Az Örkény most gyors egymásutánban két visszautasíthatatlan ajánlatot tett a nézőinek – Dohy Balázs hatféle változatban megrendezett Anyegin-je után közvetlenül itt vannak a Boldogtalanok.
Nagy adag cinikus humorba csomagolva kapjuk őket, Füst Milán 1914-ben befejezett tragikomédiájának szereplőit, amely az általam korábban látott hat színreállításánál jelentősen több nevetést provokált. Bodó Viktor, a rendező azt is eléri, hogy még a legtragikusabbnak tűnő pillanatokban is nevessünk.
Gyorsan elszállt az a száz perc szünet nélkül.
Füst Milán darabjáról sokáig hallani sem akartak sem a kiadók, sem a színházak, és voltaképp az összesen 21 korábbi bemutató (beleértve a határontúli előadásokat is) nem mondható túl soknak, ahhoz képest, hogy mennyi remek szerep van benne. Indokolhatja persze, hogy kegyetlen emberekről szól és a Boldogtalanok cím nem lehet a szervezők kedvence, de ennek ellenére maga az előadás várakozásainkon felül szórakoztató.
Székely Gábor szolnoki (1978), majd katonás (1982) rendezése volt az, amelyik kapcsán a darab a köztudatba került, ezt én is láttam (felvételről), még élénken emlékszem Sinkó Lászlóra, aki Húber Vilmosként is feledhetetlen. Csomós Marit pedig éppen e darab kapcsán fedeztem fel magamnak – utána mindenben néztem. Mivel Székely Gábor a rendező mentoraként részt vett ennek az előadásnak a létrehozásában is, a neve duplán se maradhat ki. Akkor is, most is érezni, hogy a szereplők közti viszonyok egészen pontosan kielemzettek és érzékelhetőek.
A nagy emlék ellenére a közelmúltban is láttam olyan Boldogtalanok-at, amelyik megszólított, és az Örkény színlapját elolvasva ugyanezt reméltem ettől az estétől is.
A nyílt próbán nem jártam, előre nem sejtettem, hogy milyen jellegű lesz Bodó Viktor rendezése, de nagyon vonzott a színészek névsora – a darab ismeretében előre úgy véltem, hogy nagyon alkalmas színészekre osztották a feladatokat, és erről meg is bizonyosodtam. Még a kisebb szerepek alakítói is jó helyzetbe kerültek.
Legelőször lényeges a darab ismerőinek leszögezni: ez nem szöveghű előadás. Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendező nemcsak egyes mondatokat írtak át, de kisebb tartalmi módosítások is jártak ezzel: már babysittere van a gyereknek és nem falura adták ki gondozásba, jelentősen többször tűnik fel a hentes és boltja, mint ahogy megszokhattuk, de ez nemcsak a szórakoztatás része, kifejező erővel is bír. Mindenki hat mindenkire, nincs megnyugvás, csend – csak pörgés és a beszorítottság élménye.
Apropó pörgés: az előadás másik támasza a kettősforgó, amely segítségével Schnabel Zita szűk belső tereket hoz létre, ahol a tapsrendre is nehezen sorakoznak fel egymás mellé a színészek. (Talán emiatt tűntek el a főpróbán olyan hamar, hiába tapsoltunk nekik hosszan.) Kálmán Eszter ruhái most is jellemeznek, nem kimondottan 1914-esek, inkább kortalanok.
A konyhát látjuk legtöbbet, de a lakás többi helyisége is játszik, nagyon jót tesz az előadásnak, hogy a váltások pillanatok alatt megtörténhetnek, ráadásul anélkül, hogy díszítőket látnánk.
Helyenként a pörgés humorforrást is jelent, és jót tesz nekünk, hogy nem kell ezeket az embereket minden pillanatban komolyan venni. A zene (ld. a „Boldogságtól ordítani tudnék” többszöri megszólalása) is passzol a rendezéshez – ennek felelőse: Klaus von Heydenaber. Ebből az előadásból nem lesz melodráma, és ez nagy pozitívum.
A koncepció haszonélvezői a kisebb szerepek alakítói, akik sokszor látókörünkbe toppannak, róluk is sok minden kiderül: nemcsak három furcsa emberrel ismerkedünk meg, hanem rájövünk, hogy mindenki ilyen a maga módján. (Mintha egy komédiának játszott Csehov-előadást néznénk…)
MOST MÁR INNEN AZ EGYES SZÍNÉSZEKRŐL is:
Sokszor feltűnik a színen Tóth Irma gyerekvigyázó szerepében Kádár Kinga. Megjelenéseinek már azért is súlya van, mert a sokat emlegetett beteg kisfiút nem látjuk, az anya gondolatai is többet foglalkoznak az élettárs hűtlenségével. A kifáradt, alulfizetett fiatal lányt mi már úgy ismerjük meg, amikor mindenből nagyon elege van.
De nem ő az egyetlen, láthatóan mindenki ideges, mindenkinek elfogyott a türelme, már nem bírják változás nélkül – talán csak a hentesinas élvezi azt, hogy ki-be járkálhat és bambán nézelődhet mások életében. Novkov Máté ezt a szintén pár mondatos szereplőt is megjegyezhetővé teszi, aki ráadásul jól illik a Hajduk Károly által játszott henteshez. A „korábbi előadásokhoz képest megnöveli a szerepet” megállapítás rá is fokozottan igaz, az a benyomásunk, hogy a hentes szünet nélkül figyeli a Rózának kiadott lakásban folyó életet, olyan mintha ő is bent lakna. Átérezzük a sikeres vállalkozást működtető, de a nők számára érdektelen, mégis utánuk vágyakozó férfi tragédiáját. Sajnálhatnánk, de néhány rendezői ötletnek köszönhetően ezt mégsem tesszük. Bodó Viktor eléri, hogy mi se szeressük meg ezt a szereplőt. De egy nagy színész nagy alakítása, és bár az előadást a premieren megtekintő családtagjaimat megosztotta a produkció, de őt mindketten szintén kitűnőnek találták.
Mindnyájunkban hasonlóan erős nyomot hagyott Terhes Sándor a volt-osztálytárs, most orvos szerepében , aki láthatóan szintén a fiatalabb korosztályra váltott már, akárcsak a főszereplő. Pigler Emília Zita (e.h.) folyton kíséri – kell ez a párhuzam, nehogy még véletlenül úgy tűnjön, hogy Húber Vilmos az egyetlen, aki hajlamos egyre fiatalabb nőket keresni maga mellé.
Nagyon sok néző meg fog rökönyödni a történet egyes mozzanatain, ha most találkozik először vele, és feltehetően eljut oda, hogy „ilyen azért nincs…”
Ha belegondolunk, nagyon is van, az alaphelyzet ismerős lehet sokaknak, ami a markáns különbség: adott egy személy, aki a megcsalásra nem a megszokott módok valamelyikén reagál.
Húber Vilmos nyomdász, kétéves gyermek apja munka után nem jár haza élettársához, Rózához, helyette mindig új szerelmeket kerget, azoknak udvarolgat. – Ebben még nincs semmi rendkívüli, mindenki tudna ilyen ismerősöket emlegetni.
Az előadás ugyan némileg modernizált, de annyira nem, hogy lennének benne telefonok: egy mai Húber feltehetően párhuzamosan levelezgetne Messengeren, Viberen, WhatsAppon, vagy ezek mindegyikén egyszerre több nővel is, fel se nézne a telefonról, majd munkára/ügyintézésre hivatkozva néha eltűnne…
De Füst Milán ezt a lehetőséget nem vehette számításba 111 évvel ezelőtt, így az ő nyomdásza jellemzően csak kocsmákban mulat, személyesen kell, hogy udvaroljon, így kénytelen sorban haladni a közelébe kerülő nők meghódítása terén, és mikor látjuk, még ebbe nem unt bele…
Felmerül persze, hogy miért vonzódnak hozzá a nők, miért vele vannak, és nem a hentessel?
Erre a válasz könnyen belátható: mindenkinek az kell, ami nehezen megszerezhető, vagy elérhetetlen – a nyomdász ügyesen adagolja a figyelmét, az elején nagyvonalú gesztusokat tesz, hogy aztán idővel a már bevonzott (és így érdektelenné vált) nőt magára hagyja és újat keressen.
Füst Milán láthatott erre példát, biztosan voltak akár többen is környezetében, akik családos emberként kettős életet éltek. Sőt lehet, hogy túl tipikus volt ez a férfi életmodell ahhoz, hogy a színházak örömmel vállalják be a darab műsorra tűzését és ennek kendőzetlen megmutatását – ez is magyarázat lehet a késői első bemutatóra (50 év csúszás!). Nem várhattak üzleti sikert, hiszen ki akarna fizetni azért, hogy a színpadon (akár torzítva) saját életének hiányait lássa viszont? Többen akarnának a felejtésért, fájdalomcsillapításért.
Ami talán sokkal érdekesebb: miért válik ilyenné Húber Vilmos?
Nagy Zsolt játékából átsüt, hogy tisztában van tetteinek súlyával, és talán kíváncsi is, hogy élettársa, Róza meddig hajlandó elviselni kilengéseit. Kevésbeszédű ember, de gesztusain így is átjön, hogy ugyan eredetileg nem ilyen életet akar, de már elfogadta, élvezi a dagonyázást… (A szövegben ezeket az embereket gyakran hasonlítják állatokhoz, disznókhoz, így valóban brutális vizuális poén a hentesbolt képe, a felakasztott fél disznóval és néhány nagy csontdarabbal. A hentes és segédje véres köténye és maga a díszlet is nevetséges, a közönségnek láthatóan tetszik ez, sokat nevetünk amikor ez a helyszín előforog – Füst Milán hentesi közreműködésével szétszedve láthatjuk ezeknek az embereknek a belső részeit is – nem finomkodik.)
Megtudjuk, hogy Húber Vilmos apa nélkül nőtt fel, az anyja nem támogatta az egyetemi tanulmányait, így nyomdász lett belőle. Ennek a keserűsége így is előjön a volt osztálytárs megjelenésével, sőt az anya és a nővér is épp most érkezik látogatóba. A gyerek is beteg – Húberéknek minden összejött. (Elég masszív krízishelyzetet épített fel, nem sokkal az I. világháború kezdete előtt… - később még lehetett volna nehezíteni mindezt.)
Az apa hiánya súlyos következményekkel jár – sokan kényszeresen követik a mintát, és ösztönösen is éppen arra az útra lépnek, amit a szülőktől láttak. (ld. a bejegyzés végén ehhez még egy kiegészítés) Húber egy mondat erejéig meg is fogalmazza az anyjával kapcsolatban: éppen azért nem bírja elviselni, mert hasonlít rá.
Az anya, akiről gyorsan kiderül, hogy hazudik és csal, sőt lop, előttünk is nagyon gyorsan lelepleződik. Csákányi Eszter számára hálás szerep, komikai tehetségét most is élvezhetjük, de ő sem lesz rokonszenves, nem vagyunk részvéttel iránta, bár átérezzük kiszolgáltatottságát is. (Milyen világ az, amikor valakinek hetvenévesen is muszáj új munkahelyet keresnie? – ez is eszünkbe juthat, miközben bőven látni ilyen idős bolti eladókat is. Ha valakinek van nyugdíja, még akkor is. Nem abszurd a felvetés – a nyolcvanas években, amikor a Boldogtalanok ismertté vált Székely Gábor rendezése kapcsán, még nem merült fel, hogy Húberné sorsa tipikus is lehet…)
Rokonszenvünket elsősorban a megvezetett, a nyomdász és élettársa által is kihasznált Víg Vilmának tartogatjuk, akit Józsa Bettina játszik. Azt, hogy miért kezdett egy családos emberrel, mentegetni tudjuk, hivatkozhatunk mind fiatal korára, tapasztalatlanságára és persze az első szerelem hevületére. Hiszünk neki és érezzük, hogy Húber tényleg vonzónak találta ártatlanságát – egy ideig, amíg rá nem unt. Persze, lehet olyan néző, aki az „úgy kell neki” állásponton van, vagy egyszerűen nem tartja elég lényegesnek a sorsát – ahogy a kisfiúét sem, egyik sem változtat semmin.
A konyha szűk terét szinte betölti, nem nagyon tudunk másra nézni és egészen ledöbbenünk, amikor Húber Vilmos testvére, Rózsi megjelenik. Kevés időt tölt velünk Takács Nóra Diána, de talán a legintenzívebb hatást váltja ki a szereplők közül. Tenki Réka Rózája mellette a rajta lógó kockás férfiingben még törékenyebbnek tűnik, így a két színésznő közti kontraszt óriási. Nem sok derül ki Rózsi hátteréről, elbeszélésében Fehérvár egészen messzinek tűnik, mintha egy másik világból érkezne. Neki is számít Húber – most nem az apa hiánya nyomasztja már, hanem a testvéré, aki nem ismeri el nyilvánosan. Az, hogy az anyjával is együtt kellett élnie – túlságosan szörnyűnek tűnik… Megjelenésekor a nevetést gyors váltás követte – egy ponton igazi, rezzenéstelen néma csendet kapott. Az évad egyik legjobb mellékszereplő alakítása ez – nekem biztosan.
Minden szereplő fontos, és szinte mindenkinek elviselhetetlen az élete, de az, hogy az átlagosan szokásosnál is rosszabbul alakult ez a családi dráma, mégis egyetlen szereplőn múlik, aki nem úgy reagál, ahogy azt egy megcsalt asszonytól várnák. Nem rendez jeleneteket, nem szakít látványosan, nem könyörög a férfi visszatéréséért, hanem az n+1. új szerelmet, Vilmát magukhoz költözteti – egy másik szobába. Vilmos ezek szerint majd hazajár hozzá, legalább szemmel tarthatja. (A Vilma és Vilmos nevek választásában így együtt feltétlenül érzek felszínes szerzői poént is – ebben az előadásban különösen. Ahogy a Húberhez közelálló Róza és Rózsi nevek választásában is.)
Az élettárs, aki így tesz, Róza nagyon eltökélten szerelmes, semmiképp nem hajlandó lemondani Húberről és minden pillanatban miatta gyötrődik, a nagyon fontos gyerekre sem tud koncentrálni. A kapcsolat jövőtlen – a gyerek sorsa is kifejezi ezt, és ezt a nő tudja, de mégsem tud szabadulni. Manapság az elengedésről magyarázna neki egy pszichológus, ha megengedhetné magának, hogy fizessen egynek. (A nárcisztikus kapcsolatból való szabadulás problémáiról is...)
Nagyon szerettem Tenki Rékát a szerepben, meggyőzött, hogy Róza ilyen – éreztem az alakításában mind a tudatosságot és azt is, hogy mégis ösztönösen cselekszik. Még lehetne részletezni, de inkább nézzétek meg - az előadás szinte minden jelenetében ott van, vagy éppen a szomszédos szobában hallgatózik. Ebben a közegben sem ő, sem más nem lehet egyedül teljesen.
Felmerülhet a kérdés, hogy miért is került elő ez a darab épp most, mit vonhatunk le belőle? (Az, hogy remekül kiosztható nyilván az egyik ok, de nem lehet az egyetlen.)
Ebben a koncepcióban, amikor szinte minden szereplő fontossá vált, számomra a legfőbb üzenet: mind kibírhatatlanok vagyunk, egészen elviselhetetlenek, csak a saját szempontjainkat tartjuk szem előtt és ez az egoizmus a garantált csőd oka. Így nem lehetünk boldogok, így nem találhatjuk meg a helyünket. A cím lehetne persze Egoisták is, nem mintha az vonzóbb lenne bármennyivel is, mint a Boldogtalanok. (Ajánlom ezt a mindössze egy perces videót, amely ezt a legjobban kifejezi: https://www.youtube.com/watch?v=qhU5JEd-XRo)
A világ nem olyan, amilyennek szeretnénk, de mi sem benne - ehhez kellene jó képet vágni. Ezzel az előadással viszont akár boldogok is lehetünk.
PS. Megjegyzés az előadás kapcsán:
A nemzedékek kapcsolatáról, az átadott traumákról két nappal láttam egy nagyszerű előadást a MáSzínházban – KÖT-EL-ÉK a címe és különösen ajánlható azoknak, akiket ez a téma, illetve a változtatás lehetősége foglalkoztat.
Persze a hiányzó apa által okozott traumát lehet kezelni, sőt művészeti alkotások is kinőnek belőle. Füst Milán egyik kortársa, az általam november óta folyamatosan olvasott Thurzó Gábor például egész életművét erre építette: a mindig máshol szórakozó, más nőkkel foglalkozó apa alakjáról regények és novellák sokaságát írta, többségét direkt önéletrajzi jelleggel. (A nagy különbség persze az anya, aki vezeti a pékséget, egyedül neveli a négy fiút, férje halála után pláne.) Mivel éppen most olvasom Az adósság c. második regényét (amikor eljutok épp az OSZK-ba), az teljes egészében erről a témáról szól. – Ugyan változtatna-e valaki a viselkedésén, ha tudná, hogy ez nem belőle fakad, pusztán az apai mintát követi szolgaian? – ez a kérdés néha eszembe jut. De az Apátlan évek c. novelláskötete még a címében is erre utal.
PS.2. A fotókat Horváth Judit készítette, a színház oldalán több is megtalálható.
PS.3. „Csákányi Eszterrel bármi szórakoztató, így könnyű sikeres előadást csinálni.” (Magyarfalvi János megjegyzése – idejött és begépelte ő maga ezt a szövegbe, miután nagyon elégedett volt a premierrel. Várom a további nézői kommenteket.)
