A tavalyi Mester és Margarita után idén is eljutottam az immár 17 éve működő Miskolci Operafesztiválra, mégpedig a Rockgiovannnira. Idén ez volt a harmadik miskolci kalandom (két Varázsfuvoláról és Az emberek alkonyáról írtam már), örültem, hogy ennyi is beleférhetett ebbe a félévbe, bár ennél jóval több hazatérést terveztem be.Masetto és Zerlina lakodalomra készülne - Hábetler András - Kászoni Annamária , illetve a Miskolci Balett táncosai

Az Ezrek operája program célkitűzése világos akkor is, ha az ember nem nézi meg az előadást. Az operához nem szokott tömegeket próbálja mindenáron szórakoztatva közel hozni a műfajhoz. „Legyen az opera mindenkié” – felkiáltással az alkotók megkötnek néhány kompromisszumot, amelyek vállalhatóságát persze lehet vitatni, de a szándék nemességéhez kétség sem férhet.

Előre tudtam, hogy nem én vagyok a célközönség, így nem is okozott csalódást az este, már csak azért sem, mert velem volt gyerekkori barátnőm, aki a Népkerti Kisállatklinika ÉS a Miskolci Állatsegítő Alapítvány évtizedek óta éjjel-nappal folyamatosan dolgozó állatorvosaként alig jut el bárhova, ahol nem a munkáját végzi, és így számára ez különleges alkalom volt, neki sokkal jobb benyomásai alakultak ki a látottakról. Ennek külön örültem, és a kettőnk véleménykülönbsége is jelezte azt, amit nem győzök kiemelni ezen a blogon: minden néző másként látja ugyanazt az előadást, előélményei, aznapi állapota, a műhöz fűződő kapcsolata alapján – így minden vélemény egyként kezelendő, nem képviseli senki a teljes (ötszázfős!!!) nézőteret. A tapsból se lehet túl sokat következtetni az egyénekre vonatkozóan: ha valaki soknak érezte, gondolhatott arra, hogy lám, udvariasak a nézők, ha meg kevésnek, akkor arra, hogy hajnali fél egykor miért is őrjöngene valaki, kicsit már hideg volt és késő.

Háttérvetítés - Avasi kilátó

Mielőtt rátérnék az előadásra, írok a saját hozzáállásomról/előélményeimről, hogy világos legyen, hogy mi volt a kiindulási alap, és azért is, hogy nyomatékosítsam, hogy ez egy vállaltan szubjektív nyomhagyó blogbejegyzés, NEM zenekritika.

19 blogbejegyzést írtam az elmúlt öt évben a Don Giovanniról, amelyek többsége a legutóbbi pesti – meglehetősen üres – rendezéssel kapcsolatos hiányérzetemnek is emléket állít, és persze leginkább azoknak a kivételes művészeknek, akik ezt az ürességet egyéniségükkel mégis ki tudták tölteni.

Erős kisugárzású énekesekkel minden lehetséges, nemvárt pillanatokban látja az ember a legjobb előadásokat, éppen ezért, „a bármikor bármi megeshet”- jegyében mentem el Miskolcra. És igen, most is érdekelt, hogy milyen lesz Gábor Géza, Hábetler András, akik be is váltották a hozzájuk fűzött reményeimet.

Továbbá, az előadásnak köszönhetően oda-vissza kirándulva mentem át a Bükkön, találtam sok szamócát, málnát, megnézhettem a panorámát a legjobb „kövekről”, az opera előtt meghallgattam a Miskolci Dixieland Bandet, és nem utolsó sorban: volt három jó beszélgetésem. Ha ezt is számítom, a miskolci kalandom mérlege nem is lehetne más, mint pozitív. Örülök, hogy ezen a hétvégén is kiléptem a saját komfortzónámból, és nem a kiszámíthatóbb előadásokat választottam (lehetett volna helyette egy Trisztán- és egy Tannhauser-újranézés is a Müpában).

AZ ELŐADÁSRÓL MOST MÁR…

A különleges, szabadtéri helyszín miatt mikroportos előadás volt ez. A hangosítás jól működött, sőt kaptunk még plusz élményt is: a környékbeli étteremből felhallatszott Pataki Attila hangja is– nemcsak a szünetben, de foszlányokban az előadás csendesebb részei alatt is. Miután egy áthangszerelt előadásra jöttünk, amely folyamatos meglepetést jelentett (voltak benne zenei betétek is), először azt is hittem, hogy ezek is a műhöz tartoznak. Szüts Apor hangszerelésének voltak nem kevésbé erősen darabidegen megoldásai, amikor erősen zavart a disszonancia. (Mondom ezt úgy, hogy elvileg nem zárkózom el remekművek átírt változataitól, ha például a szükség úgy hozza (csak hat zenésze van a produkciónak, mint ahogy a Figaro 2.0 esetén történt), vagy valaki belső indíttatást érez rá.)

Jelen esetben abban sem vagyok biztos, hogy a Don Giovannit nem ismerő nézőnek biztosan jobban tetszett ez így, mint tetszett volna az eredeti zenével, tekintve, hogy a művet nem rövidítették le, a szöveget nem írták át, nem volt magyar felirat, amely megkönnyíthette volna a megértést. (Lehet, hogy az Avasi kilátó, mint helyszín, önmagában is vonzó lett volna a látványos vetítéssel, és akár maradhatott volna érintetlenül Mozart?)

A szabadtéri helyszín egyik előnye: Masettóék így érkezhetnek meg a lakodalomra

Miután ősszel egy 445 nézőre vonatkozó felmérést végeztem a Figaro kapcsán, ez alapján azt gondolnám, hogy a Mozart operák befogadhatóságát az előadás hosszának rövidítésével lehetne növelni, leginkább az egyébként valóban csodálatos áriák ismétlődéseinek kihúzásával, azaz másként, de hasonlóképpen drasztikus beavatkozással, mint amit az áthangszerelés jelent. Már akkor, ha valakinek ilyen műtéthez van lélekjelenléte…Érdekes lett volna megtudni, hogy a nézőknek egyenként mi volt a véleménye erről az új, meglehetősen eklektikus zenéről, de attól tartok, ez nemigen fog kiderülni. Minél jobban kötődik valaki a darabhoz, annál nehezebben viselhette – gondolom én. (Aki először hallotta, azt legalább a változtatások nem irritálták, és ez is valami.) A közreműködők hozzáállása ugyancsak érdekes kérdés lehet, akik talán ezt is megszerethették a próbák soron még akkor is, ha elsőre egy zenésznek bizarr ötletnek tűnhet Mozart átdolgozása. A karmester, Kesselyák Gergely látható élvezettel vezényelte ezt a zenét is, aki évekkel ezelőtt meg is rendezte a saját (általam nagyon szeretett „földgömbös”) vízióját, és most ezt a kezdeményezést is támogatta.

Az áthangszerelésen kívül a másik nézőbarátnak szánt húzás a különleges helyszín adottságainak kihasználásával megteremtett látványvilág volt. Marija Volkova volt Vlad Trockij rendező világítás- és vetítéstervezője, aki az Avasi kilátóról néhány vitorlaszerűen lebegő vászoncsíkot engedett le, felállítottak néhány oszloptöredék-imitációt, és ezek mind jó vetítőfelületet képeztek. Az előadást fel is élénkítette a látvány, bár nem vettem észre mögötte valamiféle rendezői üzenetet, így kevéssé érintett meg.

Az előadás a felszínét kapargatta a darabnak, nem használta fel például annak a kifejezésére, hogyan viszonyul a társadalom azokhoz az emberekhez, akik felrúgják a konvenciót, valóban csak az opera látványos előadása volt a cél.

A kilátó újabb arca

A felszínesség lehet persze koncepció, maga a címszereplő sem ás mélyre, sok embert akar megismerni futólag, senkihez nem ragaszkodik igazán, így szólhat az egész előadás éppen erről, hogy mennyire felületesek emberi viszonyaink. Attól, hogy ez így van, és a darab erről szól, még jól esne, ha kárpótlásul legalább a játszók között élő kapcsolatot láthatnánk, de ez egy rövid idő alatt létrejött fesztiválprodukció, így ezek kiépítésére nyilván idő hiányában sem kerülhetett sor, nem is lehetett ilyesmiben előre bízni, így a hiányát sem érdemes számonkérni.

A színpadon – a címszereplőt is beleértve – átlagembereket láttam, nem különleges egyéniségeket, csak „perc-emberkéket”, akiknek a sorsa nem különösebben érdekes, sőt kifejezetten súlytalannak tűnik.

Operaszínpadon mostanság elég gyakori, hogy deheroizálják a hősöket, isteneket, és ez a szándékos lefokozás néha kiemeli a mondanivalót, jobban átérezzük, hogy rólunk szól a mese. Egy Don Giovanninak azért kevéssé szokott jót tenni, ha az életmódjához elvileg a haláláig megszállottan ragaszkodó nőcsábítót kisszerűnek és érdektelennek látjuk, bár nem ritkán van így, és nem kevésszer éltem át, hogy a szolgája, aki elvileg őt utánozná/irigyelné, sokkal érdekesebb.

Don Giovanni - Leporello - Elvira - Ugur Yilmaz, Dragoljub Bajic, Vizin Viktória

Ugur Yilmaz hosszú vörös szakálla és haja jól megjegyezhető, ráadásul Bánki Róza jelmeztervezőtől dekoratív fekete köpenyt és hatalmas kalapot kap, tehát nem olvad be a háttérbe ez a címszereplő sem, de ettől még nem lett számomra érdekes, mert nem éreztem a belőle sütő szenvedélyt. Ettől a Giovannitól az lett volna természetes gesztus, ha a halott kormányzótól elnézést kér, és javulást ígér, majd kedélyesen leülnek borozni. A karakter felszíne megvolt, egyedül a lényeg hiányzott az alakításból. (A mikroport miatt még az sem állapítható meg, hogy miként szólna a hangja természetesen, lehet, hogy hangosítás nélkül hatalmas és elbűvölő, de így erről nem alakulhatott ki véleményem.)

Ha a Don Giovanni-figura nem elég karizmatikus, rendszerint nincs veszve semmi, mert lehet az előadást Leporellónak is nézni, többnyire annak is szoktam. A szolga karakteresebb, könnyebben játszható, többet is van színen, közelebb áll hozzánk, így szerethetőbb, bár alapvetően ugyanolyan, mint gazdája, csak megalkuvóbb-gyávább-szegényebb kivitelben. Lehet úgy játszani, mint aki ellenzi a lovag életmódját, és csak kényszerből segíti, de lehet olyannak bemutatni, mint aki maga is ezt a mintát követné, ha lenne rá anyagi háttere és bátorsága – ez az utóbbi interpretáció talán az érdekesebb, ebben a Don Giovanni-Leporello kapcsolatban van a legtöbb feszültség, és talán így lehet minket nézőket a legjobban lekötni. (Ezt tudta nagyon a Bretz Gábor-Cser Krisztián kettős annak idején, és azóta sem láttam egyetlen olyan újabb párost sem, akik ennyire egy hullámhosszon lettek volna, és könnyen lehet, hogy már nem is fogok.) Akármilyen is a rendezői koncepció, azt mindenképp éreznünk kellene, hogy ennek a két embernek VAN köze egymáshoz, nem véletlenül és nem átmenetileg kerültek össze.

Jelenleg nagy kapaszkodót a Leporellót játszó Dragoljub Bajic sem jelentett, aki kellemesen vicces figura, a commedia dell arte inasaira hasonlító módon viselkedik, de még átmenetileg sem érezzük, hogy fontos lenne számára gazdája sorsa. Ez a Leporello-interpretáció nem elfogadhatatlan, ahogy nem az Ugur Yilmaz Don Giovannija sem, csupán az a baj, hogy tényleg nem éreztem kettejük között az erős kapcsolatot, illetve nem éreztem a szereplőket sem különösebben érdekesnek.

Ha a nézőt nem érdekli a szereplők sorsa, és nem vonódik be a történetbe, akkor egy idő után csak elkezd unatkozni, mert a háttérvetítés azért annyira nem érdekes, hogy három és fél órára végig lekössön, még akkor sem, ha a zene által folyamatosan okozott meglepetéseket is hozzászámítjuk.

Ennél a kettősnél is jóval érdektelenebb volt Donna Anna (Sanja Kerkez) személye és helyzete is. Ez nagyon nem szerencsés, mert éppen miatta indul be Don Giovanni pech-sorozata, és siklik ki az addig éveken át olajozottan működő gépezet. Nyilván a rendezői koncepciótlanságon is múlnak a dolgok, és nagyon sajnáltam a művészt, amikor láttam, hogy botot és tolókocsit kap, de értelmezést azt nem.

Varga Donát Don Ottavióként vicces, de szintén súlytalan figura – bár lehet ilyen is, ez nem idegen a műtől. Kap egy biciklit, amelyen többször oda-vissza beszáguldhatja a színpadot, és hozzá még egy vicces betétet is – elénekelheti, hogy „I want to ride my bycicle”. Ez a poén hat is, tetszik a nézőknek éjfél előtt nem sokkal…Az, hogy bosszút állna bárkin, bármiért – egy percig nem komolyanvehető, de ez a biciklis Don Ottavio így kellemes színfoltként megjegyezhető marad.

Vizin Viktóriára a februári Senza Sangue óta eleve kíváncsi voltam, örültem, hogy belekerült a produkcióba.  Elvirájára még ebben a rendezésben sem mondható el, hogy súlytalan és érdektelen lenne. Köré tudok képzelni egy „igazi” Don Giovannit, esetleg egy olyan címszereplővel, aki ténylegesen nagyformátumú, és aki miatt érdemes esetleg ezer kilométert utazni (ahogy az a történetben benne van), és nagyszabású sikertelen kísérleteket tenni a megváltoztatására. (Ez minden valamire való Elvira alapvető tévedése, vegetáriánussá akarna tenni egy tigrist, de jó esetben valóban egy tigrissel van dolga, nem pedig csak egy házi macskával.) Látunk egy érzékeny, szép fiatal nőt, aki nagyon szeretné, ha a címszereplő olyan lenne tényleg, amilyennek eleinte – hetekkel, hónapokkal korábban mindössze néhány napig – mutatta magát.

Ránézve az is eszembe jutott, hogy remek, hogy az éjszakai szél az Avasi kilátó alatt meglobogtatja a kifeszített vásznakat és fóliákat, de ez az erős szél nem egy alul öltöztetett (szabad váll, szabad nyak, lenge nyári ruha) énekesnőt is megfújhat, és mi van, ha a kétszer egymás után ebben a hidegben előadott opera hatására többen is megbetegszenek a szereplők közül? Miért nem lehetett erre gondolva egy-egy sálat/kendőt is rájuk tervezni? Minek kell kitenni ilyen körülményeknek operaénekeseket, miközben a közönség kabátban és takaróba csavarva ül ugyanott? (Ezek civil gondolatok, és ki is billentettek az előadásból – valahogy nagyon zavar, ha énekeseket (színészeket) tárgyként használnak, helyenként biodíszletként is, főleg, ha semmilyen művészi hozadéka nincs a megoldásnak.)

Vizin Viktória esetén az, hogy ő is kapcsolatok nélkül létezett az előadásban, kevésbé volt zavaró, hiszen Elvira tényleg egyedül száguldja be fél Spanyolországot Don Giovannit keresve, és sikertelen a meggyőzésére tett minden kísérlete. Csak azt nem értettem, hogy miért mosolyog kedvesen Leporellóra a katalógus-ária alatt. Ebből a szövegből netán az jött neki át, hogy itt van egy aranyos férfi, aki minden nőt nagyon szeret? Nem az, hogy itt van valaki, aki minden nőt tárgynak, trófeának néz, akinek ő sem számított soha többet egy sorszámnál?

Az előadás csúcsjelenetében Gábor Géza, mint kormányzó

Hozzá hasonlóan egyedül van Gábor Géza kormányzóként is, akinek első jelenete a kilátó emeletére van rendezve, így a mindig szerencsétlen párbaj kevéssé van szem előtt, ami nem is baj, és ugyancsak fent énekli a „pokolraszálllási jelenet” szólóját, amely valóban hatásos, és remekül is szól.

Gábor Géza ugyanezt az elementáris hatást sokszor ki tudta fejteni mikroport nélkül is, Erwin Schrott mellett énekelte legutóbb az Erkelben, és valóban képes arra, hogy lehengereljen minket, áténekelje a zenekart, és jelentősebb legyen ebben a jelenetben mindenki másnál. Ennek így van értelme, így lesz ez az előadás csúcsjelenete, ahogy annak is kell lennie. (A legjelentősebb hang hatását a miskolci Varázsfuvolákban is hozta Sarastróként, és képes volt ellensúlyozni jelenlétével a rendezés hiányosságait.)

A mikroportozás persze az igazi kihívást elveszi az operából, akármilyen kis hanggal is érvényesülni lehet, ha jó a hangosítás, és elmossa a különbségeket. Jelenleg éppen emiatt a számomra ismeretlen énekesekről nem tudtam megállapítani, hogy valójában mennyi hangjuk is van, és az ténylegesen olyan impozáns-e, mint ahogy hallatszik.

Igazi kapcsolatot csak két szereplő között éreztem az előadásban, és így egyedül az lett érdekes, hogy velük mi történik. Hábetler András – korábban volt Leporello Miskolcon is, Pécsett is, egy hónapja még a miskolci Varázsfuvolát turbózta fel Papagénóként -, most pedig Masetto. Ez a Masetto kisember, de nem hülye, azonnal átlát Don Giovannin, akiről nem tűnik úgy, hogy jelentősen felette állna társadalmi helyzete miatt.

Masetto Don Giovannival

Az előadás teljesen elmossa a szereplők hátterét, mintha ez lényegtelen lenne. Amúgy nem az, mert Don Giovanni Zerlinát nem biztos, hogy a személyiségének a bájával, hanem azzal az ígérettel bűvöli, hogy „megváltoztatom a sorsod”, ha nem kínálja fel a felemelkedés lehetőségét, az is lehet, hogy nem érdekesebb a már bevált Masettónál, ezt azért jobb, ha tudjuk.

Mozart és da Ponte annyira sok illúziót nem dédelgettek az emberi természettel kapcsolatban, és a műből kiderül az is, hogy a lovagi cím, a házassági ígéret és az ajándékok is a címszereplő nőcsábítási eszközei közé tartoznak, nemcsak a „jó duma” és a szerenád.

Jelen esetben a két énekest nézve egészen biztosan mondható, hogy most sajnos vagy nem, de Masetto az izgalmasabb, és ez nem használ egyetlen Don Giovanni-előadásnak sem…Ez a Masetto ugyanis nagyon valódi, és határozottan akar valamit, nem csak lézeng a történetben: mindenáron meg akarja védeni a saját, jól kiépített életét. Ennek az életnek már része Kászoni Annamária Zerlinája, aki sokkal fiatalabb, tapasztalatlanabb és megvezethető, de van benne báj, vidámság és egy tűzről pattant apró menyecskének tűnik, aki nem testesíti meg a mai szépségideált, mert nem magas és vékony, viszont nagyon elhihető, hogy sok férfinak felkelti az érdeklődését, mert van benne spiritusz.

Ebben a részleteiben kevéssé kidolgozott előadásban ebbe a kettősbe tudunk kapaszkodni, annak drukkolunk, hogy ők maradjanak meg egymásnak. Van egy jó helyzet: egy konyharuhába csomagolt pogácsát (?) vesz elő Masetto, nem tudja kibogozni, így tovább adja párjának, aki megoldja a csomót, majd mindketten esznek együtt. Igen, ennyi lenne az élet – közösen, zavaró tényezők nélkül. (Hábetler András nemcsak képes arra, hogy rendezői segítség nélkül is kitalálja a saját figuráját, de mindig megfigyelhető, hogy a vele fellépőket is inspirálja, ez az előadás is ezt bizonyította.)

Ha már ennyi mindenki említődött, nem maradhat ki a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és Kórusa sem, és a Miskolci Balett sem, akik Kozma Attila koreográfiáját táncolják, és a nők helyenként Don Giovanni csodálóiként is fellépnek, és összességében az előadás látványosságához járulnak hozzá.

Az előadás beavató szándékkal készült, és igazán az számítana, hogy milyen az utóhatása, azaz lesz-e kedve a nézőnek később egy igazi operaelőadással is megpróbálkozni, felmerül-e benne, hogy rákeressen a youtube-on valamilyen felvételre, kíváncsi lesz-e esetleg az énekesekre más produkcióban…

Ami engem illet, az előadás napján és másnap is meghallgattam a saját kedvenc felvételemet, utólag már csak azért is, hogy az előadás disszonáns hangjait valahogy minél gyorsabban elfelejtsem, és visszaidézzem, hogy azért jutottak nekem ennél sokkal kellemesebb DG-élmények is. Másrészt pedig eszembe jutott, hogy milyen nagyszerű, már csak alig több mint két hónap, és aug.22-én – remélhetőleg – megint Figarót nézek Hábetler Andrással Szatmárnémetiben, szeptember 30-án a Müpában Pomádét Gábor Gézával, márciusban pedig Kékszakállút Vizin Viktóriával, szintén a Müpában. Ezekre az előadásokra lehet előre gondolni, és remélni, hogy a köztes idő sem csak vegetálással telik el, hanem ennél többre is jutunk.

De persze, lehet, hogy nem, és lehet, hogy nem is érdemes ezen vergődni, hogy van-e értelme az egésznek, élhetünk csak a percnek, ahogy Don Giovanni, aki tényleg nem tervez előre, de akkor legalább próbáljuk meg tényleg jól érezni magunkat a bőrünkben. Ideig óráig azt is lehet, és még az sem kizárt, hogy nem az lesz a legjobb élményünk, amire számítottunk, hanem valami egészen más, amire utunk során csak úgy véletlenül rátaláltunk. Nagyjából úgy, mint nekem ez a bükki panoráma, amelyet persze az előadás nélkül nem láthattam vol na…

A Pes-kőről a hegyek sörénye

Ps. Az előadásról készült fotók a Bartók Plusz Operafesztivál FB-oldaláról származnak, továbbiak is megtekinthetőek