Mezei néző

Szeretem Szophoklész Philoktétész című drámáját, és jó emlékeim kapcsolódnak a korábbi öt verzióhoz is, amelyhez az elmúlt harminc éven belül szerencsém volt. (Különösen szerettem az Ódryn Viktor Balázs rendezését, nem véletlenül néztem meg kétszer és emlegettem két külön ajánlóban is.) Hiába a kötelező olvasmány-szerző, mégis ritkán játszott darab ez: a Színházi adattár is csak tizenegy bemutatót tart számon, azokkal a vidéki és határontúli eseményekkel együtt, amelyekre nem juthattam el.

Ezúttal sem akartam kihagyni a ritka lehetőséget, és átrohantam a délutáni G.Ö.R.CS.-ről ezen a vasárnapon az RS9-be is, épp beestem a Vallai Kert nézőterére kezdésre. (Ugyan véletlen egybeesés volt, de így utólag azt is mondhatom, hogy most mégis kaptam valami ízelítőt a „görögök összes cselekedeteiből”.) A rohanás ellenére mégis jelentősen nyugodtabban érkeztem, mint ahogy Odüsszeusz és társai a lakatlan szigetre, hogy a kb. tíz évvel korábban otthagyott sebesült íjászt megkörnyékezzék.

Hevesi László - Sipos György

A G.Ö.R.CS. 22 éve sikerrel futó produkció. Van rá közönségigény, másként eddig nem maradhatott volna műsoron – pláne független előadásként. Mindeddig elkerültem, bár nem véletlenül. (Minél népszerűbb valami, annál kevésbé kell neki ajánló – ez is egy érv, ha nem is az egyetlen.) A még régebben futó, töretlenül népszerű (általam 1994. június 3-án látott) S.Ö.R. mintájára készült, amelyet akkor, nézői pályám még viszonylag korai szakaszában elutasítottam. Most összekaptam magam, hogy szembesüljek azzal, hogy a Kálloy Molnár Péter - Kálid Artúr - Gáspár András trió hasonlónak ígérkező előadása miként fog rám hatni.

Nem sok kortárs író mondhatja el, hogy egy napra két színházi bemutatója is esik – nem is emlékszem hasonló esetre. (Egy nap két Shakespeare nyilván többször is volt már…) Sajnos Borbély Szilárd sem büszkélkedhet már ezzel a péntekkel, hiszen már 2014-ben meghalt, „tragikus hirtelenséggel”. Ez a halál nem választható el az életműtől, és a szerző ismerőinek az sem meglepő, hogy ez az új előadás szintén a halállal kapcsolatos játék, másfél órában, szünet nélkül.

Nem könnyű és nem nézőcsalogató téma, de a Forte Társulat bemutatóján mégis teltház volt és nagy siker.

Szilágyi Fanni első nagyjátékfilmjét (Veszélyes lehet a fagyi) külföldön „Not a Thing” címmel forgalmazzák, amely számomra nem „semmi”-t jelent, hanem egy mondat kezdete, amelyet önkényesen így fejeztem be: semmi sem biztos – sosem tudhatjuk, kiben mi lakik (beleértve saját magunkat is), és mindig van újabb megközelítési lehetőség. Nekem erről szólt a film elsősorban, nem az ikerlét tagadhatatlan különlegességéről és nem pusztán Stork Natasa (már most legendás) színészi bravúrjáról.

Jó, hogy a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában ez a film elkészülhetett. Mindenkinek érdemes megnéznie, azoknak is, akik hozzám hasonlóan elsősorban „csak” színházba szoktak járni.

90 perc remek színészekkel, 16 éven felülieknek november 17-től a mozikban.

Stork Natasa (Adél) és Stork Natasa (Éva)

Fiatal független csapat, romantikus dráma nehezen mondható szöveggel – hatalmas kihívás. Az, hogy nehezen mondható, és kihívás lehet bármely színésznek Kleist romantikus drámájának természetes közlése, nem jut eszünkbe kicsit sem, ha Kertész Pétert (Kottwitz ezredest) halljuk. Láthatóan a fiatal kollégákra is hatott, mert a többségüknek már a bemutatóra elég jól ment ez a lehetetlen feladat, és minél több előadás lesz, még annál is jobban fog. De Kertész Péter „igazi csoda” – írná le ezt biztosan Fehér Elephánt az előadás kapcsán, ha még köztünk volna. Ezt biztosan meg akarta volna nézni.

Kertész Péter

Egy egész hét telt el azóta, hogy az Apertúra még tavasszal, közvetlenül a választások előtt bemutatott előadását megnéztem. Azonnal tudtam, hogy olyan jó szöveget semmiképp nem tudok írni, amilyet ez a kiemelt fontosságú előadás megérdemelne, és ez az érzés azóta is velem van és jobban késleltette ennek az ajánlónak a posztolását, mint az időhiány – utóbbi csak objektív akadályt jelentett.

Ez az az előadás, amelyiket AZONNAL meg kellett volna rég néznem, és nem csak sajnálkozni az ütközések miatt, bár az is egyértelmű, hogy ezt pont azoknak kellene látni ezt és elgondolkodni rajta, akik semmiképp nem fognak sem erre, sőt valószínűleg más független előadásokra sem elmenni.

Apróbetűs szerelem a címe a Rózsavölgyi Szalon új előadásának, amely mostanára, alig két héttel a bemutató után meglehetősen beindult, jelenleg már csak a decemberi két időpontra vannak jegyek. (Akit érdekel, az kénytelen előre tervezni, itt nem érezhető a válság.) A Rózsavölgyi esetén (már csak a könyvesbolt miatt is) nem kell a bezárástól tartani, eddig sem a fűtés volt a probléma, hanem a légkondicionálás: az előadások többnyire teltházakat vonzanak, és a nézők ténylegesen bemelegítik a termet.

Stephen Emersen darabja Baráthy György, a produkció dramaturgjának fordításában kellemes estét ígér, aki a Szalon korábbi előadásait szerette, az most sem fog csalódni. Menetidő: 90 perc, szünet nincs. Érdemes időben menni, a Szalon hattól nyitva van. Ezen a szerdán fél hétkor félig meg is telt már, kellemes helyszín a beszélgetésre - kár, hogy előadás után mindenki éppen úgy rohant el, ahogy "kőszínházi" nézőterekről szokott.

Ugyanez kifejtve:

Vannak előadások, amelyekhez lényegében elegendő ajánló maga a szereposztás, vagy akár csak a plakát, amelyen szerepel a produkció legfőbb vonzereje.

Ez is épp ilyen, így ezt az ajánlót én sem húzom el: aki szereti nézni Molnár Piroskát, az ragadja meg a lehetőséget, és tekintse meg a darabot csakis miatta. Vannak járulékos hozadékok is, de a lényeg mégis ennyi: örüljünk Molnár Piroskának, hogy még színpadon van és nézzük. Az Egy német sorsban is. 

Mindenkit akkor lehet nézni, ha műsorra van tűzve, és ez mostanság fokozottan is igaz, amikor még kiderülhet, hogy a fűtés költségessége miatt esetleg néhány fővárosi színházat is bezárnak, nemcsak sok vidékit, illetve a MOM-ot.

Tegnap az Apertúra (Ex-K2) Rebellisek című előadása (külön ajánló jön!), illetve a múlt héten Székely Kriszta rendezése, a Hedda Gabler számomra tökéletes választás volt: minden pillanatában lekötött, egészen felvillanyozott, elgondolkodtatott, várakozáson felül tetszett minden részletében. Különösen szerettem a színészek játékát, mindenféle szuperlatívusszal megszórnánk őket, ha már nem szoktunk volna hozzá, hogy ennyire jó ez a társulat. (Az Apertúrát azért is hozom ide, mert Székely Kriszta az említett produkcióban konkrétan is említődik – aki kíváncsi nézze meg azt is, és megtudja, hogy milyen összefüggésben.)

Ezt a Heddát Ibsen és/vagy a társulat kedvelőinek feltétlenül ajánlom. Az előadás éppen arról szólt, amiről a darab, ilyen értelemben „klasszikus” produkció, bár a szövegen változtattak, húztak is belőle – egy részben nézhető, emlékképeim szerint kb. másfél óra. De nem néztem az órára még jó darabig utána sem, így ez csak becslés. A rendező munkatársa Szabó-Székely Ármin dramaturg és  Matisz Flóra Lili, zenei szerkesztő volt. Ennyit röviden, ennél valamivel bővebben kifejtve:

Mentes Júlia, Jordán Adél, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna

„Szavakkal egyszerűen leírhatatlan!” – választhatnám ezt a megoldást is „Az utolsó bárány” méltatására. Nézzétek meg, mert nekem nagyon tetszett. - Aki már látta, az pontosan fogja tudni, hogy abban mire is vonatkozott ez a kezdő mondat. De ez most egy másik helyzet...

Az előadás megtekintését feltétlenül ajánlom. Két óránál rövidebb, egy szünettel.

Ennél valamivel hosszabban kifejtve azoknak, akik tovább jönnek velem: