Menotti jórészt Amerikában élő olasz zeneszerző volt, akinek életútja majdnem száz évet töltött ki (1911-2007), kortárs alkotónak is nevezhető. A telefon komikus opera, zenéjét és angol nyelvű szövegét is a szerző írta 1947-ben. A fél órás opera története elég könnyen érthető - Ben egy utazás előtt szeretné megkérni szerelmese kezét, de nem jár sikerrel. A lány folyamatosan telefonál, nincs ideje arra, hogy a férfit meghallgassa, aki dolgavégezetlenül távozik. De támad egy mentőötlete: egy telefonfülkéből felhívja a lányt, és az igent mond neki.
Ez az opera talán éppen hossza-rövidsége miatt nem jelent meg igazán dominánsan az operaházak repertoárján. Most az Opera idei nyitó napján, szept.21-én az Andrássy úton, a művészbejáróhoz közelebbi szfinx előtt megelevenedett. Sőt: kidekorálták a szfinx-szobrot is. Mondhatjuk úgy is, több mezei néző véleményét tükrözve, hogy összerondították - de hát ízlések és pofonok...Magyarország első számú grafitti művésze készítette a dekorációt (erről cikk és kép itt), lehet, hogy ez most ciki, de nekem sem tetszett. De az jellemző, hogy vannak, akik ennél tovább is mentek a véleménynyilvánításban, ahogy ez bizonyos FB kommentekből kiderül. Akik nyilatkoztak, azok nem látták az előadást, amelynek látványvilága (hasonlóan kifestett szereplők, balett-művészek) illett a háttérhez. Aki látta az előadást, az megnyugodott: leszedhető fóliára került a festék. Az Opera falára pedig nem került még firka, egy eltávolítható vászon az, amely mindenkit megzavart, aki a képet nézte csak. Persze az nem kizárt, hogy lesz akinek eszébe jut, hogy mutassuk meg, hogy mi még jobbat tudunk festeni, mint ez a bizonyos NIKON ONE.
Almási-Tóth András rendezte az előadást, amely végig lekötötte a figyelmemet. Nem lett ez kisrealista rendezés, nincs lakásbelső, ahol a két szerelmes találkozik. Menotti nem is álmodhatott még 1947-ben arról, hogy lesz mobil is, de természetesen ebben az előadásban már egy kétméteres mobil (Poroszlay Kristóf) játssza a főszerepet, összeköti és elválasztja a szereplőket. Aktuálisabb a darab, mint valaha. (És az nincs is benne, hogy a legtöbben már főleg nem beszélgetésre használják a telefonjukat...) Sáfár Orsolya üde jelenség a ruhájára erősített számtalan pillangóval, igazi Colombina. Az előadás utcára, a népnek készült, a commedia dell`arte világát idézik az alkotók, de továbbgondolták, modernizálták és ezért választották a grafittit és a neonos színeket. Bátki Fazekas Zoltánnak mindig örülök, most ráadásul központi szerepben lép fel. A néző vele azonosul, neki drukkol és végig reméljük, hogy elnyeri választottját. A zöldre és narancssárgára festett színész Harlequin, nagyon szomorú és nagyon vidám is tud lenni, hozzánk fordul panaszával, kijön a nézőtérre, amíg szerelmese immár sokadszor megint telefonál. A vállára erősített plüssegerek bőven ihatnak a könnyeiből.( Csak azt nem értjük, hogy mit akar ettől a nőszemélytől, minek megnősülni.) A két énekes beszélgetése alatt a telefon végig reagál, igazán fontos a némajátéka - a balettesek közreműködése nélkül én ellettem volna, azt illusztrációnak éreztem csak. Igen, az operához kell a látvány, a hírverés, a balett - én akkor is azt szeretem, ha az énekesek között kiépül a kapcsolat. Most kiépült, így nekem sincs okom panaszra, csak adják elő máskor is ezt a darabot.
