Mezei néző

Mostanában ezerrel pótolom a korábbi elmaradásaimat, de van is mit. Igen, csak most, közel egy évvel a bemutató (2018.12.20.) után láttam a 12 dühös embert, így a 28. előadásról következik ez a beszámoló.

Kedden a Karinthy Színház egy három felvonásos kerekasztalbeszélgetésben emlékezett meg az alapító-igazgatóról, és ebben a moderátor, Bóta Gábor kérdésére valahogy nyilvánosan is elmondtam, hogy annyira nem állt hozzám közel Marcinak éppen a Bunbury-rendezése, bár az olvasópróbán éppen ott voltam. Viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy érdekeljen az a verzió, amelyiket Szirtes Balázs egyedül ad elő a színház harmincfős stúdiójában.

Szeretek címben a darabból idézni, de ez a sóhaj ezúttal egy mögöttem ülőtől származik, aki így kommentálta, amikor a két főszereplőnk végre egymásra talált – de nem arról szólt a mondat, hogy na végre mehetünk már a ruhatárba,  inkább valamiféle megnyugvást véltem kihallani belőle: na végre, a dolgok a megfelelő kerékvágásban fognak majd innen folytatódni.

Ez a három órányi színház nem érződött hosszúnak, elmondhatom, hogy engem és Jánost is egyaránt végig lekötött, bevonódtunk a szereplők sorsába, és nem foglalkoztunk a hétfői nappal együttjáró kisebb és nagyobb bosszúságokkal. Az előadás adja azt, amit valaki remélhet tőle: kellemes estét, feltöltődést, amelynek több szereplőjére is szívesen fogunk visszagondolni. Köszönet érte!

Színházba hívtam egy régi barátnőmet, akivel jó pár évet lenyomtunk együtt a Mechwart-téren a gyerekekre felügyelve, és már régen láttam. A beszélgetés vége az lett, hogy én változtattam a terveimen, és vele mentem egy zártkörű előadásra, amelyet egy ismerőse vett meg.

Elég hihetetlennek tűnik, de léteznek olyan emberek, akik a saját baráti körüknek rendszeresen megrendelnek egész előadásokat, és ennek a gesztusnak köszönhetően jutottam el egy másik független előadás helyett Pintér Béláék Jubileumi beszélgetések című produkciójára, amelyet a januári premierje óta folyamatosan halogattam.

Az előadás furcsa összegzés-visszatekintés az elmúlt húsz évre, azaz a társulat fennállásának teljes idejére, és mivel kötődik a pillanathoz, feltehetően ez nem lesz évekig műsoron. Erről következik most egy rövid nyomhagyó bejegyzés.

Ha tegnap csak kicsit jobban igyekszem a posztolással, akkor nagyon más lett volna a beszámoló, de a mai hír után már nem maradhat változatlanul. Van, hogy a múlt átértékelődik rövid időn belül is.

Miután a jogtulajdonossal nem sikerült megegyeznie a színháznak, és nem tudják tovább játszani a Nercbandát, már a december 28-ra kitűzött előadásnak is el kell maradnia.

Most mind együtt!

Ezek után ennek a bejegyzésnek már nem ajánló, hanem csak nyomhagyó szerepe van. (Dicsérni akartam az előadást, nem temetni.) Sajnálom, hogy ennek így kellett lennie, ez mégis egy különleges előadás volt a színház repertoárjában, mással hirtelen nem pótolható.

Most a megalakulásának éppen 30. évfordulóját ünneplő Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar csütörtöki koncertjéről következik nyomhagyó bejegyzés. Egészen pontosan nem tudom visszaidézni, hogy mikor hallottam őket először – úgy tűnik, hogy mindig is voltak - , de 2015. április 1-én robbantak be az életembe, mégpedig éppen itt a Zeneakadémián, ahol ezúttal – 16 év után ismét – élőben láthattam Purcell „Dido és Aeneas” című operáját.

Ahogy Vashegyi György pályáját nézem, valószínűtlen, hogy a közeli jövőben ezt még egyszer itt bemutassa, de az is kizárt, hogy néhány év múlva ne akarja majd ismét elővenni, miközben feltehetően Purcell további 26 ódájával is megismertet majd minket, amelyek az ezen az estén előadott „Hail, bright Cecilia” előtt/után még készültek.

Ezen a vasárnap délután Markó-Valentyik Anna újabb monodráma-produkciójának éppen a 25. előadását sikerült megnéznem, de a művész aznap este még egyszer nekifutott a nem könnyen emészthető 50 percnek. Nézőként  kihívás volt ez után szinte azonnal a A Nyugat lánya idei utolsó alkalmát is megnézni, mert ez után a legjobb lett volna csak úgy elüldögélni és csak úgy gondolkodni a látottakon. (Ha van választási lehetőségem, valamelyiket másik napra tudom tenni, akkor fel sem merül, hogy két ennyire tömény és fontos előadást egymás utánra pakoljak.)

Az operáról tudtam, hogy igénybe fog venni, mert már láttam háromszor, erről pedig ugyanezt feltételeztem a színésznő korábbi egyszemélyese (Anyajegy) és Polcz Alaine írásainak ismeretében. Nem csalódtam, egyértelműen „feltétlenül nézendő” kategória és kétségbevonhatatlan minőség számomra ez is.

Ezen az estén egy másik színházba készültem egy hosszabb ideje halogatott előadásra, amely végül elmaradt, így kötöttem ki a Centrálban a Tökéletlenek 27. előadásán, egy pótszéken.

Pokorny Lia és Rudolf Péter

Nem lehet szó nélkül elmenni a Radnóti Színház új játszóhelyének létrejötte mellett, amely már a korábbi évadban beindult, de a jelenléte még nyomatékosabban érezhető. A Kazinczy utca 21. alatt a második emeleten található a Tesla Labor, amely sok tekintetben hasonlít a független játszóhelyekhez. Itt is csak közvetlenül a kezdés előtt lehet beülni érkezési sorrend szerint, és jók a színészek.

Két héttel korábban jártam itt először a Radnóti saját előadásán, amelyet Hajdu Szabolcs rendezett (Gloria), és ezen a csütörtökön az újonnan alakult „Narratíva” színházi társulás friss bemutatójára mentem, és erről következik egy nyomhagyó bejegyzés.

A János vitézzel kapcsolatban mindössze két korábbi élményem van: ugyancsak Bozsik Yvette rendezésében láttam 2000.11.30-án a Katonában (hú, szinte pontosan 19 év), illetve 2004.02.21-én az Erkel Színházban (Kaszás Attilával, és miatta). Ennyi. Kifejezetten nem kerestem a találkozás lehetőségét még a darabbal, amelynek 65-nél több eddigi bemutatójáról tudunk az 1904-es Király színházbeli premierje óta. A legismertebb érdekesség is az első előadáshoz kapcsolódik: Fedák Sári énekelte magát János vitézt, bár eredetileg az eredetileg kettős női főszerepet szánták neki, azaz Iluskát és a francia királylányt.

A gyerekek mellett: Lévai Enikő és György-Rózsa Sándor

Ehhez a friss bemutatóhoz hármas szereposztás készült, és én most nem Dolhai Attilát, se nem Sándor Pétert, hanem a másik két kollégájához képest feltehetően kevésbé emlegetett György-Rózsa Sándort és csapatát nézhettem, így a második szereposztáshoz kötődik ez a néhány gondolat.