Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Gioconda legutóbb 1991-1999 között volt műsoron, és ma este lement az új sorozat hatodik, egyben utolsó előadása is. Lesz jövő februárban is négy alkalommal, ráadásul új szereplőkkel, aki most elmulasztotta, betervezheti.

A művet én korábban sosem láttam, tavaly júniusban kezdtem rá felkészülni, és bár kiderült, hogy élvezetes zenéje ellenére sem az én operám, igyekeztem alaposan megismerni. Most szubjektív ajánló következik, elsősorban színházi szempontból, néhány kritikai megjegyzéssel, a produkció általam meglátott jellemzőinek és értékeinek kiemelésével, több előadás megtekintése után.

Most a mai utolsó alkalom után, amely egészen felszabadító élmény volt, és így zárta le azt a három hetet, amelyet ezzel a darabbal töltöttem, egészen ellágyultam. Talán azért volt érdemes ezt a három hetet végigcsinálni, hogy ezt az utolsó előadást így nézhessem meg - előkészítés nélkül nekem biztosan nem sikerülhetett volna.

52806588 10156167113308181 2417915834295910400 nA harmadik felvonás vége - szinte mindenki a színen

Almási-Tóth András  a művészeti vezető tisztséggel együtt a rendezés lehetőségét is átvette Anger Ferenctől. Mivel pályáját szorosan követtem (az elmúlt hat évének minden pesti rendezéséről írtam) , különösen vártam, hogy mire jut egy olyan művel, amelyikről azonnal világos volt számomra, hogy magának ezt nem választotta volna ki. A kellően szélsőséges történet (egy boldog egymásrataláláshoz négy súlyos emberi tragédia társul)  túlságosan kötődik Velencéhez, nehezen lenne áthelyezhető mai közegbe, így nem is helyezi át a rendező. Ugyan általános párhuzamok kimutathatóak a mi életünkkel, mert nem tűnt el sem a féltékenység, sem az árulás, sem a szenvedélyesen boldogtalan szerelem, sem a kémkedés és a hazugságok, de a legtöbb bemutatott élethelyzetet mégis másként oldanánk meg, nem ennyire végletes eszközökkel. (Pl.: Melyik nő lenne hajlandó mérget inni, csak azért, mert a férje erre felszólítja?)

Almási -Tóth András - talán életében először -  „hagyományos” előadást hozott létre, énekesközpontú, látványos és tablószerű jelenetekkel, és csak egyes rendezői megoldásokban (a vérző oszlop és fal, a színpad elárasztása, a víztócsán átrohanó lángoló figura, a magasból lelógatott megfordított gondolák) mutatkozik meg saját stílusa és fanyar humora, amelyet vagy észrevett (és szeretett) valaki, vagy nem. Kikacsintott ránk alkalmanként, például drabális testőrök bevetése helyett kisembereket alkalmazva, akik szívecskét festenek a falra óriási ecsetekkel, és akik között később a lefogott tenorista úgy hat, mintha Gulliver lenne, de ezek ellenére az előadás összességében mégis csak „hagyományos”. Elsősorban színészvezetésében az.

52840164 10156167112728181 4540130553311002624 nVelencei "fogdmegek" és egy utcai énekes-besúgó, Barnaba - Alexandru Agache

A rendező nem tesz úgy, mintha a valódi életet láttatná, mint azokban a zeneakadémiai munkáiban, amelyeket maga választott előadásra. Míg legutóbb például a Római lázban egészen elhihető volt, hogy a szereplők egy kozmetikai szalon vendégei, és csak úgy mellékesen beszélgetnek, a Giocondában ezzel szemben csak rövid időre felejtjük el, hogy itt operaénekesek vannak jelen velencei díszletben, akik jellemzően erős szenvedélyeket akarnak felénk közvetíteni - elsősorban a hangjuk által, a legtöbb áriát statikusan éneklik el. Az 55 tagú kórus most kórusként áll szép jelmezekbe öltöztetve a színpadon (karigazgató: Csiki Gábor), és ezen sokat az sem változtat, amikor belegázolnak a vízbe Barnaba manipulációjának hatására, hogy a vak asszonyt meglincseljék. Az a néző, aki ezt is szokta meg, és nem várja, hogy az opera igazi színházként működjön és az énekesek minél természetesebben viselkedjenek, az elégedetten nézhette a produkciót. (Külön bejegyzést írtam a Gioconda és a győri Figaro kapcsán az operarendezések típusairól, és a hozzájuk illeszkedő befogadói magatartásról. Meggyőződésem, hogy ennél a rendezésnél valóban a közönség vélt/valós elvárásaihoz való igazodás kulcsfontosságú tényező, amely erősen befolyásolta a végeredményt. Ennek a Giocondának a hagyományos előadások kedvelőit kellett elsősorban lenyűgöznie, nekik készült.)

Az Operaház kommunikációjában is erősen kiemelt, a közönséget pedig leginkább megosztó "vizezés" mögött húzódó rendezői szándékról Almási-Tóth András még akkor beszámolt az Opera Café műsorában, amikor még két hét hátra volt a produkció elkészültéig. Ezek után nem tudom, hogy magamtól is eszembe jutott volna-e, vagy sem, de az előadás megértése szempontjából feltétlenül fontos gondolat, hogy a víz jelenleg nem illusztráció, hanem kapcsolatteremtési nehézségeink jelképe. Nehézkes eljutni egy másik emberhez, ezt kellene a nézőnek mögötte látni. Levonunk-e ebből bármilyen tanulságot - kérdéses, de az biztos, hogy a kommunikáció elégtelensége számos emberi kapcsolatot aláásott már, ezt akárhányszor sem rossz tudatosítani.

52810355 10156167113418181 8081823270640287744 nEnzo a pallón - Gioconda a vízben gázol felé - Boncsér Gergely és Sümegi Eszter

Egyébként a színpadi vizes medence nem rendkívüli megoldás Velence kapcsán (Marton Éva, az előadás művészeti tanácsadója is említett egy olyan produkciót, amely a MET-ben szintén elárasztotta a színpadot), de civil érzéseket kelthet, ha arra gondol valaki, hogy a vizes színpad balesetveszélyes (és egyébként tényleg az, hiába van csúszásgátló szőnyeg), és az énekesnők megfázhatnak a vizes szoknyákban. A túl rövid szárú csizmákba pedig a szoknyáról befolyik a víz - persze ezt nem minden néző képzeli el, így az előadás befogadását nem is zavarja meg.

De a víznek vannak előnyei is: a balett-betét, az „órák tánca”, a mű legismertebb része (mert önállóan koncertdarab) Barta Dóra koreográfiájával valóban szokatlan a vízben (csak részben táncolnak a vízben, nem a teljes 13 percet), amelyet Bányai Tamás szépen meg tud világítani. Ez a betét sem a jelmez, sem a koreográfia jellege miatt eleve nem illeszkedik be az előadásba, de így is ez aratta a legnagyobb sikert mind a hat alkalommal, amely szervesen eredetileg sem passzolt a történethez, és inkább arra szolgált, hogy az előtte lévő jelenet feszültségét oldja, illetve az operalátogatók balett-igényét kielégítse.

A rendező kihúzta a balettre rávezető jelenetet, amelyben Alvise közvetlenül felesége (vélt) halála után szólítja meg vendégeit, és szórakoztatja őket a tánccal. Ha ez megmarad, akkor a szövegből még nyilvánvalóbb, hogy ez mégsem az órák tánca, így valóban a húzás volt a jobb megoldás.  Egy további balett-betétet, és még egy áriát a rendező szintén kihúzott, amely "csak" a velencei hangulat erősítését szolgálhatta volna a műben, "mivel a rendező a darab egyetemes érvényű gondolatát akarta kiemelni" - hallhattuk már Krasznai Gáspár Hangolóján, tényként.

Nem mellékes, hogy a húzások következtében a négyfelvonásos opera két részben vált játszhatóvá, és így nem nyúlt el, hanem három óra alatt lement. Manapság sokak számára ez is lényeges tényező, ezzel is a közönségnek akartak kedvezni.

 

52819985 10156167113293181 4308289571587620864 n

Ami jó hír minden törzsnézőnek: A Nyugat lányában elvesztett igazi happy end-ért most kapunk némi kárpótlást, a rendező jóvoltából a librettótól eltérően megbűnhődik az intrikus (Barnaba) is, akit Alexandru Agache kellő intenzitással formál igazán ellenszenvessé. Ez a rosszindulatú, agresszív és kéjvágyó besúgó egytömbből faragott figura, egy egész kicsi időre sem tudjuk megsajnálni és az ő oldaláról nézni a helyzetet, hiszen az erőszak az egyetlen eszköze, amellyel a kiszemelt nőt, azaz Giocondát meg akarná hódítani. Nem ő az egyetlen boldogtalan szerelmes (az előadás hat szereplőjéből öten szerelmesek - a szenvedély hiányára nem panaszkodhatunk), de ő az, akinek a szenvedése kicsit sem hat meg minket, sőt elégtétellel tölt el a bűnhődése.

Barnaba megölése hirtelen ötletből következik be az előadásban, de nem motiválatlanul. Gioconda előtte fontolgatja az öngyilkosságot és a szökést is, érthetően zavarodott a lelkiállapota, de véletlenül nála maradt Enzo pisztolya, és elhihető, hogy ösztönösen lő, mert mégsem adná oda magát ennek az embernek - eskü ide vagy oda. (Hagyjuk, hogy egy életveszélyben bujkáló hercegről elképzelhető-e, hogy a szökésekor elfelejti magával vinni a fegyverét...- de legyen. Ez mégis egy opera..)

Egy kisebb szereplőről, a Barnaba által manipulált Zuanéról, a regatta egyik versenyzőjéről érdemes megemlékezni még, akit Kőrösi András játszott. Rövid jelenete dramaturgiai fontosságú, beindítja a cselekményt, és mutatja, hogy az emberi butaságnak nincs határa. (A szereplő elhiszi, hogy egy vak asszony miatt veszítette el az evezősversenyt.) Kőrösi András ebben a pár percben is megmutatja, hogy remek színész, valóban eljátssza a vesztes elkeseredettségét, füléből kirázza a vizet - minden bizonnyal ő ehhez az előadáshoz az általunk nem látott versenyt is elképzelte.

52771795 10156167112863181 4798831272661090304 nElől Alexandru Agache és Kőrösi András (a vízben)

Barnaba halálát valószínűleg nem fogják tömegek komolyan nehezményezni, sőt azért sem fogják felháborodott hangvételű levelekkel ostromolni az Operaház igazgatóságát, hogy Gioconda öngyilkossága - a librettótól eltérően - nyitott kérdés marad .

A látvány mindig kulcsfontosságú egy nagyszínpadi produkció esetén, egyáltalán nem mindegy, hogy jó-e ránézni a díszletre, vagy irritálja a nézőt. A hagyományos rendezések kedvelői számára ez mindig sarkalatos tényező, sokkal fontosabb elem, mint az, hogy az énekesek játéka természetesnek hat-e vagy sem. A díszlet nemcsak a vízből áll. Szendrényi Éva díszletét Velence képével mind az elő-, mind a háttérfüggönyön, jó nézni (Balla Margit készítette a tervben felhasznált grafikát), Tóth Bori jelmezei káprázatosak, a legtöbb szereplőnek kifejezetten előnyösek is, és kizárólag Gioconda, azaz Sümegi Eszter parókája az, amelyik sehogy nem illett bele az összképbe, bár ennek oka lehetett az is, hogy Laura – a kék ruhájában valóban gyönyörű Gál Erika - vetélytársát az alkotók így akarták hatástalanítani. Sümegi Eszter ennek ellenére címszereplőhöz méltóan a produkció legdominánsabb alakjává válhatott hangja által, amely ezúttal is átvitte minden akadályon, játékán a Gioconda által hirdetett "mosolyogva élni" filozófia érvényesülését éreztem, aki nyilván a korábbi rengeteg hányattatás miatt fejlesztette ki magában a pozitív gondolkodást. Pontosan emiatt inkább valószínűsíthető, hogy szökni fog, és nem lesz öngyilkos - én legalábbis ezt remélem.

Hogy milyen lehetett Gioconda viselkedése "alapállapotában", amikor nem volt fülig szerelmes és anyja élete miatt sem kellett aggódnia? - Egy egészen rövid rész mutatja ezt meg, amikor a negyedik felvonásban Barnaba félrevezetésére időt kér a szépítkezésre. Nyilvánvaló, hogy a szerző sara, hogy ebből a gyors gondolkodású, életvidám nőből többet nem mutat az elején, ehhez képest szinte azonnal a nyakunkba zúdul a melodráma. Kár.

52908201 10156167112988181 6495229593782321152 n Kissjudit Anna, Cser Krisztián, Sümegi Eszter és Boncsér Gergely az első felvonásban

Krasznai Gáspár – már említett, most is lenyűgöző – Hangolóján, amelyért önmagában is érdemes lett volna az Erkelbe menni (aki szokása szerint zongorázott is és a közönséget meg is énekeltette), idézte a karmestert, Kesselyák Gergelyt, aki a darabot olimpiához hasonlította, ahol csak a legjobbaknak van helyük. Ponchielli, aki  Puccini tanára volt (így kerülhetett be műve a Puccini-évad előadásai közé), szándékosan olyan nehézre írta a szerepeket, hogy csak a legnagyobb énekesek legyenek képesek elénekelni. Mind a hat főbb hangtípusra írt egy-egy főszerepet, így aki érdemben akar foglalkozni az előadással, a hat szereplő egyikét sem hagyhatja figyelmen kívül. Nagy hangok kellenek ahhoz, hogy a démoni erővel tomboló szenvedélyeket tolmácsolni tudják, és vannak is ilyenek a produkcióban, bár nem minden szerepben

Ha már a szereposztás: aki rámegy a honlapra, egyetlen névsort lát csak. Ha valaki ezt meredek húzásnak véli, akkor igaza lehet, a legutóbbi „Olasz nő” sorozaton is alig volt alkalom beugrás nélkül, most is influenza járvány van, sok énekes beteg. Almási Tóth András új koncepciója szerint többségében zeneakadémistákkal egy külön, „cover-szereposztás” jött létre, akik végig követték a próbafolyamatot, és arra készültek, hogy szükség esetén beugranak. Már az első főpróbán, majd a premieren is előállt szükséghelyzet: Wiedemann Bernadett megbetegedése miatt a vak asszony szerepét Kissjudit Anna énekelte, a saját főpróbájával együtt összesen három egymást követő estén.

Ez a beugrás, amelyről rögtön utána kitettem egy rövid beszámolót, nyilván fokozta a premier izgalmakat, nagyon régen éreztem ilyen erősen, hogy komoly tétje van egy színházi estének. Ráadásul Kissjudit Anna játéka és jelenléte a címszereplő, Sümegi Eszter alakítására is kihatott.

52491588 10156167113363181 8395202020339875840 n

Gioconda, az utcai énekesnő szerelmes és rendkívüli módon kötődik anyjához. Ez a két dolog az, amit róla biztosan tudunk, és nagyon nem mindegy, hogy ezek a kapcsolatok hihetőek-e. Ugyan Kissjudit Anna 23 évével nyugodtan lehetne a lánya Sümegi Eszternek, akinek unokája is van már, de a lényeg nem is ez. A színpadról kettejük jeleneteiben VALÓBAN átjön a szeretetkapcsolat, elhiszem Sümegi Eszternek, hogy tényleg érdekli az általa vezetgetett asszonynak a hogyléte, akiről ténylegesen gondoskodik.

Ahogy a korábbi főpróbán, így a premieren is érzékeltük a kapcsolatot, és mindkét énekes hangi kvalitásai is jól érvényesültek. Elmondható, hogy Kissjudit Anna fiatal kora és színpadi tapasztalatlansága ellenére jó választás volt, és fényesen bizonyított. Gyönyörű, simogatóan mély alt hangjához, amelyet én előszeretettel hívok "női basszusnak", illett a szerep. Jövőre kétszer meghallgatható lesz.

A későbbi öt előadást Wiedemann Bernadett énekelte, aki pályakezdése után szinte azonnal már találkozott a vak asszony szerepével, és az ő színpadi tapasztalatával ez a karakter nem jelentett különösebb kihívást. Senki nem mondta volna meg a vasárnap esti előadáson, hogy éppen csak felgyógyult egy betegségből. (Éppen emiatt róla nem készültek képek, mert a főpróbán nem énekelt - de azért  egy civil képe csak legyen itt pótlásként:

300

Gioconda számára élete másik főszereplője Enzo, akit dalmát hajósként ismert meg, aki száműzetése ellenére álruhában tért vissza Velencébe, hogy régi szerelmét megtalálja. Boncsér Gergely alakításából éppen ezt a tűzön-vízen át küzdő szenvedélyt nem érzékeltem. Kellemes fiatalember, szerető férj lehet belőle, de nem valószínűsíthető, hogy az életét is kockára tenné. A szenvedély legerősebben az utolsó felvonásban jelenik meg, amikor bosszút állna Giocondán.

Nagy szerep ez, sokat és intenzíven kell énekelni, és a tenorista végig tudta csinálni a jól elosztott hat előadást, bár alkalmanként azt éreztem, hogy túlerőlteti a hangját, amely nem biztos, hogy passzol ehhez a szerephez, de nyilván nincs igazam, sőt remélem, hogy nincs. Ezt jobban tudja ő maga, illetve a szereposztás készítője, hogy ez a terhelés erősíti-e a hangját majd, vagy éppen károsítja. Én az előadásokat nézve némi hullámzást érzékeltem, néha egy-egy estén belül is, de feltétlenül fejlődött a figura.

(Ha eszembe jut a tavalyi Álarcosbál, amelynek története nem kevésbé képtelen, akkor nagyon nem értem, hogy ezt a szerepet miért nem szánták a kiindulási pillanatban Fekete Attilának IS, akit hangi adottságain túl énekesi habitusa is predesztinál erre. Március van, nekem már decemberben is hiányzott a Bohéméletekből...)

Nemcsak az énekeseknek jött jó, hogy volt 2-3 pihenő nap két alkalom között.(Kifejezetten örültem, hogy most az Olasz nővel ellentétben nem egy hétre volt az egész sorozat bezsúfolva, több ismerősöm ment vissza rá újra, és ez ennek a lazább elosztásnak köszönhető. Idegenekkel is beszéltem, akik 2-3 alkalommal is nézték.) 

 

53100541 10156167113183181 25205608282062848 nMásodik felvonás - Alvise Badoero egy hajóból éppen kihallgatja Enzo és Gioconda beszélgetését

Az opera nemcsak a zenével, de a zenén keresztül áradó szenvedély által is hat, és ehhez az énekes személyisége is kell. Azok az énekesek tudják igazán felkelteni az érdeklődésünket, akikből ez a szenvedély árad. A tenoréból ezt kevésbé éreztem, de a másik két férfi szólista hangjából mégis átjön ez. Pechünkre mindkettő negatív figura, de erőteljesebb alakítást nyújtanak, mint a szerelmes, akinek elvileg drukkolnunk kellene. Míg a már említett Alexandru Agache baritonja igazán hatásosan közvetíti Barnaba, a velencei állami kém szerelmi szenvedélyét és bosszúvágyát, nála valamivel kevesebb énekelnivalót kap a szerzőtől  Alvise Badoero, a velencei inkvizitor, akit Cser Krisztián összetettebb személyiséggé formál, a szerep és a rendezés által adott keretek között. Eléri, hogy megértsük az ő szempontjait is.

Az eredeti Victor Hugo dráma ("Angelo, Pádua zsarnoka") címszereplő karakteréről van szó, akinek az alakja Giocondáéval együtt, akihez titkolt szerelmi kapcsolat fűzte, sokkal többrétűbben kibontott volt. A szereplő ötvözte Othello és Don Giovanni tulajdonságait is, ahogy ezt le is írták róla. A tipikus féltékeny férj, aki egyben más nőket csábít - akár a Figaro Grófja is eszünkbe juthatna róla. Ezt elolvasva, nem tűnik túl ésszerűnek mindaz a változtatás, amelyet a librettista, Boito végrehajtott. (Jelzésértékű, hogy a szerző  szövegkönyvét nem is vállalta fel a saját nevével.) Az egyetlen probléma: valószínűtlen, hogy az Erkel nézőterén ötnél több ember ül, aki ezt is elolvasta csak azért, mert egyszer meg akarta nézni a darabot, a neten én is csak angol-olasz kétnyelvű szöveget találtam, ez az, ami elérhető bárkinek. A rendező nem építhet semmilyen háttértudásra, az jellemzi a karaktereket, amit látunk-hallunk tőlük.

krisztiancser-20190302-45-val03034 resizeSzenvedélyes szerelem és/vagy családon belüli erőszak?

A szenvedélyes szerelem az operák többségében feltétlenül sorscsapásnak számít, és rendszerint halált eredményez. A szeretet csak kivételes esetben jelenti a kiszemelt egyén boldogítását, sokkal gyakoribb az, hogy aki nem viszonozza a vágyakat, azt  szerelmese azonnal tönkre akarja tenni. Ahogy látjuk, Gioconda a kivétel, de azért gyakran fontolgatja ő is a bosszút, és ezzel életszerűbbé válik az alak.

Ennek a "ha már mást szeret, gebedjen meg"  képletnek megfelel nemcsak Barnaba, de Alvise, az inkvizítor is, aki nagyhatalmú és rettegett férfi, akinek az életét feldúlja felesége szökési kísérlete, de méltóságának romjai vele maradnak, és ezt jelzi a rendező azzal, hogy szereplője még felesége ravatalánál is kezében tartja a cilinderét. (Ez azért ritka mesterkélt egy jelenet, de jellemző az operára, nem is lehet egyszerű feladat az énekes számára partnere fejét az ölében tartani, és eközben a kalapot sem letenni, de hatásos. Ebben is a rendező poénját érzem, de lehet, hogy ezzel egyedül vagyok.)

Alvise motivációja a gyilkosságra mégis világos, a sebzett becsület és hiúság, az elárult férj kíván vért, ugyanakkor feleségével lefolytatott utolsó beszélgetésből az is kiderül, hogy ez a korlátolt, rideg, önző és szeretethiányos  férfi a végigvitt bosszúba belerokkan, ezek után nem térhet vissza a megszokott életébe. Végül még meg is sajnáljuk, mert annyira szánalmasan viselkedik felesége vélt halála után. Elsősorban a szép árnyalatú basszus hangon, izzó szenvedéllyel elénekelt ária teszi emlékezetessé Cser Krisztián alakítását.Tóth Bori jelmeze megnehezíti a helyzetét, és a mi helyzetünket is: nem ő a darabban a hősszerelmes, hanem egy erőszakos, kegyetlen férj, nem lehet vonzó.  A szólisták közül az övé és Gál Erikáé a legelőnyösebb ruha, amelyek harmonizálnak is egymással – ez alapján ők alkotnának összeillő párt. Kár, hogy ez csak a látszat, és valójában nem történik értékpusztulás ennek a házasságnak a szétesésével, mert az végig nyilvánvaló, hogy igazi kapcsolat sosem volt a két fél között.

52598296 10156167113228181 5994815407867822080 n

Az előadás legfeszültebb jelenetei közé tartozik éppen e házaspár utolsó találkozása Alvise áriája után, amikor a megcsalt férj öngyilkosságra kényszeríti a feleségét, de közbelép Gioconda, aki meghiúsítja ezt a tervet. Ezzel csak a Gioconda-Laura "én jobban szeretem őt, mint te"-szerelmi licitálás ér föl, amelyet nem sokkal korábban, a második felvonás vége felé hallottunk.

A házaspár szóváltása, mint az előadás néhány további intim jelenete (pl. Gioconda és az anyja közöttiek is) egy süllyedő-emelkedő puritán szoba díszletben játszódik, amely Velencén belül  lehatárolt tér. Ebben a dobozban a legtöbb ide elhelyezett szereplő alig mozog, leginkább egy helyben ülve énekli el áriáit-kettőseit, ugyanakkor a megbomlott életű Alvise úgy járkál itt, mint egy ketrecbe zárt tigris, hatalmas energiái szétfeszítik a teret. Laura próbál kilépni, de visszavonszolja erőszakkal a férj. Nem kérdéses, nehéz belenyugodnia egy zsarnoknak, ha valaki beleszól az életébe, és ezt a feldúltságot rendkívül intenzív mozgással fejezi ki a rendezés, és ez annál is inkább feltűnik, hiszen maradtak emlékképeink az első felvonásba méltóságosan besétáló házaspárról. A harmadik felvonás fináléjában is szinte mozdulatlan tömeg előtt járkál oda-vissza a feleségét frissen megölt férfi, és ez erősen kifejezi tehetetlenségét-szétesettségét. Rendezői döntés, és ebben azt az üzenetet is láthatjuk: a bosszú kisstílű megoldás, egészen lefokoz és eljelentéktelenít még egy szép hangú, jó kiállású férfit is. Gioconda viszont - a nyavalyás paróka ellenére - egészen végig nem veszít súlyából, a rendező a mozgásban kifejeződő gesztusaival áttételesen is az önfeláldozó hozzáállást pártolja az önző bosszúval szemben.

Ha már tudjuk, hogy nem akart Almási-Tóth András Velencénél leragadni, hanem általános mondanivaló kifejezése volt a cél, akkor a színészvezetéséből azt az üzenetet is kiolvashatjuk, hogy engedjük el az életünkből, aki mást szeret, sőt ebben támogassuk is, mert különben a saját életünk esik szét. Kicsit más olvasatban ugyanez: az életünk mindenképp szétesik, ha önzőek vagyunk, ha önfeláldozóak, csak akkor nem, ha pont szerencsénk van. Akármi megeshet, minden esetleges - lehet választani, a nézőn múlik az értelmezés, illetve az, hogy gondolunk-e az előadást nézve bármit is.

krisztiancser-20190302-45-val02942 resizeFényképszórás a vízbe

A rendező egy valódi élethelyzetet idéz meg Alvise áriájánál. A megcsalt férj már a bosszú gondolatának formálása közben kidobálja felesége emlékeit, fényképeket, talán a megszáradt esküvői csokrot, fátylat is a szobából a vízbe, azaz a csatornába, ahogy korábban ugyanott kötött ki egy madonna szobor, illetve a cselekmény bonyolítása szempontjából kulcsfontosságú rózsafüzér is. A víz mindent befogad, ahogy halljuk a szövegből, hullákat is. Velencében tényleg minden megtörténhet, még az is, hogy következmények nélkül megölnek valakit.

A második alkalommal az erkély középpáholy első sorából néztem az előadást, és megállapítottam, hogy innen érvényesül igazán jól a díszlet, innen látszanak jól a vízbe dobott tárgyak, ráadásul akusztikailag is nagyon jó élmény volt az előadás. Éppen 33 éve járok az Erkelbe, de ezen az előadáson jöttem rá, hogy az ilyen típusú rendezéseknél valóban nem célszerű közelebb menni, hanem legjobb éppen ez a hely, amikor megvan a kellő távolságunk a színpadtól, és az egészet egyben nézzük.

Mellékesen: nagyon sok helyről kipróbáltam, hogy működik az előadás - a földszint első sorainak széléről nem látszik minden rendesen, lehet, hogy nem véletlenül nem szeretik ezeket az egyébként legdrágább árkategóriájú helyeket megvenni, talán a szélső székeket nem is sportszerű ugyanannyiért árulni, mint amelyek középen vannak. Középen a hátsó sorok fele annyiba sem kerülnek, de jobb rálátást biztosítanak.

 52548495 10156167113108181 1136752348601778176 n

Gál Erika, azaz Laura eddig többször említődött, de sokkal fontosabb annál, hogy ne térjünk hozzá is vissza még. Elhihető, hogy több férfi számára is vonzó, szelídsége által Gioconda valódi ellenpontja. Szófogadó és megfélemlített feleség, aki azért, ha igazságérzete úgy kívánja, felemeli a szavát. Őt is jellemzi a vak asszony megmentése körül forgó jelenet, nem pusztán dramaturgiailag fontos pillanat a szerelmesek ismételt összehozására.

Megjegyzem, mivel ezt a bejegyzést a 2020 februárjában műsorra kerülő előadások ajánlójának is szánom, hogy a cover-szereposztás főpróbája alapján már most ígéretesnek tűnik Kissjudit Anna mellett még egy zeneakadémista, Fürjes Anna, aki Laura szerepében fog fellépni, nemrég a Carmen címszerepét énekelte az operavizsgán. Gioconda mellett a másik legfontosabb szereplő a vetélytárs, Laura, és lehet más árnyalattal is játszani ezt a szerepet, ezt fogja felfedezni az, aki esetleg mindkét szereposztásnak esélyt ad.

Laura duettje Enzóval dallamvilágában emlékeztet a librettista Mefistofele c. darabjának szerelmi kettősére ("Lontano, lontano..."). (Lassan öt éve nem látható az az előadás, még mindig nagyon hiányzik.) Nem túlságosan hihető Laura szökése, sokkal inkább az, hogy férje parancsára tényleg képes lenne mérget inni. A második felvonásbeli szerelmi kettőst követő áriájában a feszültség emelkedik, ezt a színpad közepén énekli, nem "a dobozba bezárva", és minden alkalommal innen kezdett igazán érdekessé válni a cselekmény. A feszültség az ezt követő duett alatt (a már említett szerelmi licitálás Giocondával) még fokozódik, és csak ezután jön a férj és a méregivás. 

A negyedik felvonásban "feltámadása" és most már végleges egymásra találása szerelmével, Enzóval szintén hálás jelenet, és ezt a rendező meg is támogatja hatásos látvány-effektekkel. (Erős fényhatással, "pernye"-hullással - ahogy elhangzott a Faggatón, "kész Hollywood ez".) Ez a boldogság kellene, hogy ellenpontozza a két biztos halált, az egy kilátásba helyezett öngyilkosságot, illetve az elhagyott, de magát gyilkosnak gondoló férj összeomlott életét. Próbáljunk hinni abban, hogy ennek a két embernek kinézhet egy szebb jövő.

52989939 10156167113498181 5762493080569643008 n(1)Boldog vég - Enzonak és Laurának, a távozás előtti percek

Effektekből - főleg vízből - Gál Erikának bőven jut amúgy is, a szerelmi kettősénél esik az eső, amely nem néz ki rosszul, bár helyenként az esőfogó ponyva használata körülményes, néha érezhetően zavarta az énekeseket, itt-ott elhalkultak, amíg sikerült maguk fölé kifeszíteni. Ami még apró probléma: a leeső víznek elkerülhetetlenül van hangja is, és helyenként megzavar a zenehallgatásban. Nem is olyan régen játszották a Lammermoori Lúciát is, annál is ugyanez a probléma egyes jelenetekben. Engem nem zavar opera esetén sem akármilyen átírás, modernizálás, ha sikerül értelmezni, de eddig még mindig kizökkentett, ha a színpadon a zenehallgatást zavaró hanghatással járó akciók történtek. Emiatt nekem ez a romantikus eső kevésbé tűnt szerencsés ötletnek, örültem, hogy nem volt hosszabb.

A szerelmi licit közben, ahogy néztem Sümegi Esztert és Gál Erikát, akik mindketten ragyogtak, teljes lendülettel győzködtek minket arról, hogy ők szeretik jobban Enzót, eszembe jutott, hogy ez a Gioconda mégis előadható lett volna valami ahhoz hasonló verzióban, ahogy egyszer Kovalik próbálkozott egy barokk operával - talán a Poppeával: óvodába helyezte a teljes cselekményt. Igen, ez az egész "ki birtokol kit és mit" játék azonnal másként nézne ki gyerekek között. Kapcsolatteremtési nehézségeinkre és játszmáinkra, amelyeket ezek a szereplők egy kicsit szélsőségesebb helyzetben folytatnak, egy ilyen markáns értelmezés még inkább felhívta volna a figyelmet, de most nem ez volt a cél. Almási-Tóth Andrásnak  egy "szép előadást" kellett létrehoznia, magas zenei színvonalon, hogy az opera bérleteseinek is megfeleljen. Ez azért többé-kevésbé megtörtént, aki nyitottan ült be rá, az talált benne olyan mozzanatot, amelyet élvezni tudott.

krisztiancser-20190302-45-val02366 resize

Az előadás nyitott befejezése is a mi kényelmünket szolgálja, mind dönthetünk külön-külön szabadon, hogy Gioconda végül megitta-e a mérget, azaz miután mindent elveszített, a librettó szellemében fel is adta a harcot, vagy reménytelen helyzete ellenére győzött az életösztön, és inkább újrakezdte a küzdést. Akárhogy is: "dobozva zárva", teljesen egyedül marad, a rendező által többször kiemelt privát teret jelző helyen, ez a magány viszont feltétlenül hangsúlyos lesz. Egyedül maradunk - ezzel kell szembenézni.

Legyen még szó a közönségről is. Nem véletlenül szántam rá külön posztot, tényleg nagyon nézőfüggő, hogy a fent említett rendezői ötletekre miként reagált az egyes ember.

A tapsból és a csendekből az érezhető volt, hogy összességében inkább szerethető volt ez a ritkán játszott opera. Három alkalommal volt bérletben szinte teljesen eladva a ház, és három alkalommal maradt viszonylag sok üres hely is, amely csak ahhoz képest meglepő, hogy húsz éve nem volt műsoron a darab. De 1400 ember még ezeket a gyengébb estéket is látogatta, ez pedig nem olyan kevés.

Az Álarcosbált tavaly tényleg sokan várhatták, még a premier előtt minden hely betelt, így ebből, hogy most ez nem így történt,  az a következtetés is levonható, hogy nem is hiányzott ez olyan nagyon mindenkinek. Ha teljes telt házat akart volna mindenáron az Operaház vezetése, akkor a Puccini évben mégis a hazai deszkákon kellett volna sorozatban játszani a Pillangókisasszonyt, Toscát és a Turandotot, nem a végeken, ahogy ez párhuzamosan ezzel a próbafolyamattal is történt. Ja igen, és még több Bohéméletet, amelyből egyet Kecskeméten meg is néztem, még mielőtt végzetesen beleugrottam volna a Giocondába. Ha ezzel összevetem, akkor még az a merész gondolat is eszembe jut, hogy lehet, hogy a legnyerőbb verzió a Giocondánál is a koncertszerű megvalósítás lenne, persze velencei drapéria előtt, és egy akármilyen balett-betétet nem kihagyva. Akkor tényleg csak a hangok számítanának.

A Gioconda ugyan nem került a legkedvesebb operáim közé, de már azért kötődni kezdtem hozzá ez alatt a három hét alatt, amióta napi alapon foglalkoztam vele, át-meg átírtam ezt a bejegyzést. Az idő- és energiabefektetés nagyon megváltoztatja a dolgokhoz-emberekhez és így művészeti alkotásokhoz való hozzáállásunkat. Most már elengedem, bár nem szívesen, mert tudom, hogy  holnaptól hiányozni fog.

IMG 20190310 220514

PS. A képek az Operaház galériájából és Cser Krisztián honlapjáról származnak, ahol ennél sokkal többet is érdemes megnézni. Berecz Valter készítette őket.

 

 

Címkék: Opera Kesselyák Gergely Boncsér Gergely Fekete Attila Cser Krisztián Sümegi Eszter Wiedemann Bernadett Marton Éva Almási-Tóth András Gál Erika Gioconda Kőrösi András Tóth Bori Barta Dóra Csiki Gábor Alexandru Agache Szendrényi Éva Bányai Tamás Fürjes Anna Kissjudit Anna

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr5414652573

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.