Az Operettszínház egy eddig még sosem látott Kékszakállt készített, új verziót Offenbach nagyoperettjére. Ha nem szerepelne a színlapon, hogy új közegbe helyezték, akkor esküdni mertem volna rá, hogy maga a szerző szánta pontosan ilyennek. Egységes lett az új librettó, amelyet Szabó-Székely Ármin, a rendező, Székely Kriszta és Lőrinczy Attila készített, Máthé Zsolt pedig átírta a dalszövegeket. Ugyancsak egységes a zenei anyag, amelyet Dinyés Dániel zenei vezető állított össze más Offenbach darabokat is felhasználva.(Ezen az estén nem ő, hanem Silló István vezényelt - ne felejtődjön el a zenekar nagyszerű teljesítménye sem.) A karakterek jellemzői, viszonyai és néhány fordulat viszont megmaradt, és talán az összhatás azt is biztosítja, hogy azok se forduljanak el a megszületett új változattól, akik a régit jól ismerik és szerették.
Erdős Attila - Lusine Sahakyan
(A darab 1866-os, 1867-ben már játszották Pesten, 1870-ben már Kolozsváron is. 1966-ban az Ódry Színpadon volt a végzősök vizsgája, amelyben Kékszakáll titkára a napokban elhunyt Tahi Tóth László volt, lehet, hogy lesz olyan néző, aki ezt is látta. Olyanok viszont biztosan nem kevesen lesznek, akik Békés András 1981-es rendezésére emlékeznek, amely az Erkelben ment hosszan – Sudlik Mária, Melis György, Begányi Ferenc is játszottak benne többek között. - Most jöttem rá, hogy 2009-ben Szabó Máté is rendezett egy Kékszakállt, mégpedig Debrecenben, amely egészen fantasztikus szereposztással készült, csupa olyan operaénekessel, akiket figyelni szoktam.)
Ezen a szombaton a második szereposztás premierjét láthattam, fantasztikusan jó helyről, az első sor közepéről az operett műfaját szintén nem kedvelő lányommal. Mindketten úgy éreztük, hogy ez az előadás van olyan jó, hogy ennek a nézőtípusnak, akiket mi képviseltünk, szintén kedvet csinál további operettek nézésére. (Hasonló benyomásaim voltak nem is annyira régen A chicagói hercegnőn és A víg özvegyen – és három hasonlóan magas színvonalon, igényesen kidolgozott előadás együttes jelenléte a repertoáron már sokat mond egy színházról, nem egészen véletlenül telik meg estéről estére.)
Mivel ez premier volt, Lőrinczy György igazgató beszédet is tartott, amelyben – számomra nagyon szimpatikus módon – felsorolta a közreműködő asszisztenseket, játékmestert, az alkotói csapat minden tagját, és aki a helyszínen volt, mind a színpadra is ment meghajolni. (Nem járok mindenhova, pláne nem premierre, eddigi praxisomban nem találkoztam más színházzal, amely hasonlóan megtisztelné a munkatársait, úgyhogy ezt megemlítem.)
A történet a vállalati szférába helyeződött át, Kékszakáll vezérigazgató és egy szenátor piszkos ügyleteibe kapunk bepillantást, és persze létrejön valamiféle szerelmi sokszög is. Bár happy end-féleséget kapunk sok esküvővel, marad ennek a megoldásnak némi mellékíze.
A mű dramaturgiája valószínűleg az eredetiben is, és most is Boulotte-nak kedvez, neki drukkolunk – és ő sajnos nem ahhoz fog hozzámenni, akibe szerelmes a mű elején. Ez így van, és ezt a békát le kell nyelni, nincs mit csinálni vele. (A legtöbb békából NEM lesz királyfi úgysem.)
A történetet nem mesélem el, már csak azért sem, mert én is tudatlanul mentem, és jó volt ez így, mindent lehetett követni, bár azt erős túlzás lenne állítani, hogy minden szereplő minden mondatát kristálytisztán lehetett is érteni. Mikroportok vannak, jó a hangosítás, nem torzít és angol felirat is van. (Az Operában a magyar nyelvű operákat is feliratozzák magyarul is, ebben a gesztusban több a realitásérzék. El kell fogadni, hogy nem énekel mindenki érthetően, sőt lehetnek nagyothalló nézők is, akik miatt nem ártana a kétnyelvű feliratozás.)
A címből kikövetkeztethető, hogy a feleséggyilkos Kékszakállú történetét látjuk, az eredeti legenda alapján vígjátéki formában – és nem keverendő ez Bartók főszereplőjével, aki a századik évfordulójához közelítve nagyobb népszerűségnek örvend, (pontosan két hete volt a legutolsó megmutatkozása a Müpában) lényegileg egészen más, fajsúlyosabb férfi, aki valóban kötődik a szerelmeihez és basszus hangra íródott, nem tenorra. (Jut eszembe, de megnézném a Kékszakállú herceg várát is Székely Kriszta rendezésében – akár az Operettszínház kisebb színpadán is, kisebb zenei apparátussal - , érzem, hogy arról is tudna mit mondani.)
Hat feleség együtt...
Vadász Zsolt karakterének Don Giovannihoz lenne több köze, amit az alkotók ki is emelnek, elhangzik egy párbeszéd a titkárával, amely mintha Mozart operájából került volna ide. (Mivel nem ismerem az eredetit, akár az is előfordulhat, hogy már Offenbach beidézte, de kinézem a Székely Kriszta-Dinyés Dániel csapatból azt is, hogy maguk beletették. Az opera ismerői feltehetően ennek a jól megvalósított párhuzamos helyzetnek majd szintén örülni fognak.)
Ez a Kékszakáll persze egy apró mozzanatban eltér Don Giovannitól is: szinte semmit nem udvarol, úgy tűnik, hogy naponta más nő mellett dönt és vált. Persze ez így túlzás, mert később a szövegből egészen nyilvánvalóvá válik, hogy három év alatt jutott el a hatodik feleségig, azaz akár fél évet is kihúzott korábban hűségesen egy-egy nő mellett, csak most pörgetné fel az eseményeket. Ebben a működési elvben valószínűleg semmi rendkívüli nincs, csak annyi a szokatlan, hogy feleségül is akarja venni őket, és a válásnak nem híve...(A darabot régen kitűzték, de most néhány hangsúlyát biztosan felerősítheti a szexuális zaklatás témájának előtérbe kerülése.)
Vadász Zsolt magabiztos, arrogáns és nem túl vonzó férfit játszik, aki élvezettel és önelégülten él vissza hatalmával.
Kékszakáll és a boldog hatodik..
Míg Bartók operáját úgy írta meg, hogy megszánjuk a sokat szenvedett férfit, akiből egy hisztérikus rohamokat produkáló nő akarja kiszedni a titkait, Offenbach nem állít minket kicsit sem ennek a felületes nőfalónak az oldalára. Örömmel vettem volna, ha nem személyi titkára, Erdős Attila marad pár nélkül, hanem éppen őt ítélték volna mondjuk örökös nő-mentességre.
Erdős Attila kapcsán eddig legalább kétszer leírtam, hogy mennyire kedvező lenne az Operettszínháznak az, ha főszerepben hasznosítanák ezt a fiatal és színészi tehetséggel erősen megáldott baritont, és most el is jött a nagy alkalom, hogy a „na, ugye megmondtam, és így lett!”- mondatomat is leírjam. Persze Madách is eszembe jut erről a „na ugyé-ről” – „Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, mert virrad” – aki korábban figyelmesen nézte Erdős Attila vizsgáit, tudhatta szintén, hogy sokra hivatott. Annak lehet most örülni, hogy meg is kapta a lehetőséget, és nem kell évekig várnia a bizonyításra.
Erdős Attila három hónapja ugyanezen a színpadon jelentős tudott lenni Fiorellóként A sevillai borbélyban is, most viszont egyenesen kulcsszereplő, és jó, hogy az, mert ilyen alkat.(Ha kis szerepet kapna, akkor is őt néznénk.) Ezt a titkárt, akinek az egyik feladata, hogy a feleslegessé vált asszonyokat kivonja a forgalomból, megszeretjük már az előadás elején. Kap a rendezőtől egy parádés jelenetet, amelyben kellő hangsúlyossággal ki tud fejeződni, hogy mennyire vágyakozik Boulotte-ra, és ezen a jeleneten akár azt is be lehetne mutatni, hogyan kell elegánsan megrendezni egy, a szexualitást is középpontba állító témájú darabot úgy, hogy az ne is legyen bántóan durva, de fejezze is ki azt, hogy mi is lenne a lényeg.
Ez a titkár Leporellóhoz hasonló figura, és ahogy ez Don Giovanni előadásokon is előfordul – most is ő az érdekesebb a két férfi közül. Az énekes arcmimikája és színpadi mozgása is nagyon kifejező, és kiváló partnere mindenkinek, akivel dolga van.
Kendi Ludovikot csak másodszor láttam, de az az énekes, akit a legrosszabb memóriával bíró néző is azonnal megjegyez. Az alkotók mintha számítanának arra, hogy sokan láthatták őt is A sevillaiban, a Figaro-párhuzamra építenek is, szöveggel is utalnak rá. Figaro ugyanúgy Almaviva ügyintézője, így ez a párhuzam is tökéletesen ül.
Míg Erdős Attila Kékszakállú titkára, Kendi Ludovik a szenátor főtanácsadója, és különösen a közös jeleneteikben érezni nagyon erősnek a jelenlétét – az mindig szerencsés, ha két intenzíven játszó színész összekerül, most is az.
Ez a szenátor ebben a szereposztásban Csuha Lajos, akiről semmi érdemleges háttér információt nem tudtam a lányomnak mondani, évtizedek óta az Operettszínház tagja lehet, ahova keveset jártam - eddig. Vilmának ő volt az egyik kedvence, bár nem tudom, hogy a „de milyen cuki bácsika” megjegyzés valóban az-e, amit az alkotók hatásként szerettek volna elérni. Mintha ebben a cuki bácsikában is lett volna hajlam a gyilkosságra… A szenátor kíméletlensége, hatalomvágya, féltékenysége puhasággal párosult, és legalább irányíthatónak bizonyult, bár ehhez kellett némi varázslat is. (Nem részletezem, legyen meglepetés.) Nem tűnik igazi zsarnoknak Csuha Lajos, és valami azt súgja, hogy a másik szereposztásban Szacsvay László sem lesz sokkal keményebb figura.
Kalocsai Zsuzsa mint szenátorné jóval erőteljesebb jelenség férjénél, így nehezen tudom elnyomott szerepben elképzelni, hiába panaszkodik. Veréb Tamás mint ifjú herceg-pizzafutár és Kardffy Aisha mint utóbbinak a szívszerelme, Fleurette szintén fontosak, és betöltötték dramaturgiai szerepüket. Hamvasak, kedvesek, naivak, vonzóak, elnyerik szimpátiánkat, de mégsem ők azok, akik igazán beizzítják a történetet, bár Fleurette-ben már kezd kibontakozni némi lázadó szellem is, és kettőjük közül ő az, aki érdekesebbre sikerül.
Az előadás ziccer szerepe Boulotte-é, és bár Kulcsár Noémi nagyszerű koreográfiákat készít, remekül hat a takarítók kara is az elején, már itt tudjuk, hogy ebben a modern hivatalban (Balázs Juli díszletében, Pattantyus Dóra jelmezeiben) egy jó előadást fogunk nézni, és tényleg helyesek a fiatal szerelmesek is, az egész előadás IGAZÁN akkor indul be, amikor Lusine Sahakyan színre lép.
A fiatal szopránt korábban csak drámai szerepekben láttam, de elég volt belépnie, körülnéznie és azonnal éreztük, hogy ez az ő előadása, az ő szerepe, nem másé. Erős komikai vénája van, és ami szerencsés, ilyen hamar kapott egy szerepet, amelyben meg is tudja ezt mutatni. Most ugyanaz történik, mint Erdős Attila esetén is: valaki be tudja váltani a hozzá fűzött reményeket.
Ha valakin, Lusine –on látszik, hogy valóban teljes mivoltával részt vesz a produkcióban, neki is rengeteg mozgás jut, és a rendező segítségével minden jelenetben az lesz a legérdekesebb, amit ő csinál. Előfordul, hogy mindenki más énekel-táncol, ő pedig csak áll a jobb oldalon és mi mégis őt nézzük, ahogy grimaszol, mert ennek van nagyobb súlya. Ahogy a kólás automatából kiveszi az üveget és a fogával kinyitja, már többet mond a karakterről, mint amit dokumentálni tudok.
Látunk egy bárdolatlan takarítónőt, akiről az első információnk, hogy szerelmével egészen nyíltan üldözi a pizzafutár fiút, aki másnak udvarolna. Vállalja önmagát, őszintén és már ezzel a gesztussal is maga mellé állít minket. Látjuk a folyamatot, ahogy előtérbe kerül, Kékszakállú hatodik felesége lesz, és folyamatosan rajta tartjuk a szemünket. Talán irigyeljük spontaneitását, azt, hogy nem próbál másokhoz igazodni, ahogy a többi szereplő, illetve az emberek többsége, azaz mi nézők is szoktunk. Jó látni, hogy mégsem tapossák le, erre van szükségünk. (A darab végén azért igazán felhőtlenül nem tudtam mégsem örülni annak, hogy Kékszakáll felesége maradt, de majd kitalál valamit, elég rátermett hozzá.)
Lusine Sahakyan egészen természetesen azonosul ezzel a szereppel, ha nem láttam volna hatszor másfélének már, akár azt is hihetném, hogy pontosan ilyen. Remélem, hogy jó hosszan fogja játszani, idén összesen tíz Kékszakáll lesz még, és akár évekig is műsoron maradhat, nem kérdéses.
Székely Kriszta az egész háromórás előadáson keresztül rengeteg humoros ötlettel áraszt el minket, a szó szoros értelemben csóközönnel is – ennyi cuppanást szerintem a 3300+ színházi estémen összesen nem hallottam, mint most egyetlen képben. Egyszerre jelenik meg a férfiak által dominált társadalom szolgalelkűsége és mohósága is (pénzre, hatalomra, nőkre) – főszereplőkben, mellékszereplőkben ugyanúgy, táncosok és énekkari tagok tömegét sikerült egyéni figuraként felmutatnia. Ebben a közegben a nők élvezeti cikk gyanánt szerepelnek – és nagyon kevésben van elég lendület a lázadáshoz.
Éppen ezért szeretjük mi olyan nagyon Boulette-et, ezt a különleges nőt, aki erős, és szembe tud menni a közeggel, és nem bukik bele….- ezt a gondolatsort fejtegettem a lányomnak hazafele az Andrássy úton, aki csak annyit vetett közbe: „de hát ő is férjhez ment, és még csak nem is ahhoz, akit ő akart.”
Igen, nem tökéletes a happy end, csak viszonylagos – ezzel kell beérnünk. Az élet is hasonló, és annak kell örülni, amit kapunk, aminek lehet - például ennek az estének.
PS. A képeket Lusine Sahakyan és Vadász Zsolt FB-oldaláról töltöttem le, köszönet.
PS2. Tegnap a nézelődés közben a wikipédiáról megtudtam azt is, hogy van egy virág, amely a Kékszakáll nevet viseli - ez az, ami a legártalmatlanabb a név viselői közül:
