Mindig örülök, ha sikerül visszajutnom Miskolcra, akármilyen kevés időre is. Egy villámlátogatás a színház felkeresését és jó esetben egy-egy kirándulást jelent. Idén jó évem volt, egy októberi hétvége három előadása (Bakkhánsnők, Csipike, Verdi:Requiem) után márciusban is hármat néztem (A kutya különös esete, A bolygó hollandi, Elza), és most is be tudtam ülni újabb „másfél” Bolygó hollandira, a Játék a kastélyban című Molnár Ferenc darabra, és jól jött ki a lépés ahhoz is, hogy a lassan 27 éves Miskolci Dixieland Band szokásos havi koncertjén ott lehessek, amelyiknek egy ideje már ugyancsak a színház ad otthont. Ez így együtt jóval több előadás, mint amennyihez az elmúlt 25 évben szülővárosomban hozzájuthattam, nem győzök eléggé örülni neki.
Most a hozzám képest rekord-rövid bevezető után csak a Miskolci Dixieland Band klub-estjéről fogok megemlékezni, hátha fogjátok magatokat és vagy a bejegyzés elolvasása helyett, vagy utána, rákattintotok a youtube felvételeikre, amelyekből több kiderül róluk, mint ebből a kis bejegyzésből fog. Ez lenne a cél, hogy ezt néhányan megtegyék, és esetleg később maguk is elvetődjenek egy-egy koncertjükre.
A másfél órás koncert ezúttal nem a Csarnokban volt, ahol szokott, hanem a színház legkisebb terében, a Játékszínben. Emiatt minimális erősítésre volt szükség, és a hangulat hasonlóan bensőséges volt, mint amilyenre emlékeztem még a kilencvenes évekből, amikor több alkalommal is néztem őket. Időutazással ért fel újra hallgatni az együttest, megközelítőleg húsz év után.
Ha valakit érdekel, akkor nem titok, hogy miért vetődtem el már annak idején is és most is az együttes fellépéseire. A nagybőgös, Dr Szeghő Zsolt miatt, aki alapvetően állatorvos, mégpedig a Népkerti Kisállatklinika ÉS a Szirmabesenyői Lóambulancia megálmodója és egyik életrehívója, aki képes civilként és művészként egyaránt létezni, immár évtizedek óta fenntartva egy egyensúlyi állapotot.
Ez a zenekar többségében olyan tagokból áll, akik hasonló módon próbálnak kettős életet élni, szintén nem az évi megközelítőleg hatvan fellépésükre alapozzák az életüket. Azt a benyomást keltik, mintha lenne középút, mintha mehetne az ember egyszerre akár több irányba is.
Jó őket nézni, egyértelmű a hallgatónak, hogy itt örömzenéről van szó. Az egész csapatról árad, hogy nagyon élvezik a zenélést, és ezen keresztül az életet is. Pozitív energiák áradnak felénk, és óhatatlanul a hatása alá kerülünk a csapatnak. „Blue sky is smiling at me”- igen, most valóban ezt érzem, nem véletlenül vettem kölcsön az egyik elhangzott szám címét. (Ráadásul egy nagyszerű előadás után közvetlenül ültem be a Játékszínbe, a világ ennél kerekebb már nemigen lehetne.)
Attól, hogy csak egy-két hivatásos zenész van közöttük, még nem amatőr a produkció. Rutinos művészekről van szó, akik ugyan kevés próbával, de hatvannál több zeneszámot tartanak repertoáron, amelyeket a koncerteken váltogatnak és éppen ezért elég frissen maradhat a választék, és nem unja meg a hallgatásukat a törzsközönség akkor sem, ha minden fellépésükre követi őket.
A youtube-felvételek többségén szmokingban játszó zenészek láthatóak, ezeken a klub-esteken a csapat többsége felhúzza az együttes emblémájával ellátott színes pólót, ezzel is jelezve, hogy most ez nem egészen igazi koncert, de nem is próba. Az oldott hangulat létrejöttébe belejátszik a klarinétos zenekarvezető, Balla Miklós bevezetője,
a trombitás Várkoly Imre néhány beszólása,
illetve az, ahogy a harsonással, Négyesi Dániellel néha még táncolnak és vokáloznak is. Elég emlékezetesre sikerül Karádi Katalin után szabadon a „Hamvadó cigarettavég”.
Mellettük-mögöttük rendületlenül játszik a zenekar többi tagja – a már említett bőgösön kívül Gazdus Istán (gitár), Kacsenyák Gábor (dob) és a zongoravirtuóz Bundzik István - élvezik a többiek improvizációját ők maguk is.
Miközben másfél órán át hallgattam őket, elgondolkodtam azon is, hogy mennyire sok múlik a véletlenen, ha netán Miskolcon maradok, egészen biztos, hogy szinte a kezdetektől néztem volna ezt az együttest, és eközben nyilvánvalóan csak sátoros ünnepeken jutottam volna el egy-egy opera előadásra, Pestre. Most viszont éppen fordítva van.
Legközelebb, ha minden jól megy június 24-én jutok vissza ebbe a színházba, mégpedig Gyöngyösi Levente ősbemutatója (Mester és Margarita) miatt. Lassan már kezdem a visszaszámlálást…
A fényképek az együttes honlapjáról származnak.