Azt hiszem, hogy a Don Giovanninál tényleg csak a Figaro házassága érdekesebb opera, így a pénteki után egy nap kihagyással (amely nem volt mégsem operai szünnap számomra, mert láttam Sabata mesterkurzusának zárókoncertjét, illetve a Triptichon premierjét, utóbbit ráadásul egy hirtelen beugró főszereplővel), ismét visszavonszoltam magam az Erkel Színházba.
Hiába készültem erre az előadásra mintegy nyolc hónapon keresztül a program meghirdetésének pillanatától, alig tudtam legyőzni azt a fejfájást, amely egész nap a hatalmában tartott. Az előadás utólag igazolta, hogy nem lett volna érdemes kihagyni a sorozatnak ezt a láncszemét sem. Másként működött, mint a korábbiak, és máshová helyeződtek a hangsúlyok - az újabb beállóknak köszönhetően is. Jelentős siker volt, az Esztergom bérlet tulajdonosai egészen megtöltötték a házat, és kellően ünnepeltek is a végén, ugyanakkor az opera ismerői helyenként akár fel is kaphatták a fejüket egy-egy tempón (Bogányi Tibor vezényelt), és talán ennyi hibát sem lehetett észrevenni a korábbi előadásokon. A második szereposztás mindig kevesebb próbát kap, az Operaház jelenleg a maximális fordulatszámon pörög, a zenekar folyamatosan lekötve, így nem túl nehéz magyarázatot találni arra, hogy mi az oka ezeknek a problémáknak. Viszont az a jó, hogy lesz még két előadás és feltétlenül javulni fog az összhatás. Mivel én végképp nem vagyok zenekritikus, egyáltalán nem lesz szó arról, hogy ki mit hibázott (már aki hibázott) az én benyomásaim szerint (akár tévedhetek is), ezzel foglalkozzon a szakma, ha ráér, sőt a rendezés lyukacsosságát, amely ma is keményen érződött már nem akarnám ismét t]l sokszor hánytorgatni, mindössze néhány plusz gondolatot szednék össze az új beállókról.
Az előadás centrumában egyértelműen a Don Giovanni - Leporello páros áll. Ha visszapergetem két évre az összes Don Giovannit, ennyire markánsan soha nem éreztem, hogy itt két összeforrott sorsú ember van jelen a színpadon, mint éppen ennél a Bretz Gábor és Cser Krisztián által játszott kettősnél. Jó Bretz Gábor, jó Cser Krisztián külön is színpadon, egyéb szerepeikben is, de 2013. március 9. óta, amikor először láttam őket együtt ugyanebben a rendezésben, meggyőződésem, hogy éppen azért, mert különösen érzékenyen reagálnak a másikra, összehangolják a játékukat és ezzel fényezik egymást, erősítik is egymást. Ez esetben nem azt látjuk, mint nem egy operaelőadásban, hogy különálló szereplők próbálják magukat megmutatni - a rendezések üres terében vagy akadálypályáján -, hanem éppúgy együtt lélegeznek, ahogy Don Giovanni és szolgája Leporello teszi. Don Giovanni talán az egész életvitelét közel sem élvezné ennyire, ha nem lenne ott a szolga, aki nézi, irigyli, folyamatosan mellette van - hol lelkesebben, hol fintorogva -, sőt az előadás elejétől kezdve (Elvira megérkezése) másolja a gesztusait is. Ez esetben a ruhacsere jelenete csak egy állomás, mintha egy tanítvány életében egy vizsgát látnánk. (Úgy tűnik, hogy a szolga már a legelejétől készül Elvira elcsábítására, folyamatot látunk és ez kedvez Fodor Beatrixnek is, akinek ezzel a Leporellóval mintha kicsit egyszerűbb lenne a helyzete - van még valakihez köze az előadásban, nemcsak a csábítójához.) Leporello a parasztlányoknak is udvarol, követni próbálja urát, amíg az Zerlinát bolondítja, nem hiába nézte végig 2065 nő elcsábítását. (Ő írta be a neveket a katalógusba, és ez sok együtt töltött évet kell, hogy jelentsen, nem egyet.) Ez az utánzási vágy a legerősebb vonása, mert Leporello ugyan gyáva, meghunyászkodó, ha a bőrét kellene mentenie elárulja gazdáját, ugyanakkor felnéz rá, mint magasabb rendű személyre. "Voglio fare il gentiluomo e non voglio piú servir" - ez lehetne a kulcsmondata - ugyanezt a nemesi életstílust akarja megteremteni magának, de hát látjuk esetlenségét, nincs esélye rá. Don Giovanni élvezi nézni kínlódását, vágyakozását, sőt még éhezteti is - a szolga mégis kétségbe lesz esve a halála után. Ezt a párost látva, semmi kétségünk nem lehet, hogy Don Giovanninak éppen a szolgához van a legtöbb köze.
Bretz Gábor alapvetően nem változtatott péntek óta a címszereplő interpretációján. Az alakítás kerek, most is nagyon jól érvényesül, hogy az életet kompromisszumok nélkül, a maga teljességében megélő emberről van szó ("nincs alku én hadd legyek boldog"- jut eszembe), ugyanazt a zárkózott, kimért lovagot látjuk. Elvira megjegyzi: látszik sötét lelke. (Nekem meg eszembe jut, hogy Bretz Gábornak voltaképp mennyire jól állnak ezek a sötét alakok, az ördög még annál is inkább, lsd. Mefistofele, Faust) Ő is megtehetné, amit egy héttel korábban Erwin Schrott az első szereposztásban, élhetne több közönségbarát eszközzel, bevethetne ő is túlzásokat, flörtölhetne a közönséggel (de sokan örülnének neki!), de nincs erre szüksége - itt van helyette a Leporellót játszó Cser Krisztián, aki viszont a szerepében rejlő poénlehetőségeket messzemenőkig kihasználja. És az összhatás a lényeges, az előadás sikere szempontjából teljesen közömbös, hogy kin nevetünk - ha van legalább egy-két olyan szereplő, aki elviselhetővé teszi ezt a meglehetősen megrázó történetet. Erre a célra feltétlenül Leporello a legalkalmasabb.
Míg a nők ezt a végtelenül elegáns Don Giovannit kedvelik, hiszen szükségük van a szép szavakra még akkor is, ha érzik, hogy hazugság, a közönséget leginkább a humor hódítja meg, elsősorban azért hálás, ha nevethet és ehhez képest kevésbé zavarják a zenei hibák, pontatlanságok, miegymás. A darabban sokkal több humoros jelenetre lenne lehetőség, mint amit a rendező beletesz, sőt van amikor egyáltalán nincs is kitalálva egy (több) helyzet, ezért történhet az meg, hogy az extrém nehéz áriákat éneklő Fodor Beatrix, Rőser Orsolya Hajnalka és Tarjányi Tamás hátrányos helyzetbe kerülnek, hiszen az ő figuráik kevésbé élnek, mint a mi energiabombaként működő Leporellónk, aki Naná Cecchi jelmeztervező jóvoltából némileg emlékeztetett Csizmás kandúrra, de néhány malíciózus mondata miatt engem még inkább a nála talán Magyarországon kevésbé ismert "cat in the hat"-re. (Ha legutóbb nem átallottam Bretz Gáborral kapcsolatban a Voldemort párhuzamot, akkor most ezt az újabb remek asszociációt is ideírom, bár ez jóval távolibb. Hátha valakinek meg kedve lesz mellékszálon a Dr. Seuss könyveket előszedni.)
Kicsit jobb helyzetben van a Zerlina-Masetto kettős (Szemere Zita és Cseh Antal), az ő figurájuk jobban ki van találva. Látunk egy jómódú, a lánynál jelentősen idősebb parasztgazdát, akiben van büszkeség, aki biztos egzisztenciát jelent és egy racionálisan gondolkodó nőt, aki Don Giovanniban is talán a lovagi címet és a házat tartja igazán vonzónak. (Talán azzal, hogy Don Giovanni kudarcot vall e lány elcsábításával indul el a lejtőn úgy igazán...ráadásul mintha feladná és másik nő után néz.)
Ebben a rendezésben, amely meglehetősen elszigeteli a szereplőket és nem egyszer van az az érzésünk, hogy olyan, mintha koncertszerűen énekelnének, tényleg jó élmény, hogy a központi páros legalább együtt működik. Cser Krisztián Leporellójára gazdája nem egyszer mondja "buffone", amely minősítésnek az énekes karikírozott játéka meg is felel. Nagyon tud félni, első jelenetében a párbaj alatt kegyetlenül szorítja a rácsot és kidugja közte a fejét - nem mintha ellenkező esetben nem hallatszana erőteljes basszus hangja. Ez a szerepfelfogás az egész előadást végigkíséri, rengeteg alkalom van, amikor nevethetünk rajta, például amíg Don Giovanni tekintetével Zerlinát bűvöli, addig Leporello táncra kényszeríti Masettót. A közönség kapkodhatja a nyakát, hogy most melyik oldalt is figyelje. Ezúttal a legjobb a ruhacserés jeleneten túl, az, amikor Zerlina a székhez kötözi. Szemere Zita, aki minden férfi csalárdságát akarja ezzel büntetni, nagyon élvezi ezt, jó keményen húzza meg a kötelet és bár nevetünk, némi részvét is ébred bennünk a gyáva szolga sorsát látva. Amikor pedig kiderül, hogy mégsem sikerült jól a kötözés (most sajnos nem), és látjuk, hogy a jelenet sorsa függ ettől, akkor pedig civilben reménykedünk, hogy az énekes valahogy vészelje át a jelenetet. És tényleg: feltalálja magát, minthogy azonnal leesne a hátáról a szék, ha az előírás szerint ugrándozna, inkább kikúszik a színpad közepéről.
Tarjányi Tamás szintén két éve, az általam említett előadásban debütált a főszereplő párossal. Annyira fiatal még mindig, hogy szinte azt érezzük, fogalma sincs arról, hogy mit beszél, mire képes voltaképpen. Látunk egy tapasztalatlan fiatalembert, aki igazán hisz magában, hisz abban, hogy végre tudja hajtani a bosszút, amire esküt tett. Az ő interpretációjában is nagyon szerettem Don Ottavio nagy áriáját (Dalla sua pace...).
Rőser Orsolya Hajnalka hangja most is gyönyörű, de mivel ő egészen új beálló és a rendezés nem sok részletében talált ki bármit, amibe kapaszkodhatna, még szinte lebegett az alakítás és nem éreztem, hogy kapcsolódni tudott volna a többiekhez. Még van két estéje és egészen magára van hagyatva ezzel a feladattal, bár valószínűleg a közönség el van így is, értékelték az áriákat önmagukban is.
Rácz István is új beálló ebben a rendezésben, bár nyilván énekelte sokszor a Kormányzó rövid, ámde hatásos szerepét. Nem szívesen írom le, de Gábor Géza után feltétlenül csalódás. Gábor Géza uralta az utolsó jelenetet, minden eddigi előadásban és ennek így is kellene lennie. Az, hogy a Kormányzó jóval alacsonyabb, mint Don Giovanni, az különösen szerencsétlen, bár erről aztán az énekes főleg nem tehet. Ha az opera színház, akkor figyelni kellene az alkati, életkori és hangi adottságokra egyaránt és Bretz Gábor és Cser Krisztián mellé a jelenlegi basszisták közül valószínűleg egyedül Gábor Géza jöhetne szóba. Rácz István alkata miatt át kellett volna rendezni a jelenetet, minimum egy lépcső kellett volna, vagy az oldalerkély, ahol állva a magassági különbség kevésbé érvényesülne. A hang nem minden egy operánál.
Így, ezt az utolsó jelenetet - sőt a lakomázást is - mégis a címszereplő, Bretz Gábor uralja, aki itt most a valóban borzalmas kellék-ennivalók kapcsán egy-két poént megenged magának, és rendíthetetlen eltökéltségével most - ha eddig nem - feltétlenül elnyeri szimpátiánkat és elismerésünket. Itt van valaki, aki nem adja be a derekát, vállalja önmagát, sokkal kisebbeket hazudik (és talán nem maga miatt elsősorban), mint a többiek. Halála így nekünk nézőknek tragédia lesz, nem megkönnyebbülés.
Elhangzik még azért az - elvileg - ünneplő sextett, benne az a szentencia is: az álnokoknak az élet és a halál mindig egyforma. Hát nem. Nagyon nem, de nincs két egyforma Don Giovanni előadás sem. Én várom a csütörtököt, várom a következőt.
UTÓSZÓ - 2015.12.22. - MÁSODIK SZEREPOSZTÁS, MÁSODIK és HARMADIK előadása
Most már a további két előadás (dec. 17. és 19.) is lement. Némi töprengés után úgy döntöttem, hogy új bejegyzés írásának nincs értelme, de azt sem akarom, hogy ne legyen nyom a továbbiakról, így néhány kiegészítő megjegyzést csak beleírok még ebbe.
Az első tanulságom: nagyon számít a nézői állapot. Nem mindegy, hogy a nézőt egy hangulati mélypontról kell kiemelni, egész napi munka után fáradtan ült be, vagy éppen egy pihenő napon megy színházba. Az sem, hogy mennyire várja az eseményt.
Az én esetemben kiderült, hogy a hat részes Don Giovanni sorozat alatt nem egyszer a saját csapdámba estem azzal, hogy túlságosan is vártam az előadást, vagy előtte lefárasztottak, vagy egyszer túlpihentem magam. Éppen ezért az első alkalom, amikor ugyan egész nap dolgoztam, sőt még lelkiismeret furdalásom is volt a megtekintés miatt, vált be a legjobban - mert akkor konkrétan semmi rendkívülire nem számítottam, hidegebben már nem is hagyhatott volna az, hogy egy nemzetközileg is jegyzett sztárhoz lesz szerencsém. Ezt az utolsó kettőt viszont túlzottan is vártam, részben azért is, mert további száz embert beszéltem rá a megtekintésre. Az előadásnak ennek ellenére kellett működnie, és ugyan egyszer sem éreztem, hogy egészen végig maradéktalanul kitöltődnek a rendezés hézagai, de jórészt mégis így történt. Azok az ismerőseim, akik sosem látták ezt az operát jól szórakoztak, ebből is lemérhető, hogy a darab és az énekesek mindenképp győztek.
Az első előadás kapcsán mondottakon túl mindössze a két főszereplőről tudok és szeretnék néhány gondolatot még hozzátenni. Ezen a két estén is egyértelműen az volt a benyomásom, hogy míg az Erwin Schrott által játszott előadásokat leginkább ő, másodsorban pedig a Donna Annaként fellépő Kolonits Klára dominálta, a többiek nagyjából azonos erősségű játékkal utánuk következtek csak, ezt a hármat végig a Bretz Gábor - Cser Krisztián páros uralta. Nem egyedül Don Giovanni, és nem egyedül Leporello, ahogy néhány korábbi általam látott előadást, hanem együtt.
Bretz Gábor visszafogottabb, elegáns és minden mozdulatában kiszámítottnak tűnik, nem tombol benne valamiféle zabolázhatatlan őserő, viszont céljai elérése érdekében pontosan tudja, hogy mit kell mondania a többi embernek. Nem gátlástalan, egy civilizált hódító, aki történetesen mintha rossz szériát fogott volna ki az utolsó három nővel. Ahogy a négy előadása haladt előre, egyre több színt adott hozzá a figurához, improvizált és a hangja is egyre jobban érvényesült. Az ő esetén fokról fokra erősödő alakításról beszélhetünk, és nem lett volna baj, ha kap még vagy három további lehetőséget, még mindig vannak rejtett tartalékai, még mindig lehetne erőteljesebb a szerepben.
Cser Krisztián játéka a három este folyamán szintén változott, de minden alkalommal igaz, hogy az ő energiaszintje érződik a legmagasabbnak, folyamatosan vibrál és néha az az érzésünk, hogy Don Giovannira úgy tekint, mint aki helyette is él, ezért lesz a szolgának szinte fontosabb, hogy jól menjen a nők meghódítása (ügybuzgón csinosítja gazdáját Elvira "meghódítása" előtt is, a kezével törölgeti annak csizmáját is, addig amíg nem jönnek rá, hogy kár erőlködni, ez a nő már egyszer megvolt, benne van a katalógusban). Ez a "túlmozgásos játék" a harmadik előadásra mérséklődik és átalakul, éppen akkor, amikor Bretz Gábor játéka viszont intenzívebbé válik, így az egyensúly végig megmarad, egyik előadáson sem borul fel, viszont ezen az utolsó estén sikerült a legjobb összhatást elérni.
Ha az énekesi teljesítményt nézzük, egyformán sokat vannak a színpadon, megközelítőleg mindketten a tiszta játékidő felében énekelnek, Don Giovanni több rövid áriát, míg Leporello rövid megszólalásai és recitatívói mellett egy hosszú hétperceset, a katalógus-áriát, amely az egyik legkedveltebb része (ha nem A legismertebb) a műnek. Bretz Gábornak kifinomult énektechnikáját és szép baritonokra jellemző magasságait élvezhetjük, Cser Krisztián viszont energikus játéka mellett a jelenlegi mezőnyben legerősebbnek ható orgánumával és basszusának mélységeivel hat. Bretz Gáboré mellett robosztusabb, érdesebb ez a hang, mintha a dallamívek is darabosabbak lennének, itt-ott szakadoznának, de ez a figurához ÉS kettejük színpadi viszonyához nagyon jól illik. (Semmi keresnivalóm ezen a területen, csak érzeteim és benyomásaim vannak más előadások és felvételek nyomán, de valami azt súgja, hogy szánt szándékkal másként énekli ezt a szerepet az énekes, mint például a Figaróit.)
Összegezve a látottakat, valószínűleg jobban járunk, hogy ez a leosztás kettejük között, mintha megfordítva lennének a szerepek, bár jó lenne ha meg is győződhetnénk róla egy másik alkalommal, mi jönne ki a cseréből.
Én nagyon szerettem éppen kettejük összjátékát figyelni, különösen azt, ahogy menet közben változtak az árnyalatok, formálódott a két szereplő közötti ambivalens kapcsolat. Ez a Leporello néha mindent megtenne uráért, hol meg a pokolra kívánja és aztán persze le van törve, amikor egyedül marad. Ugyanígy Don Giovanni is hol marasztalná (pénzt ad neki - ez a pénz ráadásul később a zenészek kifizetésére fordítódik, míg a Schrott-előadásokban a ruhacserénél DG gátlástalanul visszavette a négy dupla aranyat), hol meg kínozza szolgáját és ezzel is szórakozik. Akárhogy is nézzük, Mozart írt egy nagyon jó párost, most pedig azt látjuk, hogy így ketten jól magukra is húzzák ezeket a szerepeket és valóban jól kiegészítik egymást.
Egy ismerősöm FB-posztjában ezt tömören és találóan megfogalmazta, idézem: "Az Operaház elmúlt éveinek " legnagyobb húzása" volt összeereszteni azt a két embert." Igen, sőt egyszer már korábban is láthattuk ennek a sikerességét (2013. március 7-én és 9-én), most megint. Már csak az a kérdés, hogy lesz-e hasonló alkalom jövőre is, vagy ha nem, akkor azután - van-e bárki, aki felismeri a két énekesben EGYÜTTESEN létező potenciált, amelyet akár ki is lehetne használni. Prózai színházban kapnak a hasonló felfedezéseken...
