2018. októberi bemutató volt A diktátor, és ebben a márciusi hónapban van belőle négy kitűzött bérleten kívüli előadás, a visszatérő nézőknek is köszönhetően.
ifj. Vidnyánszky Attila, az akrobata
Ezen a hétfő estén is teljes teltház volt, a földszinti pótszékek is foglaltak voltak, és az előadást látva meg is értettem, hogy mi az oka a hosszútávú sikerének.
Nyilván rengeteget számít az alapanyag – mostanában eleve divatos filmből átdolgozni. Ráadásul Chaplin mindig népszerű volt, ugyanakkor színházban én még nem találkoztam a megidézésével, és lehet, hogy más sem, így ezzel is magyarázható, hogy bérleten kívül is eladható.
Jelen esetben Chaplin első hangosfilmje az alapanyag, amelyet még 1940-ben készített. A diktátor Hitler és rendszerének paródiája ,és egészen vérfagyasztó a gondolat, hogy ez a mű eredetileg ténylegesen akkor jött létre, amikor a fasizmus teljes gőzzel működött, bár az alkotók egy másik kontinens biztonságát élvezték.
Bennem ragadt az a színlapon is közölt mondat, amelyet egyébként még a wikipédia is tartalmaz: Chaplin nem nyúlt volna a témához, ha teljes rálátása van a náci haláltáborok működésére, nyilván úgy már nemigen tudott volna viccelődni a témán.
Bár az előadás szórakoztató, de érezni lehet rajta azt is, hogy nem pusztán időtöltést kívánnak nyújtani nekünk. A lezáró beszédben megnyilvánul az alkotók felhívó szándéka is: két nagyon sikeres, parodisztikus (német, majd olasz halandzsanyelven előadott) politikai szónoklat után az utolsó már direktben nekünk szól. Előadás közben Vecsei H. Miklóst gyanítottam a szöveg mögött, és mivel a színlapon a színpadi változat létrehozói közé sorolták (Vörös Róbert és a rendező mellett), lehet, hogy nem is tévedtem, és valóban ő írta a beszédet – a szellemisége feltétlenül érezhető rajta.
A szövegkönyv és annak megvalósítása elég pörgős lett, valóban gyorsan történnek a váltások, és azért csak elámulunk azon, ahogy egy pillanat alatt felemelkedik egy lépcsősor, és már el is indul a következő jelenet. Viszonylag régen láttam ilyen előadást, amelyikben ennyi változást ilyen gyorsan meg tudtak valósítani. Záporoznak ránk a hatások, ahogy ezt megszokhattuk már a filmekből, de vannak benne lassítások is: a címszereplő és szerelme (Szilágyi Csenge) jeleneteinél mintha megállna az idő.
Nyilván az előadást másként nézi az, aki jól ismeri ezt a filmet, és sokat látta Chaplin más filmjeit is, de azt hiszem, hogy a legtöbb nézőt többnyire leköti az eseménysor még akkor is, ha ismeri a végkifejletet.
A látványos megoldások és a pörgős eseménysor mellett szintén emeli az előadás hangulatát az élő zene (díszlet: Antal Csaba, jelmez: Pusztai Judit, zenei vezető: Kovács Adrián), és látjuk, hogy a címszereplő nem egyszer még a zenekari árokban (oldalt) elhelyezett zenészekkel is kapcsolatot teremt. Kiemelt szerepe van a mozgásnak -nemcsak a táncnak (Bóbis László és Rujsz Edit tervezték a koreográfiát) -, artista oktatók (Kőműves Tibor és Vincze Tünde) is sokat tettek azért, hogy Vidnyánszky Attilából igazi Chaplin legyen.
Utóbbi az igazi ütőkártya. Rendkívül rugalmas, és hatalmas energiákkal van jelen most is az előadásban. Egy gumibabához is hasonlítható, és mindazt valóban tudja, amit annak idején Chaplin nyújthatott, hozza a karaktert, akár össze is keverhetnénk vele. Ugyanaz a szomorú bohóc, akivel lehet azonosulni, és akihez lehet kötődni is.
Az előadás első jelenetében, amikor borbélyként működik, érezzük, hogy megalapozzák Vidnyánszky Attila chaplinségét, nagyjából 15 percig nemigen tudtam mással foglalkozni, csak azzal, hogy „jé, tényleg ilyen volt Chaplin a filmeken”. Elbűvölő. Nem is kérdéses, hogyha lenne mostanában is egy Chaplin hasonmás verseny, jó eséllyel indulna a mi színészünk rajta. (A napokban hallottam, hogy Chaplin erőteljesen támogatta az ilyen versenyek szervezését, és volt rá példa, hogy nemhogy nem nyerte meg, de csak a hetedik helyezést érte el. Könnyen lehet, hogy Vidnyánszky Attila ennél többre vinné egy hasonló megmérettetésen.) Mindent meg tud csinálni, egészen könnyedén használja az egykerekű biciklit, tetszés szerint esik el akárhányszor is, és igazi tudatlan kisember, aki ösztönösen provokál, és valahogy mindig megússza.
Az előadást látva nem csoda, hogy ezt az energikusságot és ügyességet látva a kritikusok díjára jelöltek között a top háromban végzett. Nagyon érthető, és kicsit az is, hogy miért nem nyerte meg: az alakításban rengeteg a bravúrelem, le kell borulni előtte, de a figura nem lesz mégsem olyan nagyon sokrétű. (Ebben a rendezésben, amely valóban leginkább a pörgésre és a látványra épít, nem is igen lehetne vagy kellene több mélység, de vannak előadások, amelyekben még árnyaltabb alakítások jöhettek létre.)
A többi színész (és még statiszták is) messze kisebb súllyal lehetnek jelen, szinte mindenki epizódista „csak”, bár nagy szükség van rájuk a történet kibontása érdekében. Ezúttal eltekintek a felsorolástól, mivel a színlapon úgyis ott a teljes névsor, és nincs bennem elég lelemény (és energia) most, hogy mindenkinek adjak legalább egy mondatot. Mivel mégis vannak, akik így is jobban látszanak, őket viszont kiemelem.
A színháztól már elszerződött Király Dániel, de Napaloni szerepére még visszajár vendégként. Nem annyira hálátlan feladat a Mussolini-paródia, sikert arat a nagy beszéde, és az előadás végén megjelenésével kicsit meg is emeli a színpad energiaszintjét.
Hajduk Károly szintén a régebbi szerepeire visszajáró színész, aki kollégájával ellentétben Herr Spejzként az előadás elejétől alkalmanként jelenik meg, és rajta múlik, hogy ez a túl sokat nem beszélő karakter mégis emlékezetessé válik három nap után is biztosan említendővé. (Ha Gados Béla szövegmennyiségéhez viszonyítok például, akkor nem járt rosszul – Herr Hering (azaz Göring) szinte néma.)
Rajtuk kívül még Ember Márkot éreztem elég súlyosnak tudósító-narrátorként, most már a Víg nagy öregjeinek számító Lukács Sándor és Igó Éva szintén csak epizodisták lehetnek. (Nyilván örülünk nekik, emlékezünk az ő nagy előadásaikra is…)
A többiek alázatos munkája is nagyon kell ahhoz, hogy az egész előadás így működjön. Nagyon meg kell köszönni mindenkinek (a háttérszemélyzetet is beleértve), hogy alárendelték magukat az előadás érdekének, és Vidnyánszky Attila tündöklése az ő érdemük is.
Ha valaki ezt megnézi, akkor egy jól működő és a nézők által is szeretett színházi üzemet lát, Eszenyi Enikő rendezői professzionalitását nehéz kétségbe vonni. Néhány hét és kiderül, hogy igazgatóként folytathatja-e eddigi munkáját, vagy sem.
ps.Vannak még víges adósságaim, és nagyon fogok igyekezni, hogy pótoljam ezeket, hiszen Magyarország legnagyobb prózai színházát csak nem lehet figyelmen kívül hagyni.
ps. Dömölky Dániel fotóit használtam a Víg galériájáról, még több is megtekinthető, ha valaki kíváncsi.