Nagy elhatározás volt Ókovács Szilveszteré: kedvenc salzburgi Bohémélet rendezésének elkövetőit meghívta Pestre, hogy készítsenek egy másolatot, és ennek a Damiano Michieletto-repríznek volt ma a bemutatója az Erkel Színházban. (Amint egy ismerősöm említette, ez az előadás a Mezzón többször látható is volt, így könnyen lehet, hogy sokaknak ismerős lesz az, amit az Erkelben látni fognak.)
A főigazgató a premier utáni beszédében több olyan gondolatot is elmondott, amit magamtól is észrevételeztem volna, ezeket most ki is emelem, mert valóban ezek tűnnek a legfontosabb megemlítendőnek a Bohémélet 2.0 kapcsán.
Nádasdy Kálmán legendás rendezése több mint hetven éve megy az Operaházban, ráadásul kifejezetten szép díszlettel, és törzsközönsége is van, amely évről évre látogatja a téli „Bohémélet-Denevér-Diótörő” szezonban. Természetesen mindig a legfelkapottabb énekeseké a nagyobb szerepek, a sikerhez ez is hozzájárul. Éppen amiatt, mert annyira megszokta és megszerette ezt az interpretációt a közönség, hatalmas kihívás egy akármilyen másféle rendezéssel előállni, függetlenül az új előadás jellegétől, sőt minőségétől. A döntés ezt vette figyelembe: nem a régi Bohéméletet cserélték le, hanem párhuzamosan és „szezonon kívül” adták hozzá ezt az újat a repertoárhoz, új szereplőgárdával.
Az már egy másik kérdés, hogy a közönség mennyire lesz képes elfogadni a 2.0-ás verziót. Én tudom magamról, hogyha megszeretek egy rendezést (vagy énekest egy bizonyos szerepben), akkor az átállás nem könnyű folyamat, és valóban nagyon jónak kell lennie az új dolognak ahhoz, hogy feledtesse a régi élményt. (Néha vannak csodák, amikor egymás mellett is megélhet két különböző értelmezés, illetve mégiscsak lehet két énekest is szeretni ugyanabban a szerepben, de ennél gyakoribb, amikor az egyik kevésnek találtatik, mert a viszonyítás elkerülhetetlen.)
Elmondható a mai premier-közönségről, hogy a vártnál összességében jobban fogadta az előadást, nem volt búzás, helyette a szokásos ütemes tapsos ünneplésben részesültek a szereplők. A papírforma szerint a legnagyobb tapsot a három híres ária birtokosa kapta, a Rodolfót játszó Boncsér Gergely, Sáfár Orsolya Mimiként és Kis András Colline szerepében. A taps alapján lehetett volna ez az előadás akár a régi rendezésben is, nem vettem észre semmiféle eltérő reakciót, a közönség örült ennek a szereposztásnak is.
A saját benyomásaim következnek ezek után és emiatt nagyon lényeges tudnivaló, ha valaki az előző Bohémélet posztomat nem olvasta (januárban néztem meg négy év szünet után), hogy egy olyan valakinek a véleménye következik itt, aki NEM szereti különösebben a darabot, nem rajong és nem kötődik a régi rendezéshez. Legutóbb csak azért néztem meg és mindössze csak egyszer, mert Molnár Levente semmi másban nem volt látható és meg is állapítottam, hogy elég rendesen működött az előadás, át volt lelkesítve, lényegében várakozáson felül érzékelhető volt az összjáték is az énekesek között. Jelen esetben a megnézésem elsősorban az operaház megújítási törekvésének szólt, kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a 2.0-ás Bohémélet, hiszen én alapvetően szeretem, ha egy rendező akar is valamit az előadásával, nem pusztán a kipipálás szándékával állítja színpadra. Ezt reméltem, hogy lesz benne valami ilyesfajta szándék. (A Hábetler András-féle Figaro 2.0 a kedvencem, abban látom a nagyon aktuális üzenetet és érzékelem a többletet, amit hozzáad a darabhoz.) Emellett örültem a szereplőknek is, akik jellemzően a fiatalabb énekes-generáció tagjai és a többségük munkáját eddig is nyomon követtem. Ez az előadás jelentős állomás a pályájukon, így fontosnak tartottam azt is, hogy legyen ezen a blogon is nyom. (Jövőre húsz előadás lesz látható ebből az Operakalandban, érdekes lesz majd látni, hogy a darabot többségében nem ismerő diákok visszajelzése milyen lesz erről a rendezésről.)
A mai napom egészen nagyszerűen alakult, várakozáson felül, így elmondhatom, hogy optimális állapotban, különösebb prekoncepció nélkül érkeztem a színházba.
Kis késéssel ugyan, de bejutottam a Hangolóra, amelyben Krasznai Gáspár mesélte el a darab történetét mintegy 180 egybegyűlt nézőnek (legalább harminc ember állt!), előadása közben zongorázással illusztrálva a szereplőkre jellemző vezérmotívumokat. Már korábban, Verdi-daraboknál is kiemeltem, hogy mennyire élvezetesen beszél Krasznai Gáspár és lényegében már miatta is érdemes elmenni a színházba. Jelenleg – hiába nem szeretem a művet – azért észleltem, hogy ahhoz eleget hallgattam korábban, hogy jól ismerjem és nekem túl sok újdonság nem volt ebben a beszámolóban, de attól még szórakoztatott. (Előtte ugyanilyen zenével illusztrált fejtágítón ültem a délután folyamán, a Magyar Rádió Hatos stúdiójában vettem részt a Zenebeszéd c. műsor felvételén, amely Berlioz Rómeó és Júlia c. dramatikus szimfóniájával foglalkozott. Ennek a darabnak egy egészen káprázatosan sikerült koncertjén jártam kedden, és most néhány részletet ismét meg lehetett hallgatni élőben. Kovács János vezényelt, aki az esti koncertnek a karmestere is volt. Két órás volt a műsor, ennyi ideig állt a zenekar előtt Kovács János megszakítás nélkül, és ehhez jött hozzá a két és fél órás Bohémélet előadás. Nem mintha Kovács János további fényezésre szorulna, de ez a kettős teljesítmény nyolc órán belül engem különösen lenyűgözött, bár harminc éve nézem és a profizmusa nem lep meg.)
A látvány
Az előadás a színészek mozgatását tekintve nem tűnik különösebben újszerűnek, azt mondanám, hogy hagyományosan rendezett, de hangsúlyozottan mai díszletbe helyezett Bohéméletet látunk. A látvány szűrő lesz, lesznek nézők, akik szeretni fogják a modern ruhákat is– ahogy vártam, volt is szakadt farmer és a főszereplők mindegyike utcán is hordható jelmezt kap Carla Tetitől. A ruhák a karaktereket is jellemzik, Rodolfóból szemüveges és öltönyös bölcsész lesz (ő az, aki leginkább beillene a régi rendezésbe is), Mimiből pedig bőrdzsekis „alternatív” fiatal lány, tetoválásokkal. Azonnal érzékelhető, hogy más a világhoz való hozzáállásuk és nem illenek össze, ahogy ezt már a ruházatuk is elárulja azonnal.
A díszlet megítélése már valószínűleg nem lesz ilyen egyszerű. Paolo Fantin tartja magát a szerzői utasításhoz, a három elszegényedett művész által bérelt padlásszoba valóban szinte üres, néhány matrac és hálózsák, egy műanyag fenyő, egy gázpalackot nélkülöző gázkályha az, ami van és persze egy alumínium vödör, hogy legyen miben kéziratot égetni…Utóbbi elég nyavalyás megoldás, már az eredetiben is az volt, de most ez még szembeszökőbb, valahogy ki kellene hagyni, változtatni. Van néhány más pont, ahol viszont modernizálnak – Mimi a cigarettáját gyújtaná meg, nem gyertyát, de a feliraton nem módosítanak, és sok más esetben sem, amikor a színpadi történés egyértelműen elárulja, hogy eltérnek az eredetitől. A rózsaszín főkötő helyett kalapot látunk, amelyet a Sáfár Orsolya által bemutatott szereplő soha az életben nem venne fel, annyira üti öltözködési stílusát. (A szerelem vakká tesz, ez is lehet persze.) Következetesebben, jobban bele kellett volna nyúlni a darabba, ha egyszer már elindultak a modernizálás irányába.
A szoba mögé óriási ablakot tesznek, amelynek szárnyai néha kinyílnak, és mögöttük egy másik helyszín látható (a 2. és 3. felvonás szabad téren játszódik, egy mai párizsi térkép illetve később egy havas út melletti konténer a látvány fő eleme.)
Sajnos a változás túl körülményes (az ideje rövidülni fog) és hat díszletmunkás kell hozzá, de ez a bonyolult díszlet annyit nem ad hozzá a látottakhoz, mint amennyire rossz nézni a működtetők kínlódását. Nehéz elhinni, hogy könnyebben mozgatható díszletet nem lehetett volna összehozni.
A két tervező nem mindig működött összhangban. A havas tájban több miniszoknyás-körömcipős nő is mászkál, de közülük egy sincs, aki valóban érzékeltetné, hogy most ő nem az Erkel színpadán megy keresztül, hanem valóban hóban. A dobozokról, amelyek a konténer mellett vannak, szintén kiderül, hogy üresek, bár korábban volt aki erőlködött és úgy tett, mintha ezek tele lennének áruval.
Még lehetne ilyen apróságokat kiszúrni – a felirat és a látvány közti eltéréseket főleg -, de nincs értelme. Kicsit kellett volna erre koncentrálni, de mivel a rendező nem ért magyarul, valószínűleg az alkotók közül ez a részprobléma senkit nem érdekelt igazán.
Amit sajnáltam, ha már voltak a nagy zöld ablakfelületek, jó lett volna, ha a tervezők többször vetítenek rá, kihasználják ezeket. Az a néhány kép, ami megjelenik rajta, az szép – bár az egész díszlet nem az. A két díszlet közötti legalapvetőbb különbség éppen ez, most nem egy mesebeli világot akarnak mutatni, a tragédia nem szemet gyönyörködtető háttér előtt zajlik le, hanem egy kietlen, sivár világban. Ennek van üzenet értéke, és fel is fogjuk, hogy a cél a maiság hangsúlyozása.
(Megjegyzem: ha jó egy előadás, a szereplők közötti viszonyok rendesen fel vannak rakva, akkor az, hogy a történet a mi életünkre vonatkozik kosztümös előadásoknál is eszembe jut, és januárban egészen egyértelmű volt a Nádasdy-féle produkciónál is, hogy rólunk szól a mese.)
Az előadás sikere a darabon túl most is, mint szinte mindig az énekeseken múlik. Nekem összességében is jó benyomást keltő ez a fiatalokból álló szereposztás, és ha egyénenként nézem őket, akkor sincs senki, akiről azt érezném, hogy nem töltötte ki a szerepének körvonalait.
Mint az elején kinyilatkoztattam, a Bohémélet nem az én darabom, így ezúttal kevés olyan elő élményem van, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodnék, amely megakadályozná, hogy a lehetőség szerint objektíven tudjam elfogadni az éppen fellépőket. Egy kivétel azért van, a legutóbbi Bohémélet számomra nagyon jelentős mértékben szólt Molnár Levente energikus Marcellójáról, aki a társaság abszolút központjaként volt jelen, így most a nézés közben is még visszaidéződött nem egy jelenete, hiszen alig több, mint egy hónapja láttam. Haja Zsolt ennek ellenére, hogy egészen más alkatú bariton, meglehetősen hitelesen hozta a szereplőt nekem is, bár kevesebb szenvedéllyel és tűzzel, és nem is keltette azt a benyomást, mintha kiemeltebb szerepe lenne a többieknél ebben a baráti körben. A darab dramaturgiája szempontjából ez a hozzáállás, hogy egy csoport tagjának mutatja magát és nem dominál, kifejezetten szerencsés, mert az a benyomásunk, hogy most ennek a kis körnek az életéből láttunk kiragadott eseményeket, amelyek között ugyan ott van Mimi halála is, de a baráti közösség léte annyira pozitív, hogy összességében ez (nekem) felül is írta a tragédiát. Modern a darab, de ahogy így visszagondolok, a beszélgetések egészen úgy folytak le, mint régen, amikor nem volt minden ember kezében mobil. Ha ezt realista módon tette volna át maiba a rendező, akkor nem könyvet piszkálgatna a filozófus, hanem mindenki öt percenként nézegetné az üzeneteit a telefonján. Az előadás közben ez a hiány nem tűnt fel, pedig ez jelentős különbség. A felvázolt történetben nem derül ki, hogy a mai verzió szereplői miért nem jutnak ötről a hatra, de az, hogy senkinek ne legyen mobilja, elképzelhetetlen. Az, hogy Haja Zsolt Marcellója folyton cigarettázik – de nem mindenki teszi ezt állandóan – nem jelez semmi különöset, inkább az a meglepő, hogy ez a többiekre nem jellemző. ((Fogalmam sincs, hogy milyen ez a cigaretta és magánemberként dohányzik-e az énekes, viszont valahogy nem festett természetesen a kezében, mintha nem szokta volna még meg a gesztust, azt remélem, hogy azért.))
A szereplők közül Mimi beállításában történt az egyedüli radikális beavatkozás, amelynek vannak előnyei és hátrányai is. Sáfár Orsolya sminkjére nagy gondot fordítottak, vannak rajzolt tetoválásai is (nyakán rózsa), amely még jól is áll neki. Ez a Mimi nem a szokásos, aki beteges varrólány, hanem öntudatos nő, aki úgy tűnik, hogy valóban csak tüzet kérni ment át a szomszédhoz és pillantásaiból ítélve nincs lenyűgözve a költőtől. Metakommunikációjából az derül ki, hogy először furcsa, régimódi pasasnak látja Rodolfót, akinek az áriája alatt nem rá figyel, hanem a DVD-it nézegeti. Ez a jelenet rám most hasonló hatással bírt, mint ősszel a „függönyös” Kékszakállú sorozatban az, amikor a hetedik ajtó monológja közben Judit albumokat lapozgatott kissé közönyös beállításban. Nem lettem meggyőzve, nem hittem el, hogy a nő érdeklődése komoly és többről van szó futó kapcsolatnál. Úgy tűnik, hogy egy ilyen beállítás manapság nem életidegen, két ember szinte azonnal egymásra találhat és nem kell hetekig-hónapokig kerülgetniük egymást ahhoz, hogy összeköltözzenek, viszont ha nem érezzük a szerelem súlyát, akkor a szakítás ténye is érdektelenné válik. Attól tartok, hogy a rendezői beállításnak ez az ára.
Ha visszagondolok a legutóbbi Mimi-alakításra, amelyet Pasztircsák Polinától láttam, elmondhatom, hogy már az a Mimi is „emancipálódott” figura volt, aki nem volt túl törékeny és beteges, a kapcsolat mintha már akkor is Rodolfo féltékenykedése miatt bomlott volna fel. Ugyanazt a se vele-se nélküle állapotot láttuk, mint ami szélsőségesebb formában Marcello és Musetta között megvalósul. Sáfár Orsolya Mimije még vagányabb nő lett a bőrdzsekis beállításban, ő még annyira sem beteges. A modernizálás miatt különösen hiányérzetem volt most ezen a területen, mert a világ annyiban azért változott, hogy nincs tömeges halálozás tüdőbetegség miatt, tehát megint itt lenne annak a szükségessége, hogy jobban hozzányúljanak a szöveghez. Teljesen irreálisnak tűnik, hogy a lány egy kihallgatott beszélgetésből tudja meg, hogy halálos beteg.
Ha ezeket a rendezésből fakadó problémákat leszámítom, feltétlenül megállapítható, hogy Sáfár Orsolya nagyon karakteres Mimi és nagyon jól is énekel. A közönséget valószínűleg magával ragadja, volt aki sírt is halálakor, én viszont ezúttal valószínűleg annyira el voltam merülve a látottak elemzésében, hogy nem érzékenyültem el, és ez volt az első Bohémélet, amikor nem sirattam meg a végét. (Miután kifejezetten nem szeretek elérzékenyülni, ezt nem is bántam, de ez jelzi, hogy a rendezés által a darab másként hatott.)
Boncsér Gergely szintén egy kidolgozott alakítást nyújtott, kissé régimódi külseje (öltöny és vastag keretes szemüveg) kellő távolságra helyezi a lánytól. Azt mondanám, hogy valószínűtlen egy hasonló kapcsolat, ha nem tapasztaltam volna már a valóságban is közelről, hogy ennyire távol eső világszemléletű emberek között is szövődhet szerelem és valamennyi ideig fenntartható életközösség is kialakulhatott. Boncsér Gergely ezúttal nem bonviván (mint a Leánderben, amelyben egy hete láttam), nem is emlékeztet erre a szerepkörére, más oldaláról mutatkozhat meg és ez jó mindenkinek, az énekesnek és a nézőnek is. Meggyőző Rodolfo, de az lett volna a régi rendezésben is.
Nagy Zoltánt láthattam pár hete a másikban is, és róla így személyes tapasztalatom alapján elmondhatom, hogy mindkét verzióban megállta a helyét Schaunard szerepében. Miután ő tényleg kipróbálta mindkettőt, különösen érdekes lenne, hogy neki mi a benyomása, melyikben szeret jobban jelen lenni. Mindkét kosztümben természetesen festett.
Szakács Ildikót keveset láttam, de ebből az alakításából is egy határozott egyéniség képe rajzolódik ki. Musetta szerepe hálás, jól is használja a lehetőséget. Kevésbé éreztem az összetartozását Marcellóval, talán csak a legvégén, de könnyen lehet, hogy ez is a rendezői szándékokon múlt.
Geiger Lajos és Beöthy-Kiss László csak rövid villanásokhoz jut, de ők is hozzátesznek az előadáshoz. Gárday Gábor a házmester szerepében jól megjegyezhető, mivel ő az egyetlen idősebb énekes, akit idén csak a Szinetár-esten láttam. Jó hatása van régi nagy énekeseket látni, hogy még mindig jelen vannak, emiatt is jó ötlet volt, hogy megkapta a feladatot.
Aki figyelmesen olvasott, az tudhatja, hogy most már csak Kiss András Colline alakítása maradt hátra. Be kell ismernem, hogy az eddigi megtekintések alatt ez a szereplő különösebb benyomást nem tett rám annak ellenére, hogy ez egy basszus szerep. A Bohéméletet korábban hagyományosan a tenor és a szoprán főszereplőre fókuszálva néztem, valami miatt csak Rodolfo és Mimi tűnt fontosnak korábban.
Colline-ról mindig annyi maradt a korábbi években, hogy van egy szép áriája és ennyi az egész. Most ebben a rendezésben, amikor a barátokat játszó négyes mintha arra kényszerült volna, hogy alapvetően saját magát tegye bele a szerepbe (sokkal nagyobb mértékben, mint ahogy ez lenni szokott), Kiss András Colline-ja sokkal élőbbé vált számomra is, mint amire számítottam. Egy magának való, de ugyanakkor nagyon melegszívű, szerethető és derűs filozófust (filozófia szakos egyetemistát?) látunk, aki ugyanazt a vastag könyvet hurcolja magával az első és az utolsó felvonásban is (kicsit féltem, hogy az elején ezt fogják elégetni, mert logikusabb lett volna, mint a nyomtatáshoz használt papírt, a „kéziratot”), aki szeret álmodozni, de leginkább azt élvezi, ha a barátai körében ülhet és nem erőlteti az olvasást minden áron. Jól beleillett ebbe a társaságba, alakítása erősítette azt a jó hangulatot, amely ebből a közegből a darab szellemében áradt. Ez a melegség feltétlenül ellentétben állt a sivár díszlet hatásával, hiszen azt látjuk, hogy itt barátok vannak együtt, akik számíthatnak egymásra és nyugodtan beszélgetnek, sőt még párnacsatáznak is. Ezt nézve nem gondolunk arra, amiről panaszkodni szoktak sokan, hogy az emberek személyesen már nem is tartják a kapcsolatot, és még az is nagy szám, ha virtuálisan igen.
Nem zárnám ki, hogy (a zene mellett) éppen ebben áll a Bohémélet népszerűsége, sokan szerethetnek elmerülni ebben a hangulatban. Kiss András azon kívül, hogy szervesen beilleszkedik ebbe a közegbe (előző nap A tenorban is csapatjátékosnak mutatkozott, ez nagyon erős oldala, élvezettel játssza ezeket a szerepeit), az említett „kabát-áriát” is jól énekli. Sőt mi több, az ária eléneklése előtt látható rajta a lelki folyamat, ahogy elszánja magát, hogy valamit tenni kell Mimiért, és így most nem az a néző benyomása, hogy egy operaénekes a megadott karmesteri jelzésre nekikezd az áriájának, hanem valóban megelevenednek a szöveg belső tartalmai is. Ebben a felfogásban természetesen következett az ária a cselekményből, nem érződött a történéseket megakasztó betétnek.
Összességében elmondható, hogy kellemes este volt, ha nem is megrázó, el lehetett gondolkodni a látottakon is, nemcsak a rendezői megoldások indokoltságán, de a felvázolt kapcsolatokon, a szerelem és a barátság kérdésein. Azt hiszem, hogy jövőre a diákok inkább fogják szeretni az előadást, mint nem, érdemes volt próbálkozni ezzel az új Bohémélet-változattal is. Jövőre esélyt adok egy másik szereposztásnak is, egyszer feltétlenül.
