Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

6Szín (54) Aczél András (25) Ajánló (855) Alföldi (88) Almási-Tóth András (52) Ambrus Mária (33) Ascher Tamás (26) Átrium (50) Bakonyi Marcell (25) Balatoni Éva (22) Balczó Péter (39) Balga Gabriella (33) Bálint András (21) Balsai Móni (21) Bányai Kelemen Barna (24) Bán Bálint (26) Baráth Emőke (23) Bátki Fazekas Zoltán (27) Belvárosi Színház (53) Benedek Mari (61) Benkó Bence (20) Bezerédi Zoltán (30) BFZ (34) Boncsér Gergely (44) Borbély Alexandra (25) Börcsök Enikő (27) Bretz Gábor (86) Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (29) Budaörs (25) Centrál Színház (34) Chován Gábor (20) Csákányi Eszter (22) Cseh Antal (47) Cser Ádám (27) Cser Krisztián (283) Csiki Gábor (34) Csuja Imre (27) Cziegler Balázs (35) Dankó István (32) Debreczeny Csaba (22) Dinyés Dániel (46) Domokos Zsolt (22) Don Giovanni (26) Egri Sándor (23) Elek Ferenc (37) Énekes-portrék (33) Enyvvári Péter (21) Erdős Attila (24) Erkel Színház (148) Évadértékelés (37) Fábián Péter (20) Farkasréti Mária (41) Fekete Attila (46) Fekete Ernő (26) Ficza István (22) Figaro 2.0 (57) Figaro házassága (86) Fischer Ádám (25) Fischer Iván (22) Fodor Beatrix (63) Fodor Gabriella (30) Fodor Tamás (29) Friedenthal Zoltán (20) FÜGE (35) Fullajtár Andrea (35) Gábor Géza (90) Gálffi László (25) Gál Erika (48) Gazsó György (20) Geiger Lajos (46) Gergye Krisztián (20) Göttinger Pál (45) Gyulay Eszter (25) Hábetler András (97) Haja Zsolt (42) Hatszín Teátrum (32) Hegedűs D. Géza (28) Heiter Melinda (29) Herczenik Anna (21) Hernádi Judit (20) Hollerung Gábor (30) Horváth Csaba (31) Horváth István (39) Izsák Lili (24) Jordán Adél (26) Jordán Tamás (24) Jurányi (72) k2 színház (26) Kákonyi Árpád (21) Káldi Kiss András (26) Kálid Artúr (23) Kálmándy Mihály (41) Kálmán Eszter (41) Kálmán Péter (39) Kálnay Zsófia (51) Kamra (39) Karinthy Márton (22) Karinthy Színház (43) Kaszás Gergő (21) Katona (123) Katona László (32) Kékszakállú (67) Kerekes Éva (30) Keresztes Tamás (31) Keszei Bori (48) Kiss András (45) Kiss Péter (20) Kiss Tivadar (24) Kocsár Balázs (26) Kocsis Gergely (37) Kolonits Klára (69) Komlósi Ildikó (45) Köteles Géza (24) Kovácsházi István (22) Kovács István (55) Kovács János (21) Kovács Krisztián (25) Kovács Lehel (21) Kovalik (31) Kováts Adél (26) Kulka János (20) Kun Ágnes Anna (20) Kurta Niké (21) László Boldizsár (26) László Lili (20) László Zsolt (39) Lengyel Benjámin (21) Létay Kiss Gabriella (39) Lovas Rozi (26) Mácsai Pál (22) Makranczi Zalán (32) Marczibányi Tér (24) Máté Gábor (34) Máthé Zsolt (28) Megyesi Schwartz Lúcia (22) Megyesi Zoltán (102) Meláth Andrea (23) Mester Viktória (47) Mészáros Béla (30) Mészáros Blanka (23) Mészáros Máté (20) Miksch Adrienn (45) Miskolc (58) Mohácsi János (32) Molnár Anna (22) Molnár Gusztáv (20) Molnár Levente (29) Molnár Piroska (40) Mucsi Zoltán (45) Müpa (113) Nagypál Gábor (23) Nagy Ervin (22) Nagy Mari (21) Nagy Zsolt (31) Napi ajánló (179) Németh Judit (23) Nemzeti (67) Nézőművészeti Kft (36) Nyári Zoltán (30) Ódry Színpad (67) opera (22) Opera (631) Operakaland (44) Ördögkatlan (22) Örkény Színház (57) Orlai Tibor (96) Ötvös András (21) Őze Áron (26) Palerdi András (43) Pálmai Anna (31) Pálos Hanna (26) Pál András (42) Pasztircsák Polina (33) Pataki Bence (29) Pelsőczy Réka (60) Pesti Színház (21) Pető Kata (29) Pinceszínház (25) Pintér Béla (28) Polgár Csaba (25) Porogi Ádám (26) Purcell Kórus (24) Puskás Tamás (22) Rába Roland (22) Rácz István (23) Rácz Rita (30) Radnóti Színház (53) Rálik Szilvia (23) Rezes Judit (22) Ring (25) Rőser Orsolya Hajnalka (26) Rózsavölgyi Szalon (73) RS9 (26) Rujder Vivien (29) Rusznák András (20) Sáfár Orsolya (29) Sándor Csaba (36) Scherer Péter (34) Schneider Zoltán (30) Schöck Atala (51) Sebestyén Miklós (22) Sodró Eliza (23) Spolarics Andrea (21) Stohl András (31) Súgó (73) Sümegi Eszter (24) Szabóki Tünde (26) Szabó Máté (51) Szacsvay László (23) Szamosi Zsófia (21) Szappanos Tibor (31) Szegedi Csaba (39) Székely Kriszta (27) Szemerédy Károly (22) Szemere Zita (45) Szerekován János (30) SZFE (31) Szikszai Rémusz (24) Szirtes Ági (28) Szkéné (59) Szvétek László (35) Takács Nóra Diána (22) Takátsy Péter (26) Tamási Zoltán (25) Tarnóczi Jakab (20) Tasnádi Bence (34) Thália (99) Thuróczy Szabolcs (26) Török Tamara (27) Ullmann Mónika (21) Ungár Júlia (20) Valló Péter (27) Varga Donát (20) Várhelyi Éva (24) Vashegyi György (34) Vida Péter (22) Vidéki Színházak Fesztiválja (20) Vidnyánszky Attila színész (23) Vígszínház (45) Viktor Balázs (21) Vilmányi Benett Gábor (22) Vizi Dávid (30) Vörös Szilvia (26) Wiedemann Bernadett (43) Wierdl Eszter (24) Zavaros Eszter (38) Zeneakadémia (54) Znamenák István (41) Zsótér Sándor (79) Címkefelhő

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ehhez az 2014-es előadásokról szóló bejegyzéshez friss lábjegyzetet írtam a 2018. június 14-i felújítás alapján. Akit csak az új beállók érdekelnek, és ezt már olvasta, azonnal letekerhet az aljára.

"A jóindulatból barátság és boldogság származik. Ugyanakkor a szerelemből, vagy legalábbis sürgetőbb formájából, a vágyból frusztráció, kétség és szívfájdalom ered. Ennyire egyszerű az egész." - Ennél a résznél tartottam Coetzee 2013-as regényében (The Childehood of Jesus), amikor beültem Wagner Tannhauserére. Ennél találóbb mottót keresve se találhattam volna Fischer Ádám előadásához.

Kevesen lehetnek, akik jó ötletnek tartják Wagner operáját háromszor is megnézni öt nap leforgása alatt. Akik szerint ez nem agyament ötlet, azok nagyjából ott is voltak hiánytalanul a Művészetek Palotájában mindkét előadási napon, sőt ha tehették volna, valószínűleg szintén beülnek a zártkörű főpróbára is, amire módom nyílt. Milyen értékei voltak az előadásnak, amelyek ezt a döntésemet alátámasztják? - erről lesz szó.

A fő indok természetesen maga a mű és a szereposztás - minden szerepre megfelelő hangokat találtak, az egészen apró szólószerepekben is kiváló énekeseket hallhattunk. A rendezés kapcsán (Matthias Oldag munkája) már nem ilyen egyértelműen pozitív a véleményem, de minthogy az előadás a két évvel korábban játszottnak a felújítása, amelyet már akkor is láttam két ízben, előzetes illúzióim nem voltak és ez segített a mű élvezetében.

Hová kerültek a fő hangsúlyok ebben az előadásban?

Éppen úgy, ahogy két évvel ezelőtt is, most sem a főszereplő játéka fogott meg. Stephen Gould még a közönség nélküli főpróbán is erős koncentrációval, nagyon szép hanggal énekli el a címszerepet, ugyanakkor egyre nem képes: nem tudja felkelteni az érdeklődést sorsa iránt. Látjuk, amint két őt szerető nő között nem tud választani, akik ráadásul meggyőzően énekelnek. Mintha egy elkényeztetett gyereket látnánk, akinek túl jól megy a sora, minden adott számára, de ami biztos, az már nem elég érdekes a számára. Vágyakozni szeretne, de sajnos minden és mindenki elérhető. Egészen indokolatlannak éreztem, hogy az előadás végére drogfüggőt csináltak belőle. Ugyan ez is utalhat a mű időszerűségére, de ezzel a gesztussal nem kerülünk közelebb hozzá.

Kapunk viszont két örök boldogtalant, akiknek van oka a kesergésre, hiszen mindketten találtak valakit, aki iránt lehet tartósan epekedni, mert történetesen éppen ők nem elég érdekesek a kiválasztott számára. Ez a helyzet nagyon jól körülhatárolható, átélhető, eljátszható és mindkét énekes ezt meg is teszi mindhárom alkalommal.

Az egyikük Erzsébet, a tiszta és ártatlan nő, akit most is, mint két éve is Szabóki Tünde játszik. Az alakításnak van kidolgozott íve. Átérezzük, milyen az, amikor Tannhauser visszatérése után először lép be a nő a dalnokok csarnokába, látjuk rajta a be nem vallott szerelem okozta izgatottságot, a reménykedést, majd később a csalódást, a kiábrándultságot és a várakozást is. Aztán meg a reményvesztést. Mivel a műhöz erősen kapcsolódik a mély hit és a vallás, hiszen bűnös érzékiségéért Tannhausert római zarándoklatra küldik, én súlyos dramaturgiai hibának vélem, hogy öngyilkosságot követtetnek el a lánnyal a mű utolsó felvonásában. A rendező nem érezte elég erősnek vagy korszerűnek azt a gondolatot, hogy a bánatba valaki belehaljon - de ezt írta meg a szerző. Ráadásul Erzsébet a halálért imádkozik és az Ég megszánja. Az öngyilkosság egészen más lelkületet fejez ki. Azt nem mondom, hogy Erzsébet nem mutat jó példát a nézőknek, mert azért valószínűtlen, hogy az előadás hatására tömegesen halálra szánná magát mindenki, aki nem nyer viszonzást a szerelemben, de a szereplő egész lényét átértékeli ez a gesztus. Lehetséges, hogy valóban ez a szándék. Erzsébet lekerült a mennyből, és helyette mindössze egy olyan hétköznapi nőt látunk, aki bármilyen szép, jó és sokan is vágynak rá, épp azt az egy dalnokot nézte ki magának, akiben csak mérsékelt, időről időre feltámadó lelkesedést tud önmaga iránt kelteni. A férfi az idő nagyrészében elfelejti, és mindig Wolfram emlékeztető szavaira döbben rá, hogy ez a nő mégis számít neki. Akárhogy szépítjük, ez azért kevés a boldogsághoz. Ezzel a gesztussal persze az is kifejeződik, hogy egy nő számára nincs más jó élet, csak ha egy férfihoz kötődik. Az "igazi dalnok", akinek egyedül tűz van a dalában, elutasítja, a többiek viszont unalmasak - tehát nincs más kiút, csak a halál?

A másik reménytelenül epekedő, aki viszont Erzsébetre vágyik, Wolfram von Eschenbach. Lauri Vasari szerencsére két év után ismét visszatért a szerepre és ha a választott hölgyet nem is nyerte el, számunkra ő lett az, akivel az előadásban leginkább rokonszenvezhettünk. Wolfram karakterében van néhány olyan vonás is, amellyel méltán vívhatja ki szimpátiánkat. Itt van végre valaki, aki annak ellenére, hogy pontosan érzi, hogy éppen Tannhauser miatt nem lesz soha érdekes szerelmének, elsősorban nem magára gondol, hanem azért tesz meg mindent, akár saját érdekei ellenére is, hogy a szeretett személynek jó legyen. Nem mindenáron birtokolni akarja, nem kinyírni a lehetséges riválist, hanem éppen ellenkezőleg, helyzetbe hozni. Ő az, aki Erzsébet nevét említve rábeszéli Tannhausert, hogy vegyen részt a dalnokversenyen. Mindenki máson látszik, hogy örültek, hogy a sikeres vetélytárs elment, semmi szükség nem volt rá. Wolfram csak Erzsébet érdekét tartja szem előtt. Érezzük közben a sértettségét, amelyet rejteni próbál, halljuk nem különösebben izgalmas énekét a dalnokversenyen, látjuk közben Erzsébet reakcióit is, aki némi jóindulatot mutat, de lázba nem hozza az, amit hall. Sajnálni tudjuk, de érezzük, hogy nem ez a férfi típus az, akibe a nők beleszeretnek, még akkor sem, ha ő a legszerethetőbb. Az alakítást színesíti, ahogy látjuk némileg kaján mosolyát, amikor a kolléga (Vogelweide - Szappanos Tibor) énekét hallgatja. Drukkolunk neki, de tudjuk, hogy esélytelen. Szerencsére neki nem kellett elhunynia a mű végére, de így is érezzük, hogy nehéz lesz valaki mást találnia, aki iránt ugyanilyen sikeresen epekedhet. Átsüt ugyanis az egész alakítás mögött rejtőző gyávasága is. Talán azért énekelhet ez a dalnok, mert élni viszont fél. Lauri Vasari nagyszerű volt, igazán remélem, hogy más szerepekre is visszahívják még.

Julia Gertseva Vénusz szerepét mindkét nap betegen énekelte - derült ki a bemondásból, de nem a hangból, amit hallottunk. Szép is, jó is a hangja, de az első jelenet kettőse mégsem élt igazán. Erotikának nyoma sem volt a jelenetben, akárhogy is erőlködtek a kivetítéssel, nem éreztem át, hogy ez a nő lenne az érzékiség megtestesülése. Nem jött át ez a legyőzhetetlen vonzerő, ahogy persze nem jött át a vívódás sem. Én egy nagyon vonzó és szép nőt láttam-hallottam, és kevés indokot arra, hogy valaki miért maradjon vele, vagy akár arra, hogy miért hagyja ott.

Amennyire elégedetlen voltam ezúttal is az első jelenet sterilitásával, amelyet a tépőzáras függöny lerángatása által kiváltott kellemetlen zaj is súlyosbított, ugyanúgy zavartak a harmadik felvonásban a nyílt színre kitett koporsók is. (Meg persze a két főszereplő halálának körülményei, amelyekre már utaltam.)  Viszont: a második felvonás rendezése kifejezetten tetszett. Adekvát helyszín volt a MüPa a dalnokversenyre, láttuk a színpadon is visszaköszönni a hostesseket, hasonló öltözetben, magatartással. Még a színpadi székeket takaró huzat is éppen olyan volt, mint amilyet a Bartók Béla Hangversenyteremben láthattam a főpróbán. A kórus tagjai a színpad két oldalára érkeznek, bemutatják belépőjüket a hostesseknek és innentől kezdve végig szurkolják a dalnokversenyt. Minden énekesnek megvan a rajongó tábora, kinek kisebb, kinek nagyobb - mintha egy mai tehetségkutató gálán lennénk, csak a körülmények szolidabbak.

Jó, ahogy Bretz Gábor, Hermann grófként megérkezik és rendezkedni kezd. Figyel a formaságok betartására, amelyek látnivalóan fontosak neki, meggondolja, hol legyen a szónoki pult, a virágok, a fotelek és minden kis részlet. Tisztában van azzal, hogy unokahúga csak Tannhauser miatt jön ismét az énekversenyt meghallgatni, de mégsem faggatja, hanem beéri azzal, hogy a lány oda áll vagy ül, ahova ő mondja neki. A korlátozott lehetőségek ellenére is megszületik a két szereplő között a kapcsolat. Hermann grófról sok minden nem derülhet ki,  érezzük a jóindulatát, ugyanakkor azt is, hogy sokkal jobban örült volna, ha ez a gyanús Tannhauser végleg eltűnt volna és Erzsébet inkább egy másik, a hagyományokat jobban tisztelő dalnokot választ magának.

Bretz Gábor teljes harmóniában működik együtt a dalnokokkal - leszámítva persze ezt a renitens alakot. A többiek öten mind egy húron pendülnek, de mégis sikerül külön egyéniségeket felvillantaniuk. Kedvenc jelenetem volt a felvonásban, amikor Hermann gróf szónoklatot tartott a dalnokoknak és a nézőknek. Szemüveget vesz elő és papírokat - eleinte elvileg onnan olvas. Mintha utalna az olyan gyakori politikai szónoklatokra, amelyeket hallva mindenki elveszti a fonalat. A dalnokok ezalatt különbözőképpen, de nagyon látványosan unatkoznak. Ez igaz szinte mindenkire, bár Biterolf (Szüle Tamás), a katonaköltő egyenes derékkal ül a fotelban, Wolfram próbál magán erőt venni, de ő is unja, ahogy Erzsébet is, akire néha rápillant. Reinmar (Cser Krisztián), aki elvileg egy vak költő lenne, ezúttal korszerűsítve lett - leginkább egy bunkó celebre emlékeztet, ahogy keresztbe vetett lábakkal kényelmesen kinyújtózkodik a fotelében és szinte folyamatosan rágózik az egész beszéd alatt. Néha kikukkant a napszemüvege mögül, majd türelmetlenül felpattan, a többiek éneke egyáltalán nem érdekli. (És ő kapta a legnagyobb szurkolótábort is. Sajnáljuk, hogy nem kap Wagnertől egy szólót.) A beszéd után persze csak hárman jutnak szóhoz, de ekkor már a dalnokok kizökkennek az unalomból,felpattannak a békésebb dalnokok is (Henrik - Horváth István). Felháborodnak, hiszen a címszereplő nem tartja be a formát, mindenkit kiigazít és becsmérel. Ugyan látnivalóan egymást sem kedvelik, de a náluk érdekesebb különcöt kivetik maguk közül, vele szemben egységet alkotnak. Olyannyira erős ez a front, és Tannhausert csak Erzsébet védi, hogy ezen a ponton kezdünk már vele is rokonszenvezni.

Valamire vágyakoznunk kell feltétlenül - derül ki az előadásból. Boldogok nem leszünk, de legalább úgy tűnik, mintha éltünk volna. Ez a Tannhauser előadás így, ahogy volt, nekem néhány óra boldogságot adott, ami nem kevés - eléggé tudtam rá vágyni. Jövőre pedig lesz megint Wagner-fesztivál, jön Kovalik Balázs Hollandija és megint a Ring.

 PS.- 2018.06.15.

A tegnapi Tannhauser felújítás nem inspirált újabb cikkre, pusztán ezt a lábjegyzetet fűzöm hozzá, hogy maradjon nyoma az ismételt megtekintésnek.

Vilmával most 2012 és 2014 után újra megnéztük, és most kisebb lelkesedést váltott ki belőlünk az előadás - viszont a bejegyzésben észrevételezett rendezői problémák ismét zavartak mindkettőnket.

Néhány szereplő - Bretz Gábor, Stephen Gould, Szappanos Tibor, Kiss Tivadar és Szabóki Tünde - változatlanul most is szerepelt, hozták a megszokott formájukat.

Nagyon hiányoltuk Lauri Vasart, akit jóval erősebbnek éreztünk a most éneklő Markus Eiche-nél, bár aki csak az utóbbit hallhatta, nyilván nem érezte, hogy gond lenne vele - nem is volt, csak éppen nem tette olyan mélyen átélhetővé saját sorsát. Ugyancsak kevésbé volt karakteres Jürgen Linn Biterolfként, mint Szüle Tamás, de ez esetben - a szerep volumene miatt - ez kevésbé számított az egész előadás szempontjából. Vénuszként Sophie Koch gyönyörű, és jól is énekel, de rá is elmondható, mint elődjére, hogy nem érezni, hogy ellenállhatatlanul erotikus jelenség lenne, ahogy ezt ebben a szerepben ideálisnak képzelnénk. (De lehet, hogy a férfi nézők véleménye egészen más.)

Vilma észrevételezte, hogy négy éve érdekesebb volt a dalnokverseny-jelenet, és visszaidézte, hogy annak idején  egészen elképesztette, ahogy Cser Krisztián végigrágózta az egészet...Hát igen, közben az idő haladt, Cser Krisztián helyett - hasonló különleges húzások nélkül Cserhalmi Ferenc abszolválta Reinmar alig létező szerepét, kevéssé feltűnően. Cser Krisztián idén már Wotanként debütált Kínában és Chemnitzben is, régen túl van azon, hogy egy ilyen kétmondatos szerep felduzzasztásával foglalkozzon, idén itthon Wagner-előadásban nem is volt látható.

A magam részéről azért várom már azt a pillanatot, amikor végre az itthoni Ringben is esélyt adnak neki Wotanként, bár tudjuk, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában...(De ha Kálmán Péter két éve mégis itthon a Wagner-napokon lehetett életében először Alberich, talán Cser Krisztián is lehetne a Rajnában Wotan, pláne, hogy már két operaházban bizonyított.)

Az előadás után egy maroknyi nézővel együtt igénybe vettük a BKK hajójáratát, amelyet az előadásra szóló jeggyel lehetett díjmentesen használni. Ez is új fejlemény, új ötlet, amelynek örülni lehetett.

 

 

 

 

 

Címkék: Bretz Gábor Cser Krisztián Kiss Tivadar Müpa Tannhauser Horváth István Szabóki Tünde Fischer Ádám Szappanos Tibor Matthias Oldag Cserhalmi Ferenc Lauri Vasar Szüle Tamás Jürgen Linn Stephen Gould Markus Eiche Sophie Koch

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr686404739

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása