Eltelt egy hét, sőt közben már két és fél a Liliomfi vígszínházi bemutatója óta. Szándékosan hagytam ülepedni ennek a három és fél órának az élményét.
Liliomfi - Keresztes Tamás m.v.
Ifjabb Vidnyánszky Attila (a további említésekkor már elhagyom ezt az ifjabbat, de végig róla lesz szó ebben a bejegyzésben) pályája elején, nyolc éve egy legendás Liliomfi-t hozott létre alkotótársaival Budaörsön (ld. egykori beszámolómat), amely viszonyítási alap. Nehéz lenne ezzel a tökéletes előadással felvenni a versenyt, pláne most, amikor már a nosztalgia köde is beborítja, hiszen a Covid, sőt a TAO-törvény módosítása előtt készült, akkor aggódtak benne a fiatal pályakezdők, amikor még tűrhetőbben mentek a dolgok (a mából visszanézve).
Most már tudjuk, hogy az akkori szereplőknek eléggé jól alakul a pályája (le is kopogtam ezt közben), ez azért örömteli fejlemény. Vidnyánszky Attila nem került a perifériára, most sem kellett forráshiánnyal küzdenie, elképzeléseit láthatóan szabadon érvényesíthette. Beérkezett, népszerű, rendezhet nemcsak a legnagyobb magyar prózai színházban, de még Kolozsváron is. Méltán jutott eszembe róla és az előadásáról a Boldog szomorú dal életérzése, amelyre a címben is utaltam.
Hiába egyezik sok minden a régi produkcióval, a merőben más élethelyzetből más jellegű előadásnak KELLETT születnie, aki ezt nézi meg, más élményben részesül, mint azok, akik egykor Budaörsön vagy az Ódry Színpadon találkoztak a művel. (Ugyan lehet-e valaki, aki mindkettőt látta és ezt az újat szerette jobban?)
Varga-Járó Sára, Hegedűs D. Géza, Gyöngyösi Zoltán - a háttérben a Csángálló zenekar
Maradt a szövegkönyv (Vecsei H. Miklós), maradt a zenei vezető (Kovács Adrián) is a rendezőn kívül, sőt Gyöngyösi Zoltán ebben a jelenlegi előadásban is nagyon erősen van jelen (most már nem fogadósként, hanem Gyuri pincérként, amely a korához jobban passzoló feladat), sőt a szereplők ugyanúgy hitet tesznek a színház mellett (a "hagyjatok minket játszani" gondolat nem sikkad el), sőt az is elmondható általánosan, hogy akkor is, most is csodás színészeket gyűjtött egybe Vidnyánszky Attila. Sőt a szünetben most is szervíroztak zsíros kenyeret, sőt, amint hallottam még lángost is. (Ha ennek a híre elterjed, a nézők többsége biztosan bent fog maradni a két felvonás között – én nem így tettem, így a lángos minőségéről nem tudok nyilatkozni.)
Gál Réka Ágota, Szilágyi Csenge, Ötvös András
Minden egy ezer fős nézőtér előtt történik, jó feltételek között, és maguk a művészek sem pályakezdők már (kivéve két egyetemi hallgatót, a lépten nyomon feltűnő Molnár Andrást és Nyomárkay Zsigmondot), így a beérkezettség állapotából kellene revelatív előadást létrehozniuk.
Ez nehezebb, mint egykor kevéssé ismert ifjú titánoknak meglepni a közönséget. Ráadásul az előadás stílusa is összehasonlítható más Vidnyánszky-rendezésekével, így a hasonló motívumok is felismerhetőek. (Nem olyan könnyű előadásról előadásra teljesen megújulni, a legtöbb rendező egy idő után beleragad a saját maga által kitalált, egykor újítónak számító formanyelvbe…)
Mostantól kezdve, az előzményekről már nem veszek tudomást, és csakis erről a friss, kétrészes, 3 és fél órányi előadásról írok, amelynek a világában jól el lehetett merülni, ha valaki kellően fogékony és laza állapotban ült be rá. (Mert a néző állapota és nyitottsága rengeteget számít mindig, ne felejtődjön el ez sem.)
A három és fél órás menetidő nem a cselekmény bonyolultságának köszönhető (akár 90 percben is lezavarható lenne egy Liliomfi), hanem elsősorban annak, hogy egyes párbeszédeket a rendező többféleképpen is eljátszatott, mintha a próba fázisát akarták volna konzerválni és megmutatni nekünk, mezei nézőknek. Az, hogy ezek a megtorpanások és ismétlések mennyire jöttek jól nekünk, kérdéses – az előadás emiatt is megosztó. Van, aki ezt különösen élvezi (az alkotók ezt remélhették, hogy a többség ezen szórakozni fog), míg másoknak olyan élmény lesz, mint amikor filmnézés közben akadozik az internet, és le-leáll a folyamat. Miután én ezen az estén jó állapotban voltam, jól tudtam viszonyulni ehhez a megoldáshoz – örülni tudtam a színészeknek.
Már a Vígszínház sajtótájékoztatóján megismerhettük Csiki Csaba hatalmas díszletét, amelyet megszámlálhatatlan sok régi ajtóból készítettek (vagy keltették ezt a benyomást). Nagyon leszűkítették a teret, a Víg hatalmas színpadának csak a töredékét használják, még a tapsrendet is nehéz megtartani benne. Az egymás fölött elhelyezkedő ajtók utaltak az élet által felkínált számtalan olyan látszat-lehetőségre, amely mégsem elérhető. (A színészek nem használnak több ajtót, mintha egy hagyományos szobadíszletben játszódna az előadás.) Ez a látvány nekem a Vígszínházról is szólt: itt látszólag könnyebb egy zseniális előadást megteremteni, hiszen kétségtelenül több a forrás, és jelentősen több nézőhöz juttatható el, de a valóságban ez nagyság erős kötöttséget is jelent.
Cs. Kiss Zsuzsanna jelmezei ehhez a nem kicsit kopottas miliőhöz illeszkednek, néhány fotó alapján elég jó benyomást lehetett előzetesen is kialakítani a produkció látványvilágáról. Igen, a XIX. századi vándorszínészek szegények voltak, sokat rögtönöztek, bizonytalan volt nemcsak a bevételük, de az is, hogy meddig lehetnek egy helyen...- a darabhoz illik ez a közeg, amely monumentalitásával azért ezzel ellenkező üzenetet hordozott, sőt a „minden megvan, nincs probléma” érzetet támogatta az élőben játszó Csángálló zenekar is. Miért kellene küzdeni ezeknek a látszólag jó helyzetben lévő színészeknek? – Ez itt a kérdés.
A "luxus" része, és az előadás egyeztethetőségét azért erősen érinti, hogy vendégművészt hívtak a címszerepre, mégpedig a Pinokkió rendezőjét, Keresztes Tamást, aki egyben újdonságot is jelenthet azoknak a vígszínházi törzsnézőknek, akik a Katonába nem járnak. Miután a kezdetektől követem Keresztes Tamás pályáját, számomra egyértelmű volt, hogy ideális Liliomfi lesz, és picit sem érdekes a kora, sőt talán még jobb is, hogy nem egy pályakezdő színészt választottak erre a feladatra. Általa mindenképp átérezzük, hogy a színház iránti szenvedélye nem múló fellángolás, hanem feltehetően a halálig tart. Emiatt is jó, hogy eltekintettek a színész hajának befestétől (még a sajtótájékoztatón erről is szó volt) - jó volt, hogy természetesnek tűnt a címszerepet játszó színész.
Játéka nem is hagyott kívánnivalót, de ettől még felmerült bennem a kérdés, hogy éppen a Vígben mi lehetett az igazi indoka annak, hogy vendégszereplőt kerestek, miközben a társulatban nem is egy alkalmas színész lett volna a címszerepre, olyanok is, akik ráadásul nagy rajongói bázissal rendelkeznek. (Meggyőződésem, hogy újranézők nélkül nem igazán tartható hosszan műsoron egy előadás, az összes zenés siker hátterében is ez áll.)
Ami a társulat tagjait illeti, végigtekintve a szereposztáson, a többség megjegyezhetővé vált a szerepében és jól kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, sőt hárman nyíltszíni tapsot is kaptak. (Prózai előadásnál ez annyira nem tipikus – ebből az is lemérhető, hogy Vidnyánszky Attila jó helyzetbe hozta a színészeit.)
Közel három hét távlatából még egyértelműbb, hogy a legtöbb színész valóban hagyott bennem nyomot, nem halványult el az élmény – hiába vígjáték, de ez mégsem az az előadás, amit megnéz az ember, kikapcsolódik és aztán elfelejti.
Szilágyi Csenge Kamillája különösen erős és karakteres volt, sőt talán a kelleténél is kiemeltebb – annak ellenére, hogy egy generációval idősebb színésznőre illett volna ez a feladat. (Könnyen el tudom hinni, hogy a kiválasztásának csak az volt az oka, hogy a rendező mindenképp dolgozni akart vele – ezt meg is értem.) Mariskaként meggyőző volt Gál Réka Ágota, szerethető ifjú színésznő, de ezúttal mégis az Erzsit játszó Varga-Járó Sára az, aki ezzel az előadással a leginkább kiugrott, fontossá tudott válni a sorsa számunkra. Nagyon jó hangja van, erős jelenléte, a Vígszínház sokat nyert azzal, hogy hozzájuk szerződött.
A társulat alapkövei esetén váratlan meglepetésről nem beszélhetünk, az voltaképp sértő is lenne – inkább azt mondanám, hogy a hozzájuk fűzött nem alacsony elvárásoknak meg tudtak felelni. Jó volt őket nézni, megunhatatlanok. Nem fognak csalódni, akik ezt a Liliomfit netán Rudolf Péter (Szilvai), Hegedűs D. Géza (Kányai), Borbiczki Ferenc (Schwartz) vagy Ötvös András (Szellemfi) miatt választották ki, utóbbi láthatóan fürdött a jelenetek megismétlésében rejlő improvizációs helyzetekben, hatalmas energiákat mozgósított. Hegedűs D. Géza, a legfrissebben megválasztott Nemzet Színésze a jelmeztervezőtől is extra támogatást kapott, és ennek IS köszönhetően azonnali tapsot megjelenésekor.
Méhes László szinte végig jelen van az előadásban Szigligeti Ede megszemélyesítőjeként, mindent megtesz, amit tehet, de több funkciót is kaphatott volna a rendezőtől…
Csak az előadás vége felé jelenik meg az ifjú Schwartz, és bár azt gondolnánk, hogy nem lehet túl hálás feladat egy színésznek majdnem az egész előadást a büfében vagy az öltözőjében tölteni, Zoltán Áron kirobbanó energiákkal érkezik a színpadra, és felvillanyoz minket. Aki nem ismeri a színház repertoárját, sőt nem járt még Grund koncerteken sem, azoknak most akár első nézésre is fel fog tűnni.
Középen az idősebb és az ifjú Schwartz: Borbiczki Ferenc és Zoltán Áron
Mindent összeadva, kivonva, érdemes megnézni az előadást, benne a beérkezett művészeket és a feltörekvő ifjú tehetségeket, akikben az a közös, hogy mind színházat akarnak játszani, a kőszínházi lét kötöttségeihez alkalmazkodva. Kívánom, hogy még sokáig élvezzék ezt a nehéz pályát, és minden akadály ellenére tudjanak az eredményeiknek felhőtlenül örülni.
Arra a kérdésre pedig, hogy megvan-e a kincs, vagy még sincs, mindenkinek magának kell válaszolnia az előadás megtekintése után.
PS: A fotókat Dömölky Dániel készítette, a Vígszínház Fb-oldalán több is elérhető.
