Szeptemberben igyekeztem a tavalyi elhatározásomnak megfelelően behozni néhány lemaradásomat az Ódryn., Voltam két új bemutatón (A velencei kalmár, Az egérlyukból), megnéztem a korábban elmaradt Ahogy tetsziket, a Vadkacsát pedig újra, mégpedig 44 tanítványommal, és legutóbb a Pájinkás Jánost is. Már most tudom, hogy ez a tempó tarthatatlan, októberben hat új bemutató készül, és erősen kérdéses, hogy ezek közül hányat fogok tudni beütemezni. Nektek viszont ajánlom az egyetem honlapjának tanulmányozását, mert valóban rendkívül széles a kínálatuk.
Anya és fia - Ballér Bianka - Hajdu Tibor
Ezek után legyen szó most már a Pájinkásról:
Ámi Lajos meséje, amely Kárpáti Péter darabjának alapjául szolgál, még egyetemista koromban, azaz a kilencvenes évek elején került a látóterembe, és a szerző háromkötetes mesegyűjteményét ("Ámi Lajos meséi"), amely az Akadémiai Kiadó gondozásában 1968-ban jelent meg, oda-vissza elolvastam, és még hosszú évekig vadásztam rá antikváriumi körútjaimon, de sosem tudtam megvenni később sem. Ezek után nem lepett meg, hogy színdarab is készült éppen ebből, amelynek Forgács Péter által rendezett vígszínházi előadása (a Háziszínpadon játszották 2002-től) igazán jó élmény volt. Vendégül hívták hozzá Szegedi Dezsőt, akit én akkor már jó tizenöt éve néztem rendszeresen Miskolcon, míg a pesti közönség látóterébe csak ekkor került be.
Ezen a rendezésen kívül a színházi adattár nyilvántart mégy három másikat, de Pesten az utóbbi 15 évben nem volt belőle újabb változat, talán éppen azért sem nyúltak hozzá, mert olyan jó emlékeket hagyott a vígszínházi.
Ez a tény, hogy kötődtem a korábbi verzióhoz, illetve az, hogy az Ódryn az előadás keveset és késői időpontra volt kitűzve, egyformán halogatásra késztetett. Most kedden viszont a kilences kezdés, illetve a címszereplő, Hajdu Tibor két előadása az előző hét folyamán (A velenceiben és a Vadkacsában), illetve a nagyon sikeres közönségtalálkozó, amit a diákjaimnak tartott a Vadkacsa után, mind a megtekintés irányába terelt.
A darabot ráadásul az Orlai Produkció meglehetősen felkavaró „Mi és ők” című előadása után láttam közvetlenül, így különösen jól jött ennek az előadásnak a szellemes derűje, amely az egész estét betöltötte.
A történet szövevényes, sok a fordulat, sok az ismétlés, és van benne itt-ott zökkenő, viszont ezeken jellemzően átsegít a rendező, Tárnoki Márk egyik legmeghatározóbb ötlete: a Soharóza kórus tagjait használja fel hol statisztériának, hol a cselekmény illusztrálására, hol véleményezésre, és egyben szórakozunk is, amikor az éneküket hallgatjuk.
A Soharóza kórus és a mesélő, Hajós Zsuzsa
A zene erősen megemeli az előadást, amely ugyan most egészen kivételesen a nagyszínpadon történik, sőt mi nézők most nem is a színpadon ülünk, ahogy megszokhattuk, hanem a nézőtéren.
Hol ülne a néző, ha nem a nézőtéren? – kérdezhetné, aki nem járatos a helyi viszonyokban, és azt is hiheti, hogy ez nem lényeges tényező, pedig de. Az Ódryn már szinte csak stúdióelőadások készülnek, azok viszont nagy mennyiségben leginkább harminc-negyven fő részére, az a kivétel, ha a színháztermet rendeltetésszerűen használják néha. Most kivételesen sokan beférnek és helyre szólnak a jegyek. Az előadásnak már van olyan jó híre, hogy szinte meg is töltjük az első 12 sort.
A látványt Molnár Anna tervezte, és díszletének fő anyaga a linóleum. Nem esztétikus látvány, de van funkciója, és az ábrázolt világ miliőjéhez passzol is. Nem vagyok benne biztos, hogy így nézne ki ez a díszlet, ha lett volna több pénz is, de attól tartok, hogy így is a maximális lehetőséget használták ki.
Az élő zene mellett a produkció másik nagy értéke szintén vendég az egyetemen: Hajós Zsuzsa, aki bennem „A hosszabbik út” (a Kerekasztal színházi nevelési előadása) által hagyott nyomot. Most ő veszi át az író szerepét, és érezni lehet monológjai közben a teremben a csendet. Igen, nagyon szeretünk mi mesét hallgatni, és Hajós Zsuzsa, aki nincs cigányasszonynak öltöztetve, pusztán a beszédmódját változtatja meg, leköt minket egészen és örömmel vesszük a megjelenéseit.
A történet oda-vissza kacskaringózik, helyenként így vannak üresjáratok, de minden jelenetben történik valami, ami mégiscsak meglepő, és jó lehet játszani is – gondolom én.
A címszereplő Hajdu Tibor mellett, akiből süt a szerephez szükséges magabiztosság és lazaság, és elhisszük neki, hogy ő a népmesei erős János, a „superhero”, ott van Nemtudomka is, a szokásos lúzer, Georgita Máté Dezső. Utóbbinak egészen biztos, hogy nem kellett hosszan küzdeni a szövegtanulással, és mégis hálás a szerepe. Mindketten megküzdenek a mesélővel is, akinek mindenhatósága egészen nyilvánvaló – egyszer csak eltünteti őket a színről, minden előkészítés nélkül.
Az előadásban jól megjegyezhető figura a cár is, Borsi-Balogh Máté alkatának is megfelel a figura, amely – ahogy a többiek is – némileg karikatúraszerű lesz, érezteti, hogy éppen egy mesében van. Bajor Lili most éppen cárleányka, a darab legdominánsabb női szereplője. Jó, hogy még véletlenül sem egy klasszikus királylányt látunk, jól jön a humor, amely a jelenetei mindegyikét áthatja. A további mellékszereplők – Józsa Bettina, Ballér Bianka, Fekete Gábor – szintén kapnak egy-két jó jelenetet, ahogy a Pájinkás János apját játszó Szivák-Tóth Viktor is, akit a többiektől eltérően most láttam először. Úgy tűnt, erősebben azonosul a szereppel, mintha a játékstílusa tért volna el. Mindenesetre megjegyeztem magamnak.
A Pájinkás János másfél óra könnyű szórakozás, az előadás után jobb állapotban jövünk ki a színházból, mint ahogy bementünk, és ez mindig jól jön.
Ps. A fotókat Éder Vera készítette