A bevezető után, jöjjön hát a lényeg: mi a közös az ABC-operákban a népszerűségükön túl?
A cím akár az is lehetett volna, hogy „a szerelem sötét verem”, mivel azt látjuk, hogyan dúlja fel a szenvedély az addig többé-kevésbé nyugodtan élők hétköznapjait. Az operák hősei jellemzően olyan személybe szeretnek bele, akik bajt hoznak rájuk, akivel akár annak egyénisége/életfelfogása vagy a körülmények miatt nem tudnának kiegyensúlyozott életet élni. De a színházban épp az a jó, hogy a mezei nézők, akik sokkal inkább hajlamosak biztonsági játékra, mint az operahősök, másodlagos élményként, a nézőtéren átélhetik a viharos szenvedélyeket, meghatódhatnak a szereplők sorsán, és utána nyugodtan visszatérhetnek a (remélhetőleg) kényelmes lakásuk biztonságába. Az ABC operákban sokféle szerelmi kapcsolatot láthatunk, de boldogságot csak igazán rövid pillanatokra. (A színház a konfliktusokról szól. A harmónia, a Vidnyánszky Attila által egykor megfogalmazott "remény színháza" k. unalmas, ahogy a tüntetésen Pintér Béla is elmondta frappáns beszédében. Hiába vágyunk nyugalomra, békére, kölcsönös kapcsolatokra, szeretetteljes odafigyelésre - ezek léte senkit nem villanyoz fel hosszan, egy idő után természetesnek tűnik, rengeteg szenvedés kell ahhoz, hogy valaki ezeket megtanulja értékelni. Színházban pedig kiemelten unalmas, ha csak ez van. (Lehet, hogy az egyformaságot eleve rosszul tűri az ember? Kellenek a vegyes benyomások? - "Annál jobb, ha minél rosszabb?")
Komlósi Ildikó a Varidance táncművészeivel a Carmenben (fotó: Csibi Szilvia)
I. A Komlósi Ildikó-gálán az Aidából ezúttal AMNERIS lett. Nyilván erre az egy alkalomra nem lett volna célszerű külön nagy díszletet gyártani, így mind az Aidának, mind a Carmennek fekete háttere lett, de nem egyforma. Néhány oszlop illetve a színház forgójának felhasználásával jött létre az előadás. Egyik esetben sem vettek át megoldásokat az Operaház éppen futó rendezéseiből. (Ezt értem is, egyik sem tűnt volna alkalmasnak a célra, sem Mohácsi Aidája, sem Oberfrank Pál Carmenje.)
Ahogy néztem az Aida-keresztmetszet elejét, rögtön beugrott, hogy ha az Operaházat is elérnék a megszorító intézkedések, akkor valami ilyesmire lehetne számítani: kevesebb szereplő, a kosztümök modern ruhák némi kiegészítővel (lsd. a következő képet), a látványeszközök mellőzése - és persze nyilván a zenekari létszám csökkentése is, amely erre a gálára viszont nem volt jellemző. (Vezényelt: Szennai Kálmán - mielőtt még elfelejtem legalább említeni a zenei vezetőt.)
Ez az Amneris-előadás kivitelezésében valóban hasonlított egy puritán rendezéshez, amely nagyon célzottan irányítja a figyelmünket egyetlen nőalakra. A fáraó lányának sorsa tragikus: feltehetően beteljesülhetett volna szerelme Radamesszel, a hadvezér feltehetően a király lányát automatikusan feleségül veszi, ha véletlenül nem bukkan fel a láthatáron egy újabb királylány, aki ráadásul rabszolga-státusza miatt könnyebben elérhetőnek tűnhetett.
Palerdi Andrással - (fotó: Csibi Szilvia)
Aida és Radames kapcsolata a végső halál ellenére kevésbé tragikus, kölcsönös szerelem köti őket össze, ráadásul együtt halhatnak meg, és ne azt képzeljük el, hogy az ária után néhány órával, ha elkezdik tényleg rosszul érezni magukat a sziklasírban, majd egymást hibáztatják ezért a végzetért. De róluk most nincs szó. Aidáénál izgalmasabb szerep Amnerisé, aki végletes érzelmeket él át, szerelme hol gyűlöletbe csap át, féltékenyen bosszút állna, majd kétségbeesetten megmentené (magának szánva!) a szeretett férfit. Az operákban viszonylag tipikus, hogy a szerelem tárgyát a szenvedélyes hódoló inkább hajlandó tönkretenni, mint átengedni annak, akihez az éppen helyette vonzódik.
Az Aida nagyon erősen szól - a férfi szemszögéből - a kötelesség vagy szerelem-dilemmáról is, és a Carmenben és a Bohéméletben is megjelenik ez a mozzanat. A szerelmes férfi mindhárom esetben hajlana az érzelmeit követni, bár itt-ott inog, de a Bohémélet tragikuma éppen abban áll, hogy a férfi főhős felismeri saját alkalmatlanságát a felelős életre, a pénzkereső-családfenntartó szerepre, miközben tudja, hogy szerelmén csak a teljes önfeladással, vagy még azzal sem tudna segíteni. ("Non basta amor" - a szerelem önmagában egyik helyzetre sem elég.) Don José kényszerhelyzetben próbálkozik önfeladással, de ebben az ön-megerőszakolásban nincs sok köszönet, az össze nem illő pár törvényszerűen szétmegy, és a torreádor csak ennek a folyamatnak a katalizátora. Radames próbál egyensúlyozni, de nyilván sikertelenül. Senki nem támadhatja meg büntetlenül szerelmese apját, ha az a hazája ellensége, akkor sem.
Ezek a feloldhatatlan konfliktusok teszik érdekessé számunkra e darabokat, mert a való élet is előhoz ilyen helyzeteket, amikor a munka és a szerelem között muszáj választani, naponta felmerül a kérdés, hogy mire-kire fordítsuk az időnket, energiánkat. Kicsiben naponta meghozzuk ezt a döntést, még akkor is, ha nem mérjük fel a súlyát, hogyan hat ez kapcsolatainkra. A szerelem és a hivatás nehezen egyeztethető, hiába biztatják a szintén saját életmódjának feladását fontolgató Carment barátai.
Míg az Aidában Amneris a vesztes nő, aki minden szenvedélyes csapongása ellenére sem tudja megszerezni magának a vágyott férfit, Carmen pedig az ellentéte: minden férfi érdeklődését felkelti. Ami megfontolandó: hiába a varázs, a vonzerő végzetes, megbosszulja magát az, hogy eltérítette saját életpályájától Don Josét, aki túl sokat veszített ahhoz, hogy bosszú nélkül hagyhassa azt, hogy önfeladásra késztették.
A tragédia előszele már érződik - (fotó: Csibi Szilvia)
A fenti két darabnál a Bohémélet esetén sokkal könnyebbnek tűnik a helyzet: ha nem szólna közbe a tüdőbaj, a szereplők jó hosszan elevickélhetnének a napi kenyérgondok között, élveznék azt, amikor átmenetileg levegőhöz jutnak. A halál közelítése ad utólag értéket az érzelmeknek, anélkül ezek a szereplők nem lennének rákényszerítve, hogy bármit komolyan vegyenek. Nyilván nekik a legjobb, és róluk visszagondolhatunk a Carmen laza csempészeire, illetve Carmen "alapműködésére", életének azon szakaszaiban, amikor épp két nagy szenvedély között van, amelybe teljes mivoltát beveti.
II. Ez a gondolatsor visszaterel a Komlósi-gála második felvonására, amikor egy valóban hosszú, közel KÉTÓRÁS Carment látunk szünet nélkül.
Ahogy az első rész más megvilágításba helyezte az Aidát, és kizárólag Amneris oldalát mutatta meg, úgy ez a sokkal teljesebb Carmen is képes volt a főszereplőt másként láttatni. Nagyon szerettem ebben a keresztmetszetben, amelyet (a másikkal együtt) Almási-Tóth András jegyzett rendezőként, hogy annak ellenére, hogy minimálban játszották, a szereplők közötti viszonyok erősen kirajzolódtak, sőt az erővonalak is némiképp átrendeződtek.
Ne maradjon említés nélkül, hogy Komlósi Ildikó minden partnere alázatosan és nagy odaadással vett részt az előadásban, az általa meghívott olasz tenor Marco Berti, "rendszeres Kékszakállúja" Palerdi András, aki az Aidában énekelt, és a Carmen szereplői is.
Az Operaház kórusa, Carmen, Szemerédy Károly és Gábor Géza (fotó: Csibi Szilvia)
Ebben a keresztmetszetben számomra az egyik SZÍNHÁZI csúcspont a torreádor megjelenésének mozzanata volt. Elvileg kötelesek lennénk ezen a ponton mi is csodálni a nem kicsit nárcisztikus torreádort, akit ezúttal Szemerédy Károly énekelt, de nemigen tudjuk ezt megtenni, mert a rendezés minden eszközzel elterel minket. Sáfár Orsolya (a másnapi Mimim) és Fülep Máté visszafogottabb, de Kálnay Zsófia, akinek későbbi jeleneteiből kiderül, hogy mintaképként tekint Carmenre, ő is ilyenné válna, ha tehetné, elementáris vágyakozással nézi a férfit. Eközben élettársát, akit Mukk József testesített meg, ez a tekintet mélyen elkeseríti, szenvedését látva belefacsarodik a szívünk. Itt most ez (a főszálat tekintve mellékes kapcsolat) a szemünk előtt két pillanat alatt megy tönkre visszavonhatatlanul, és ezek után érthető, hogy később a lányok miért jósolgatnak maguknak a kártyából. Néhány perccel később Carmen a legkisebb erőfeszítés nélkül szerzi meg magának - lényegében trófeának - a presztizs-tárgyszerű férfi figyelmét, és a másik két érdeklődő nő ezúttal hoppon marad. Inkább a "miért maradjon ki éppen ez a férfi?" - érződik a beállításon. Ez most nem az az eset, amikor egy nő- és egy férfifaló emberére akad, és egymással végre esélyét látják a boldog megállapodásnak.
E mesterien eljátszott mikro-tragédia mellett a torreádor másik oldalán ott láthatjuk az egymásnak dőlő Carment és Zunigát, a katonatisztet. Az ária közben egymásnak adogatnak egy cigarettát, miközben a tisztet megtestesítő Gábor Géza néhány lekicsinylő mozdulatot tesz: nagyon egyértelmű, hogy ő van birtokon belül, és kicsit sem féltékeny erre a mitugrászra. Ennek a tisztnek a legfőbb előnye, hogy pontosan úgy tudja elfogadni Carment, amilyen, nem féltékenykedő alkat, beéri azzal, hogy az egyik barátja lehet. Jó taktikai húzással néhány hétre eltünteti a sikeresnek tűnő vetélytársat a színről, és joggal bízik, hogy Don José nem komoly ellenfél. Nyilván nem feltételezi, hogy a tizedes ennyire bele fogja lovalni magát ebbe a szerelembe, és egész életpályája feladására képes, amire ő maga egy nőért sosem vetemedne.
Meglepne, ha volna basszista, akit épp ez kicsi szerep vonzana, és el tudná érni, hogy észrevegyük a főszereplő tenor és bariton mellett, de ebben a keresztmetszetben Gábor Géza alakja igazán hangsúlyosan felnövekedhetett, ő az egyetlen személy, aki valódi otthonosságot tud nyújtani a nő számára, annak ellenére, hogy nem esik túlzásokba érzelmei bizonygatásával. Ezen az estén ez a férfi nem a "pofára estek még" kategória, hanem Carmen hétköznapi szerelme. Feltételezzük, hogy a nő ilyen emberek társaságát keresi, amikor épp nem történik vele semmi rendkívüli. Ebben az előadásban az a benyomásunk alakul ki, hogy ő az, aki igazán illik a nőhöz. Hasonló alkatú, hiszen úgy ismerjük meg, hogy a teljes operakórussal flörtöl.
Nagyon sajnálom, ha valakinek csalódást okoztam, hogy nem a két főszereplő férfi énekléséről és játékáról írtam, de pont róluk nem jutott semmi új az eszembe, az eddig megnézett 13 Carmenen, illetve a felvételek hallgatása közben már elég sok szemszögből átgondoltam a darabot, van ötféle korábbi bejegyzés is a legutolsó rendezés kapcsán. Ha furcsa is, de éppen a Zuniga-figura felnövelése által emelkedett túl a keresztmetszet azon az elsődleges feladatán, hogy hallhassuk Komlósi Ildikót Carmen szerepében.
Carmen sorsáért aggódó barátnők a harmadik felvonás végén - Sáfár Orsolya és Kálnay Zsófia (fotó: Csibi Szilvia)
A Carmen igazi vonzereje mégis a címszereplő, láthatunk egy olyan személyiséget, aki teljes intenzitással éli meg az életét, aki nem tud ellenállni késztetéseinek, nem gyáva a maga útján járni, és ezzel másokba folyton belegázol - ebbe kell belehalnia. Ez a vitalitás az, amelyik minket átlagos embereket megfog, és amennyiben a címszereplő sugárzó személyiség, az előadás elejétől vele tartunk, végig képesek vagyunk a nézőpontjára helyezkedni.
Komlósi Ildikó ilyen. Egyik alapvető sajátossága, amelyik talán nem is tanulható: olyan súllyal tud a színpadon jelen lenni, hogy ha azt akarja, nem tudjuk róla levenni a szemünket. Amikor a szerelem természetéről énekelt, és közben csak mozdulatlanul ült, hatalmas intenzitással jött át a személyisége, és fogalmam sincs, hogy közben mi történt még a színpadon. Érezni a bűvös erőt, és még virág sem kell hozzá.
Az elmúlt (lassan) hét év alatt eddig negyven cikket írtam, amelyikben érintve volt Komlósi Ildikó, és nem egyszer számoltam be igazi revelatív (nem pusztán nagyon jó) szerepformálásokról. Abba nem is gondolok bele, hogy milyen lehetett azokban az években, amikor egyáltalán nem lépett fel itthon, milyen lett volna a MET-ben, a Scalában és a többi menő helyen meghallgatni e 35 éves pálya közepe felé. (Az első rész végén Ókovács Szilveszter néhány fotó kíséretében méltatta az egész életutat - ez ne felejtődjön ki ebből a nyomhagyó bejegyzésből.)
Ha nem is megyünk vissza egészen az elejére - bár én 1989.június 8-ig azért mehetnék, amikor először láttam énekelni a művészt - , vannak az extrémitást súroló élményeim a legutóbbi négy évből is. Ott van az Angelica nővér hercegnője, amelyik a székembe szögezett, szabályosan megbénított mindössze 13 perc alatt, egy Elektra-próba, illetve előadás is, amikor átéltem, hogy miként lehet jelen valaki teljes erőbedobással egymás után sokszor, megismételve ugyanazt a jelenetet. Ilyen volt később a Santuzzája, amelyikre kelletlenül mentem, mégis meghatódtam, és kénytelen voltam rá már másnap visszaülni. Nem maradhatnak ki a különféle Juditok sem (most már közel van a 200. estéje is, rengeteget énekelte ezt a szerepét), amelyekhez a viszonyom elég ambivalens módon alakult, de aztán Katowicében átjött nekem is úgy a karakter, ahogy az igazán optimális. Az idei három Juditról már nem is szólva, amelyek között ott van az a Kékszakállú-előadás, amelyik egész életem legjobb operaélményei közé emelkedett, és minden korábbi és későbbi Kékszakállúnál többet jelentett számomra.
Ezek az élmények mind kitörölhetetlenül bennem vannak, amikor Komlósi Ildikót nézem, bármit és bárhol énekel, hozzáadódnak a képhez. Az eseményen jelenlévő többi néző feltehetően hasonlóan volt ezzel, annyi különbséggel, hogy mindenki más alakításokat vagy előadásokat emlegetne.
Marco Berti és Szennai Kálmán a kép közepén, tapsrend (fotó: Csibi Szilvia)
Komlósi Ildikó a teljes pályáját a csúcson töltötte, szinte azonnal az elejétől, és még mindig jól érzi magát, nem kapott magashegyi betegséget se az elején, se később. Nagyon sokféle dolog kell, hogy egyszerre meglegyen valakiben ahhoz, hogy ezt ilyen hosszan bírja, és ő azon kivételes emberek közé tartozik, akinek ez ment, sőt a körülmények/szerencse is támogatták, a koncentrált és kitartó munka, a tehetség mellett erre is szükség volt. Várjuk tőle a folytatást, meglátjuk, hogy még milyen fordulatokat vesz ez a pálya.
PS. Még következik egy utolsó rész, nyomhagyó bejegyzés célzottan a Bohémélet 2.0 keddi előadásáról.
PS. A képek az Operaház Fb-oldaláról származnak, Csibi Szilvia készítette őket.
