Az Orlai Produkció több előadása – pl. Egyasszony, Leszámolás velem – szól társadalmi problémákról, égető és megoldandó kérdésekről, a néző bekapcsolódását szolgálják, nem pedig azt, hogy két órára felejtse el saját bajait. Utóbbi szándékot is fokozottan értékelem mostanában, egy pillanatig sem becsülném le, ami azt illeti. Néha hatalmas érzés két óráig nem gondolni csak az előadásra, és az Orlai-produkciók jellemzően olyan erős színészeket képesek felvonultatni, akik képesek is magukra vonni a figyelmünket. Ez most is így van a „Mi és ők” esetén – Vilmányi Benett és László Lili nem hagyják gondolatainkat elkalandozni a kevéssé szokványos témát, a 2004-es beszláni túszdrámát feldolgozó előadás közben.
Rákérdeztem néhány általam tanított osztályban, hogy mit tudnak erről az eseményről, de az összes reakció csak az volt, hogy néhányan automatikusan a telefonjukért nyúltak. Aki szintén nem tudja, hogy mi is volt ez, és érdeklik annak a részletei, hogyan ejtett 35 terrorista foglyul több mint 1300 embert egy iskolai tanévnyitó ünnepségen, annak két lehetősége van. Az angol wikipédián irgalmatlan részletességgel mindent elolvashat, vagy elmehet a Jurányiba, ahol ez a két nagyon ígéretes pályakezdő színész eljátssza ezt a történetet, kisgyerekek szemszögéből Carly Wijs darabjában hetven perc alatt. (Persze mindkettőt is lehet, akármilyen sorrendben. Én a darab megnézése után olvastam el a cikket.)
Az előadás már szabadtéren bemutatkozott az Ördögkatlanban, ahol tudomásom szerinte egy kosárpályán játszották, most viszont mi nézők – kb nyolcvanan – szintén be vagyunk zárva egy tornateremhez erősen hasonló nagy térbe, és egy idő után már kezdünk azonosulni is a fogvatartottakkal. A két gyereket játszó színész, László Lili és Vilmányi Benett játéka nagyon intenzív, elhihető nekik, hogy maximum 12 évesek és szerethetőek, azonosulni tudunk velük. Az előadás előtt Vilmányi Benett meg is szólít minket, már szerepben mondja el a tudnivalókat, és a tapsrendnél is még mindig szerepben maradnak mindketten. Azt érezzük, mintha az egész, amit látunk két kisdiák meglepetés-előadása lenne, amit az őket néző szülőknek, rokonoknak, ismerősöknek készítettek. Az előadás közben már kevesebbet kommunikálnak direkt módon a közönséggel – egy-egy mondat erejéig szólnak csak ki -, nem válik az interaktivitás intenzívebbé, bár lehetne fokozni. Nyilván van néző, aki élvezi, ha megmozgatják előadás közben, de a többség valószínűleg már azt sem szerette volna, ha akár csak két percre is feltett kézzel kellett volna ülnie, vagy túszként összetömörülnünk a terem egyik szegletébe. (Megtehette volna egy előadás, hogy pusztán instrukciókkal ejt minket foglyul? Nem mindennapi kísérlet lehetett volna, ha ezzel megpróbálkoznak, és az előadás nagyobb részét túszként kellett volna végigélni, de erősen megosztó hatást váltott volna ki, az kétségtelen. Ez a darab, mivel gyerekek szemszögéből mutatta be a témát, egyben korlátozta is ezt a lehetőséget, és azt, hogy más nézőpontokból is átgondoljuk ugyanezt.)
Miért érdemes megnézni Fehér Balázs Benő rendezését? – ez itt a lényegi kérdés.
Kíváncsi lehet valaki akár a történetre, nem egy diáknak felkeltette az érdeklődését maga a helyzet is, volt aki még az online jegyvásárlásra is rákeresett azonnal az óra után, és ki is választották, hogy mikor nézik meg.
Érdekes lehet maga a rendezés is, hiszen nagyon kevés eszközzel – néhány fémnehezékkel, piros fonalakkal és lufikkal – dolgoznak, és a színészek mozgása, szavaik ereje hat ránk.
Rám az a jelenet tette a legnagyobb hatást, amikor a gyerekek a távol lévő apáktól várták a megmenekülést, és mi is velük. Végül kiderült, hogy ők sem tehetnek semmit, nem segít, ha a külvilág tudatában van a történteknek, ez nem garancia a menekülésre. Ezek után a csalódásunk hatalmas, és utána valódi hiányérzetet hagy, hogy nem tudunk meg semmit, mi lett velük, pedig már bevonódtunk a történetükbe. Nekem ezek a szavak, a színészekből áradó nyugtalanság épp elég volt, nem kellett volna a művér bevetése is még, de el kell ismerni, hogy a téma csak megkívánta. (Aki idegenkedik az ilyen típusú hatásoktól, annak az Orlai Produkció 37 darabot tartalmazó repertoárjának másik előadását kellene választania.)
Azon is elgondolkodhatunk az előadás után, hogy mi lehetett a bemutató célja azon túl, hogy két fiatal színésznek jó játéklehetőséget teremtett.
Rendszeresen hallunk a hírekben terrortámadásokról, de azok mind messze vannak, így a legtöbb ember számára nem érzékelhető a hatásuk, és hajlamosak vagyunk arra, hogy hárítsuk a jelenséget. Hárítjuk önvédelemből, nem biztos, hogy igazán mélyen szeretnénk megélni ilyen fokú kiszolgáltatottságot. Nem tudunk mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy akármikor bárki foglyul ejthet vagy megölhet minket. De ettől még létezik ez a világjelenség, tudomásul kell vennünk, erre hívja fel az előadás az iránta érdeklődők figyelmét.
A felvetett téma akár ennél többről is szólhat persze. Ott vannak az „ők” is, a terroristák (bár kisebb súllyal, mint a "mi", az áldozatok), akik éppen azért küzdenek, mert áttételesen érzik a politikai hatalom elnyomását, amely kevésbé látványosan (gyilkosságok nélkül), de mégis megnyomorítja őket. Politikai célok eléréséért könnyen feláldozzák a kisemberek tömegét – ez viszont általánosan is igaz, kiszolgáltatottságunkat átélhetjük terrortámadások nélkül is. Utóbbi legalább látványos, színházi előadások témája lehet (lsd. még a Kamrában a most is futó Terror című előadást), míg a színfalak mögött zajló politikai játszmák kevesebb teátrális effektet tartalmaznak…
