A múlt heti három élmény (Hunyadi, Ünnep, Agave) után ismét extrém napom volt tegnap Miskolcon, három szorosan egymást követő előadással. Ennek a krónikája következik most.
A színház műsorára nézve nem ritka a négyelőadásos nap sem, mint ez a szombat is, ráadásul most a kezdési időpontok azt is lehetővé tették, hogy valaki mindre beüljön.
Ez nem mindig van így, a márciusi műsorra nézve már látszik, hogy csak majdnem nézhető meg (30-án szombaton) egymás után a színház két készülő új bemutatója, a Cyrano és A velencei kalmár, de minimum fél óra átfedésben a csúsztatott kezdés ellenére is lesznek. Kár. Ezen a szombaton is volt más néző, aki Pestről hozzám hasonlóan csak előadások miatt utazott a városba, sőt volt, aki egyenesen Szombathelyről jött.
Ha az évtizedekkel korábbi Kaposvár-jelenségre visszagondolunk, egyáltalán nem lenne lehetetlen célkitűzés, hogy az egyébként is jó adottságokkal rendelkező városba más települések nézőit is elcsábítsák. (Ezen a szombaton is több busz érkezett Debrecenből, és amint hallottam, vannak Egerből is olyanok, akik szervezetten látogatnak rendszeresen a színházba.)
Eredetileg mind a négy előadást akartam, de végül a délelőtti Kakaókoncert (amely gyerekeknek szóló zenei beavató a Nagyszínház társalgójában) mégsem férhetett bele, viszont délután megnéztem a Miskolci Balett Álom luxuskivitelben című Truman Capote-adaptációját, majd a 2014 őszétől futó Kilépőt, és végül a Három nővért, amelyiknek a fontosságára októberi bemutatója óta többen figyelmeztettek, és csak a rendező tavalyi Varázsfuvolája volt az, amelyik fékezte a lendületemet. Végül a kíváncsiságom győzött, és ezért idei évadom egyik legjobb előadását láthattam cserébe. De először futólag legyen szó a másik kettőről is.
I.Álom luxuskivitelben (Kamaraszínház)
Az előadás Truman Capote azonos címmel lefordított kisregényéből és az abból készült filmet alapul véve készült. Más a műfaja, táncelőadás, így értelemszerűen áthelyeződnek a hangsúlyok, és az alkotók maguk is felismerve a helyzet nehézségeit, az előadás előtt a cselekmény kétoldalas összefoglalóját osztják ki a nézőknek, hogy a megértést könnyítsék.
Miután a kisregényt frissen újra olvastam, jelentős eltéréseket figyelhettem meg az eredeti és (csak az előadás után átfutott) összefoglaló között, de a látottakból sem egészen azt szűrtem le, amit ezek szerint kellett volna.
Egy adaptáció természetesen eltérhet az eredeti műtől lényeges pontokon is, Csepi Alexandra dramaturg nyilván Kozma Attila koreográfus-rendező elképzeléseihez alakította a történetet. Nem is a különbségeket kértem számon, hanem a feszültség hiányát. Ebben a kétrészes táncjátékban Truman Capote szereplői elsúlytalanodtak, és mindössze egy hétköznapi, nem túl érdekes szerelmi sokszög bonyolódását láthattuk a felületen. Juhász Katalin díszlete praktikus volt, Bozóki Mara jelmezei alkalmasak a táncra és kifejezőek is egyben, a Miskolci Balett táncosai ügyesek (a tegnapi szereposztás már eltűnt mostanára a színház oldaláról, így nem tudom, hogy pontosan kiket láttam a kettős szereposztásból), de mégsem izzott fel a dráma, és nekem kimaradt az álom és a luxus is.
Ettől függetlenül a Kamaraszínház közönsége, amelyik a délután hármas kezdési időpont miatt elsősorban idősebbekből állt, jól szórakozhatott, valószínűleg élvezték a hatvanas évek zenei világának felidézését. Többen körülöttem minden jelenet után tapsoltak – a közönség azért jön, hogy élvezze a színházat, és erre minden lehetőséget ki is használ, még az sem zavarja meg, hogy elvileg egy emberi dráma kellős közepében vagyunk a játszókkal együtt.
II.Kilépő (Játékszín)
2014 óta a színházban havi rendszerességgel játékos improvizációs sorozatot tart Kokics Péter, amelyre még korábban sosem vetődtem el. A színész műsora egy óra, és ahogy kiderült a közönség reakcióiból, a jelenlévők többsége törzsnéző. (A következő alkalom március 23-én szombaton 17h-kor lesz.)
Az előadásra rendszerint további 3-4 színész érkezik, akiket meghív. A jelenlegi vendégek – Fandl Ferenc, Rózsa Krisztián és Simon Zoltán - mindegyike gyakori fellépő, érezhetően nemcsak hozzászoktak a helyzethez, hanem szeretik is az improvizáció műfaját, és ennek megfelelően gyorsan reagáltak, mi pedig sokat nevettünk. Ami nem hátrány: szerethető színészek, és érződött is a hangulaton, hogy a jelenlévők örültek ennek a hármasnak.
Jelenetet játszottak megadott helyzetre, folytattak történetet, amely egy megadott mondattal indult, és végül mindenre feltette a koronát a színészpárbaj, amely során a nézők által összerakott helyzetet kellett egyedül eljátszani.
„Nincs kedved a Kilépőhöz, de itt vagy. Majd kutat fúrsz, de nem jön belőle víz, viszont felrobban a pálinkafőző. Mindeközben végbélszorulásod van.” – Ezt bírta a közönség feladatként összehozni, és mindhárman ezt játszották el úgy, ahogy eszükbe jutott.
Ez az improvizációs játék nemcsak szórakoztató, de a művészek közben megmutatnak valamit nemcsak színészi képességeikből és sokoldalúságukból, jó humorérzékükből, de civil énjükből is, és a nézők azt mindig nagyon érdekesnek tartják. Éppen ezért lehet ezt a sorozatot bármeddig játszani a Játékszín kis nézőterén, mindig lesz rá igény, elbírna ez havi egynél többet is. (Ugyanezt éreztem korábban a Dixie Klub-programon is, amely szintén a színház repertoáron túli vállalása.)
Ezzel a Kilépővel nemcsak Fandl Ferenc és Simon Zoltán, de én is jól bemelegítettem a Három nővérre, amely egy órányi szünet után kezdődött el a nagyszínházban, és arról természetesen külön bejegyzés következik, hiszen amiatt mentem Miskolcra.
