Kisebb gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy egy egész rövid bejegyzésben legyen nyoma ennek a múlt vasárnap délelőtti rövidre sikerült Aida-nézésnek is, a rend kedvéért, illetve az énekesek miatt, akik egyébként rendesen odatették magukat. (Az előző bejegyzésben részletesen volt szó a rendezésről, ez mindössze kiegészítés.)
Egy éve a bemutató idején jeleztem, hogy idén várhatóan újranézem Mohácsi Aidáját, hiszen a szereplők közül egyedül a Radamest éneklő Fekete Attila maradt azonos. Most újraolvasva a tavalyi soraimat megállapítottam, hogy van néhány közös pont a két élmény között. Részben az, hogy már tavaly sem voltam ráhangolva a darabra és idén is csak azért mentem el ezen a délelőttön, mert nem tudtam máskorra időzíteni és most is a János passióra készültem egész héten és ez a hangulat annyira rányomta a bélyeget a napomra, hogy azonnal tudtam már az elején, hogy nem fogok közben sem egy hullámhosszra kerülni vele. Elmentem, mert elvileg megeshetett volna, meg szokott történni, hogy egy előadás menet közben is át tud hangolni. Most nem ment sehogy sem.
Másodszorra a rendező ötletei már kevésbé kötöttek le, és csak időlegesen éreztem, hogy bevonódom. Most is az emberáldozat-jelenet fogott meg a legjobban, ezúttal Vörös Szilviáé az érdem. (Többek között miatta sem akartam ezt az Aida-nézést elhallgatni, mert Vörös Szilviát érdemes hallgatni.) Rácz István főpapként ebben a rendezésben is hatásos volt, mert illik rá a szerep és jó úgy, ahogy elénekli. Sem Verdi, sem a rendező nem bajlódott a karakterével, ő a saját súlyával megoldja a feladatot és rendben van ez így. Bakonyi Anikó sérülékeny és érzékeny Aida, el lehet neki hinni a fiatal lányt. Gál Erika Amnerise különösen szép és érdekes, nagyon nőies, nehéz elhinni, hogy nem ő hat Radamesre. Kár, hogy a szerző semmit nem foglalkozott az apjával való kapcsolatával, és a király szerepe egysíkú maradt, azzal egyszerűen nem lehet nyomot hagyni a nézőben. Cser Krisztián, aki még maszkot sem kap ahhoz, hogy egy magánál vagy húsz évvel idősebb karaktert eljátsszon, elénekli a szerepet, de minimális teret kap, hogy a királyban rejlő embert is megmutassa - ebben a darabban ez nem érdekes, Verdi más királyokra jobban koncentrált és a rendezőnek sem volt ideje, hogy egy mellékszereplővel többet törődjön. (Este a János passióban Jézusként viszont megkap mindent, főszerepet, rendezői figyelmet, elég megszólalási lehetőséget és maradandó nyomot hagy a nézőben.)
A felsorolt szereplők közül Gál Erika alakításában éreztem, hogy van jelentős többlet. Ha csak semleges állapotban vagyok, és nem várom túlzottan is az esti – egyébként valóban összességében is csodásan sikerült – János passiót, akkor miatta valószínűleg megnéztem volna a második felvonást is, de így feladtam.
Abban, hogy így történt, erősen benne volt, hogy két nappal előtte magamra erőltettem egy Trubadúrt is, csak az énekesek miatt (a néző a műsornak van kiszolgáltatva) és mivel abból egyszerűen semmit nem értettem meg, már volt egy friss Verdi-kudarcom – így lett kettő. (Pedig a két előadás között óriási a különbség, ebben legalább egészen érthető, hogy mit miért akar a rendező, ettől függetlenül lehet szeretni vagy nem.)
A legnagyobb tanulság ebből az, hogy igenis lényeges, hogy a néző milyen állapotban és mire ül be. Most egy ideig nem nézek Aidát, bár szerdán a sorozat egyébként is véget ért, így ezt könnyű kijelenteni.
