Azt hittem, hogy az Operaház már nemigen tud meglepetést okozni az évi 36+ premier és mindenféle különleges rendezvény után. Lassan az évad végére érve már nézőként is erősen lehasznált vagyok attól, hogy megpróbáltam ezt a tempót felvenni (és a balettek persze így is kimaradtak). A Shakespeare fesztivál előadás-dömpingje után, amelynek keretében az énekkari művészek minifesztiválja is megtörtént, most néhányan további kreatív ötlettel álltak elő: az Erkel Színház díszletraktárában mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül létrehoztak egy kellemes – részben zenés, részben prózai – előadást, amelyhez rendezőnek felkérték Aczél Andrást, látványtervezőnek Lakatos Márkot. Ma délután ennek a tanúja voltam és most azonnal le is írom a benyomásaimat, hogy legalább ennyi nyoma maradjon ennek az egyszeri alkalomnak. Mivel a nézőtéren jellemzően ismerősök, operaházi dolgozók és két szólista (Geiger Lajos és Rőser Orsolya Hajnalka, akik a kollégákat rendszeresen néző énekesek közé tartoznak) is jelen volt, néhány célzást erős, rokonszenvező nevetés kísért, és nagyon ült az a mondat is június 7-én: „ma az évad első szabadnapján előadjuk a darabot”. A műsor és az énekkar foglalkoztatottságának ismeretében ez nem tűnik igazi túlzásnak.
Az előadás elején Aczél Andrástól kaptunk némi útbaigazítást, aki kiemelte, hogy a kórus egyik tagja, Sebők Attila saját maga hozta létre ezt a kompilációt a Sok hűhó és a Vízkereszt című darabokból, amelybe sok zenés részletet is beillesztettek az Operaház repertoárjából is, illetve egyéb dalok, nem opera-zenék is megszólaltak. Ez a megoldás Shakespeare-t biztos szórakoztatta volna, akinek nem voltak fenntartásai és a róla írt tanulmányok alapján mást sem csinált, mint a kortársaktól illetve történetíróktól összelopkodta művei összes motívumait.
Aczél András értésünkre adta, hogy „kis őrület” várható (nem mintha a legtöbb opera vagy ami azt illeti, a Shakespeare vígjátékok nem lennének hasonlóak, ha megkapargatnánk a történeteik logikai vázát), továbbá jelezte, hogy ne csodálkozzunk, ha a zenei betéteket idézőjelben fogjuk érezni. (Ez arra emlékeztetett, mint amikor a mesteremberek szükségesnek érzik a Szentivánéjiben bejelenteni azt, hogy csak játékról van szó, ez a bevezetés egészen illeszkedett az előadás szelleméhez.)
Én a magam részéről a produkció nagy erősségének éreztem éppen ezeket a zenei betéteket, bár a két darabból összerakott történet menetét is lehetett követni és élvezni, ha itt-ott le is ültek a prózai részek. A zenei idézetek előadásmódja kifejezi, hogyan látják az énekkar augusztus közepe óta megállás nélkül próbáló tagjai az idei évadot. Én – ami azt illeti – még ennél több ilyen betétet is jól bírtam volna, a műsoron lévő daraboknak csak igen kis töredéke jelenhetett meg. (Sose jutunk haza, ha minden bemutatóra utalnak, nem beszélve a felújításokról.) Az viszont kiderült, hogy mely előadások voltak azok, amelyek leginkább közel kerültek az énekkar tagjaihoz, nyilván azért esett rájuk a választás elsősorban.
A beidézett előadások között a Bűvös vadász dobogós helyen volt, elhangzott a rendező, Zsótér Sándor neve is, és nemcsak néhány jelmez (golyóálló mellények), de a szereplők mozgásában is felidéződött – nekem, aki talán nyolcszor látta az előadást, mindenesetre. Meggyőződésem, bár sose kérdeztem rá egy énekkari művésznél sem, a kórus élvezte azt a rendezést, egyéni színeiket megvillanthatták és sok arcra éppen abból az előadásból emlékszem élesen. (Nagyon sajnálom, hogy a jövő évi programba nem bírt beleférni.)
Miután nyomatékosan elhangzott, hogy önszórakoztatásnak készült a produkció, nyilván azzal nem foglalkoztak, hogy azok a nézők, akik semmit nem tudtak az idei műsorról, mit vesznek le belőle. Lehet, hogy ilyenek nem is tévedtek be az Erkel díszletraktárába, de aki meg igen, az is jól szórakozhatott, ha nem vette észre az utalásokat.
Nem maradhatott ki a Carmen sem, adta magát, hogy Beatrice (Takács Zsuzsa) ebből énekeljen, de a másik sláger-opera az Aida sem. Érződött, hogy Mohácsi János koncepciója is nyomot hagyott a szereplők lelkében, a tolókocsis bevonulás hűen idézte meg az előadás szemléletét, amely a bevonulási indulót megfosztotta a diadalmasságtól. Sebesültek nem vánszorogtak ezúttal, viszont megszakították az előadást, az előadásban fellépő egyetlen kakukktojás, Gradsach Zoltán, egy igazi szólista „én erre nem vonulok be” (vagy hasonló) felkiáltással tiltakozott. Tankok helyett lettek biciklik a második nekifutásra…A gázmaszkok szintén az Aidára utaltak, de az igazán tájékozott nézőknek a Sly plakátját is beidézték.
Az előadás két pontján is előkerült a Parázsfuvolácska – ha már fellépett az említett szólista, aki Papagenóként sokszor szerepelt abban is, és kis átírással az előadás végén többen is énekelték a Papageno-Papagena duettet. Kicsit sajnáltam, hogy a vezetőség részéről nem tekintette meg senki a produkciót, mert esetleg feltűnhetett volna számukra is néhány énekkari művész alkalmassága, és kisebb szerepekbe talán egy ilyen produkció alapján is kiemelhető lenne valaki, mint például Karácsonyi Linda, aki Viola-Cesarióként engem meggyőzött a Papagénaságáról is.
A Varázsfuvola a tavaszom egyik fontos előadásává vált, bár nem vágytam rá, mégis talán 4-5 alkalommal néztem részben vagy egészben (ha egyszer Operakaland volt, mit tehetek, abban nézem a művészeimet, amiben fellépnek), és mostanára mintha egészen megszerettem volna, főleg, hogy nem egyben ment az egész. A két énekelt részlet dramaturgiailag jól beillett a kompilációba, Tamino képáriáját különösen szerettem, ahogy Benedek – Sebők Attila énekelte, nyilván a saját maga által eszközölt szövegváltoztatásokkal. Nem tudom miért, de jól esik, ha a pátosz lefoszlik erről a darabról. Jó színpadi helyzet volt, amikor Beatrícét a telefonjával lefotózta és utána ennek a képnek énekelt.
Nagyon domináns módon jelent meg az Otello-betét is. A darab intrikusa (Don Juan – Fekete Károly) Jágó bosszú áriáját énekelhette, és ehhez majdnem olyan sötétet csináltak, mint amilyen az Operaház színpadán volt. Akkor, szeptemberben azt hittem, hogy azonnal a mélygarázsból indul az évad és nem lesz ennél nézhetetlenebb előadás, hiszen az énekesek alig látszottak, a teljesen fekete színpadképre ránézni is lehetetlenség volt. Továbbá azt is hittem, hogy ezt nem fogják továbbvinni a következő évadra. (De! Lesz jövőre is.) Azóta viszont megállapítottam, hogy ennek legalább érteni lehetett a koncepcióját – ha szeretni nem is – és nem hozta a nézőt abba a helyzetbe, hogy három órán keresztül azon gondolkozzon, hogy ki mit játszik és hol van. Ez a nálam top-citromdíjas előadás, amelyik a legtöbb indulatot keltett bennem és azóta is foglalkoztat, a Trubadúr, ebben az előadásban nem jelent meg, lehet, hogy azért, mert az énekkari művészek sem találtak rajta kapaszkodót, de azt sem zárnám ki, hogy ők is szeretnék ezt elfelejteni legalább addig, amíg nem kell ismét szerepelni benne. (Ma megtudtam, hogy a bejegyzésem nem volt elég határozottan negatív annak idején – hát nem gondoltam, hogy muszáj nyíltan anyázni a koncepció miatt, miközben az összes szereplő kevés próbával annyira odatette magát, és az is világos volt számomra a látottakból. Sajnáltam mindenkit, aki dolgozott benne. Ugyanakkor március közepe óta nem sikerült kihevernem a látottakat és nagyon remélem, hogy nem lesz egy olyan új szereposztása sem, amely rákényszerítene az újranézésre.)
Ebbe a mai előadásba nemcsak az Otelló-betét illett bele jól, de a Don Giovanni szerenád-jelenete is, amely felidézte számomra a jelenleg futó (és decemberben hat alkalommal megtekintett) igazán sematikus és unalmas rendezést, illetve azt is, hogy ugyan a jövő évadra új bemutatóként lett meghirdetve és bérletben eladva, de mégis marad ez a régi, amelyet kizárólag a szólisták tudnak életre kelteni, amennyiben éppen optimális a szereposztás. Meglátjuk ismét, de kicsit kevésbé vagyok ez ügyben bizakodó, mint lennék, ha változtatnának a rendezésen. Megnézem így is, túl jó a szereposztás ahhoz, hogy kihagyjam.
Pillanatokra bevillant a Bohémélet is, amelyből készült idén egy új verzió is, amely Bohémélet 2.0 címen lesz az Erkelben Operakalandként jövő év szeptemberében. Volt még egy jelenet, amely – a gyertyák miatt – engem az Angelica nővérre emlékeztetett, de a zenéje alapján elbizonytalanodtam. A Hérót játszó Avvakumovits Györgyi énekelt, az viszont biztos. (Azóta megtudtam, hogy ez esetben az Othello Ave Mariája hangzott fel, a koreográfia pedig a Shakespeare-estélyen volt látható. Ez esetben Aczél András a saját rendezését idézte be. Ezt az estélyt kihagytam, így magamtól már ezért sem juthatott eszembe. Más nézőnek a Nabuccót idézték fel a gyertyák. Ez a szép a színházban, mindenkinek más jut eszébe egy jelenetről.)
Nem maradhatott ki a repertoárból a tavaly júniusban bemutatott Farnace sem, amely decemberben ismét többször is nézhető volt. A boncasztal motívum egyértelmű célzás volt, és valószínűleg ez is azon előadások közé tartozott, amelynek a rendezői koncepciója különösségével meglephette az énekkari tagokat. Én – sok más rendezéstől eltérően – a felsoroltak közül a Bűvös vadász mellett ezt a rendezést szerettem a legjobban, itt elfogadhatónak láttam a történettől távolinak tetsző megoldásokat is és csak azt sajnáltam, hogy ütközött a Don Giovannival, mert ha nem így lett volna, ezt sokszor is megnéztem volna.
A többi zenei betét nem annyira kapcsolódott a repertoárhoz, hallhattuk többek között Mendelssohn nászindulóját, Purcell Artúr királyából a „Cold Genius”-t, amely közben Gradsach Zoltán bravúrosan kenyeret vágott és két üveg bor kinyitásával is próbálkozott (az egyiket sikerült is).
A rendező kedvezett az énekkari művészeknek, elég sok jelenetet életszerűvé varázsolt azzal, hogy kerti party jelleget öltöttek a történések. Sört bontottak, eszegettek, jól érezték magukat a művészek, akárcsak két hete A windsori víg nők Balaton parti palacsintázása közben. (Igen, mindig kedélyes dolog a színpadi étkezés.) A nézőnek persze eszébe juthat, hátha interaktív lesz az előadás és körbe fogják a bort is kínálni, de ilyen effektekkel most nem dolgoztak, viszont az egyik hősszerelmes – Claudio, Matyó Márió – kiragadott két nézőt az első sorból és táncra perdült velük. Neki fogalma sem volt, hogy nem szívesen ültek oda, mert előre féltek valami hasonló atrocitástól. Az egyikük, Nyáguly Emőke, az Erkel Programiroda munkatársa egy hete a Gördülő Figaro rendezői koncepciójának érdekében állt kötélnek és ment fel táncolni a színpadra, és most már elmondhatja, hogy rendszeres fellépővé vált.
Az előadás végén az énekesek Shakespeare mentegetőző szövegeit is elmondják (az évad néhány előadása után jóval indokoltabbak lettek volna ezek a mondatok), sőt megemlítődik az énekkar vezetőjének, Strausz Kálmánnak a neve is, míg az elején a rendezőre tettek utalást. Ezek a mondatok valóban sajátos ízt adtak a produkciónak, amely helyenként – különösen a kórus részletek megszólaltatásánál, ki hinné? – egészen profi volt, máskor érződött rajta az, hogy villámgyorsan rakták össze, ahogy egy gimnáziumi színjátszó körben történik ez. Kicsit emlékeztetett egy ballagási műsor jellegére, amikor poénként megemlítődik odavetve néhány tanár neve is.
Az említett betétek mellett maga a darab is szépen lebonyolódott előttünk. Számomra kiderült, hogy az énekkar tagjai jobban tudnak prózát mondani, egy jó fokkal természetesebben, mint ahogy azt a szólistáktól megszoktam a prózai betéteket is igénylő nem kevés előadásban. Ez azért jól esett, de így is alatta maradtak ezek a prózai részletek az énekelt betétek minőségének, ahogy az előre várható is volt.
Ugyanakkor néhány szereplő játékán azt éreztem, hogy poén ide vagy oda, nagyon jól megfogják karakterük lényegét még így is, hogy vázlatos helyzetekbe kerültek bele és kevéssé lehetett elmélyíteni egyes jeleneteket. Így is „velük lehetett” menni, drukkolni annak, hogy végül tényleg boldogok legyenek. Gondolok elsősorban a Benedek-Beatrice szálra. Akármilyen hihetetlenre formálódott a történet, ezt valóban el lehetett képzelni, hogy létezhet sikeres pozitív intrika is, ha sok példát nem is tudnánk rá mondani.
Az előadást a Shakespeare-nél megszokott „ostobák gang-je” is színesítette, jó és egymástól karakteresen elváló arcokat játszott Kristóf István, Kuthi Krisztián, Németh Mónika, Kuzder Veronika, Tarnai Dávid, Tillai Atilla.
Örömzenélést és örömszínházat láthattunk két órában mi, akik elmentünk a díszletraktárba ma három és öt között. Kicsit mellékesen felidéződött bennünk az egész hullámvölgyekkel, de hullámhegyekkel is teli évad, energiát merítettünk a nyári kihagyáshoz. Lehet, hogy a szerzői üzenetet is meg fogjuk fontolni, amit sulykoltak nekünk a lezáró kórusban: „csak vállat vonj, ha bánat ér”…De most nem ért, most pont jó volt minden.
ps. Szirtes Katalin zongorán, Szabó Csaba gitáron működött közre.
