sem marad válasz nélkül.)
A hangsúly a találkozáson van, és az embernek a híres pszichológusok nyilvános előadásai juthatnak eszébe, csak most ez maga a Teremtő, és nem Pál Feri vagy Csernus Imre, és van hozzá vetítés, illetve két Angyal is segít a találkozás zökkenőmentes lebonyolításában. Utóbbiak nagyon tájékozottak a szokásainkat illetően, kikapcsoltatják a mobilokat, figyelmeztetnek a helyes maszkhordásra, kibontatják velünk előre a cukorkákat. Ez jó módszer, utána már tényleg nincs zörgés. (Ehhez tényleg isteni közbenjárásra van szükség?)
Varga Ádám és Ivanics Tamás
Mihály arkangyal felváltva három fiatal színész bőrébe fog bújni, ahogy kedve szottyan, most Varga Ádámot választotta. (Kovács Máté és Csiby Gergely az, aki még szóba jöhet.) Ő a merészebb angyal, és miközben hivatalból meg kell szólítania a nézőket, akiknek az (elvileg) az Úrhoz intézett kérdéseit tolmácsolja, neki magának is kérdései keletkeznek, amelyeket a Teremtő mégsem tolerál olyan nagyon jól – mégis az Ószövetség istene áll előttünk, akitől a természeti katasztrófák bevetése sem áll távol. Nem érdemes provokálni, mert az illető pórul jár, de még akkor is, ha együttműködő, ahogy a másik angyal – Ivanics Tamás. Látjuk a példát, és okulunk belőle. A hatalom kedvesnek tűnik, de nem olyan biztos, hogy annyira nyitott, mint amilyennek mutatja magát.
Az előadás „mérsékelten interaktív”, lesz néhány megszólított néző, de nem sok, és nem is lesz kellemetlen a helyzetük – emiatt kár aggódnia azoknak, akik a szélre vagy netán az első sorba vettek jegyet. (Ez „csak” az Úr, mégsem Csernus Imre.)
A színlap rendezőt nem tűntet fel, sem szcenikust, sem más szakembert, viszont összesen 20 nevet sorol fel - Alföldi Róbert, Brasch Bence, Ugrai István, Csukás Márton & Csukás Barnabás, Czibor Attila, Remete Marcell, Bali V. Gergő, Gergye Krisztián, Lakatos Péter, Mertl Enikő, Nyulassy Attila, Studniczky László, Zsedényi Balázs, Zsolnay Andrea, Fejes Máté, Halma Ágnes, Németh Orsolya, Ilyés Róbert Leó, Tóth Bertalan -, akik mind valamit tettek a „találkozás összehozásáért” a legkülönfélébb (számunkra rejtve maradó) funkcióban, köztük az Kultúrbrigád és az Átrium vezetőit, akik nélkül nyilván nem ülhetnénk most a nézőtéren, akik minden megszorítás mellett „csakazértis” működtetik a színházat, erősen csökkentett stábbal.
Az este folyamán a színház támogatására a Teremtő említi, hogy a találkozás emlékére lehet vásárolni az előadás plakátja alapján készített pólót (4500 Ft), bögrét (3500 Ft), kulcstartót (800 Ft). Ez igaz, és reméljük, hogy ami a világvégére vonatkozóan hangzik el, az kevésbé fedi a valóságot.
Felvillanyozó este volt, és nemcsak a show-elemek és a látványos vetítés miatt, hanem azért is, mert végre látunk egy olyan helyzetet, amikor a hatalom birtokosa elismeri, hogy tévedett. Az Úr megengedheti magának ezt a luxust, amit vezető politikusok, de átlagemberek sem szoktak szinte soha.
Az előadásban a Mindenható egy olyan ember alakját veszi kölcsön, „akit egyébként is szeretünk nézni”. Ebben nem is téved, az Átrium teltházas nézőterén most is nagy sikere volt ennek az Alföldi Róbert-testbe bújt Úrnak, így is szerethető, hiába vág a fejünkhöz egy rakás kellemetlenséget. Igen, most mi képviseljük az egész emberiséget, és ha tetszik, ha nem, most magunkra kell vennünk mindenkinek a bűneit, közösségként. Persze az elhangzottakról mindenki gondolhat azt, amit akar, akár azt is, hogy ez nem az ő inge, eszébe sincs magára venni.
Ez a David Javerbaum-féle Úr tegnap nagyon vicceskedő kedvében volt, igyekezett minket poénokkal megszórni, helyenként szellemesekkel, de erőltetettekkel is – utóbbi esetben ezt önkritikusan éreztette, de nem volt baj, hogy mert sok lenni – a cirkuszi bohóctréfák is eszembe jutottak róla. Elhisszük, hogy unalmas örökké létezni, és hasonló találkozásokkal kell az időt kitölteni, még akkor is, ha komolyan nem hihet abban, hogy majd most mi meg fogunk javulni, ha eddig nem tettük.
Kegyetlen ez az Isten, haragvó és féltékeny – most egy picit önkritikus hangulatban találtuk, ennyi a különbség.
Az angyalok pótolhatóak, de Alföldi nem cserélhető le tetszés szerint. Ugyan van még színész Magyarországon, aki elég közismert és karizmatikus is, hogy istent játsszon, de aki még mindennek a tetejébe ilyen szélsőségesen megosztó egyéniség is legyen – azt hiszem, hogy ilyen tényleg nincs.
Valóban mindenki ismeri, és valaki vagy szereti, vagy ki nem állhatja. Lesznek sokan, akiket a darab felvetése is felháborít – épp egy hete a témába vágó Lót című opera után említettem ezt az előadást erősen vallásos ismerőseimnek, akiknél valóban azonnal kiütötte a biztosítékot, hogy „az Alföldi” istent játszik. Lesznek ilyen távolmaradók bőven, akik miatt azért kár, mert aki ezt a fiktív alaphelyzetet világnézeti okok miatt elutasítja, az nem is fog találkozni a mondanivalóval, pedig az paradox módon épp azoknak jöhetne jól, akik még azt is utálják, hogy egyáltalán van egy ilyen előadás.
Eközben biztos vagyok, hogy az itt elhangzottakat nem feltétlenül, vagy nem teljes egészében utasítanák el a hívő nézők sem, és David Javerbaum tízparancsolata szellemében sokkal élhetőbb lenne itt a világunk. (Az eredetit sem tartották be eddig túl sokan maradéktalanul, ezt azért hozzátehetjük nyugodtan, pedig mennyire igyekeztek széles körben megismertetni.)
A szerzői utasítás része, hogy az alapszöveget a helyi sajátosságokat figyelembevéve át kell alakítani, és kapunk is bőven magyar vonatkozású megjegyzéseket, de biztosan lesznek majd friss betoldások is minden újabb alkalommal. A két fordító – Csukás Márton és Barnabás - külön is emelődjön ki, ha ők nem dolgoznak, nincs mit átírni.
Egészen aktuális események is említődnek, de nagyon finoman – pontosabban olyan stílusban, hogy aki nincs képben, és nem figyeli, azokat se zavarja meg, esetleg egy-két utalást nem fog érteni pl. az SZFE helyzetével kapcsolatban.
Az előadás után itt is kivetítenek egy tiltakozó szöveget (a közönség megáll és tapsol – most diákok nem jelentek meg énekelni, az összes színházban nem lehetnek ott minden este), de néhány poén erejéig az Úr szájából is elhangzik némi helytelenítés a pozícióhalmozásra vonatkozóan. A Teremtő, miközben testet öltött, nem vacakolt azzal sem, hogy eltávolítsa a piros-fehér szalagot a testként használt Alföldi Róbert csuklójáról, ahol ez ki-kivillan, nagyon diszkréten, nem provokatívan. Elmondhatjuk, hogy mivel mindent tud, nyilván tisztában van ennek a jelentésével is, nem ellenzi a tiltakozást, így az egyetemfoglalás lényegében a Mindenhatótól is zöld utat kapott.
Az előadás elgondolkodtató, bár talán kevesen lehetnek a jelenlévők között, akik vitatkoznának az elhangzottakkal, és mi is erősen örülhetnénk, nemcsak ő, ha például az Úr neve hangzatos szlogenekben, erőszakos cselekmények hivatkozási alapjaként, vagy a politikai élet szereplőinek beszédeiben nem jelenne meg úton-útfélen.
Nekem személy szerint most is nagyon imponált, ahogy Alföldi Róbert mesterien tudja a hangulatunkat váltani, egyik pillanatban még nevetünk, majd egy mondattal képes csendet csinálni, és elhalkulunk mindannyian két másodpercen belül. Ezek a csendek nagyon erősek, és ha ebben a nyolcvan percben csak a megújított nyolcadik és kilencedik parancsolat közötti apró monológ lett volna, amit kapunk (amikor az Úr a fiáról, Jézusról beszél), már megérte eljönni. Az előadás közben nem ez az egyetlen ilyen helyzet, de nekem ma ez volt a csúcspont.
Aki szereti Alföldi Róbertet, annak ez kötelezően nézendő – bár nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban volt-e bárkinek kétsége. Ne legyen. Nekem sincs azzal kapcsolatban, hogy nem olyan kis rajongótábora sokszor el fog jönni erre a találkozásra éveken át, hogy a vélhetően kicsit mindig más verziókkal találkozzon.
Őt nézve eszembe jutott egy Facebook-poszt, amelyből kiderült, hogy nemrég valamely felkészületlen újságíró Kossuth-díjas színészként emlegette. Ezt az alakítást látva egyértelműen felvetődik a kérdés, hogy miért nem az még most sem. Lennie kellene egy szintnek, amely fölött már nincs kérdés, nem érdekes, hogy kinek ki a haverja, illetve milyen párthoz vonzódik, ha vonzódik. Ezek szerint még azok is látják, hogy Alföldi már régen itt tart, akik ellenségesen írnak róla. (Az előadásban erre is van utalás, az Úr jelzi, hogy a különböző díjakat ne neki köszöngessék, azt pártok és más szervezetek adják, nem ő.)
Mihály arkangyal: Csiby Gergely
Hazafelé a Dunaparton a szokásos Margithíd – Lánchíd útvonalon jöttem, és a zenéim közül automatikusan a Messiást tettem be a fülembe, csak percekkel később ismerve fel, hogy ennek erősen köze van az előadáshoz. A megváltásra váró, sötétben tapogatózó emberekről énekelt a basszista úgy, mint aki még hivatalból kicsit próbál hinni megválthatóságunkban.(Én a teljes művet hallgatom, de ezt a kedvenc részemet, mindössze egy ötperces áriát - Cser Krisztiántól - jutalmul tudom felajánlani azoknak, akik végigolvasták a szövegemet, pláne akkor, ha még el is mennek az Átriumba.)
Az előadás sem igazán bizakodó, a legjobb hír mindössze az, hogy egyáltalán létrejöhetett. Jó lenne a világ átalakíthatóságában is hinni, és így reméljük, hogy azért csak jelent valamit, hogy az Úr eljött közénk, és szólt hozzánk. Talán másfél percnél mégis több időnk maradt, hogy csináljunk valamit, ha most hozzá is kezdünk…
PS. Lakatos Péter fotóit használtam fel, köszönöm az Átriumnak, hogy ezeket rendelkezésemre bocsájtották.
