Mezei néző

Ismét a Centrál műsorán a Liaison – Pokorny Lia egy új, méltó partnerrel folytatni tudja. Az újrakezdés estéjéről következik rövid beszámoló. Az első alkalomról írt ajánlómat igyekszem nem ismételni.

A Nézőművészeti KFT új bemutatójának a színlapján együtt olvasható Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László és Kovács Krisztián neve, akik a társulat alapító tagjai, és akikhez ezúttal egy fiatal tehetség, Ujvári Bors csatlakozott. A rendező pedig a szintén elismert Tárnoki Márk. Békeidőkben erre a névsorra a kiválasztott darabtól függetlenül hónapokkal előre el lenne adva minden hely, és 8-10 szék nem maradhatna üresen a bemutatót követő első előadáson.

Az, hogy ez mégis így történt, részben magyarázható a coviddal kapcsolatos túlságosan is sikeres „maradj otthon!” propagandával, félelmeinkkel, elkényelmesedésünkkel, még esetleg a Szkénében még mindig kötelező maszkhordással is – az előadás minőségével biztosan nem.

Rövid ajánló következik a közel kétórás (szünet nélküli) előadásról.

Bezerédi Zoltán Esterházy-estjét több mint egy évtized csúszással néztem meg nemrég a 6Színben, és szombaton ismét egy ilyen jó régen beérett, de másként szórakoztató produkcióhoz volt szerencsém ugyanott.

Kálloy Molnár Péter már 2005 óta játssza Rob Becker darabjának Litkai Gergely és saját maga által átformált változatát, amelynek a címét nem fordították le: a Caveman menőbbnek tűnik, mint a Barlanglakó lehetne.

A lényeg: ez egy kétszer negyven perces „stand up comedy”, amelyet a színlap „szabadszájú, szókimondó és szórakoztató” jelzőkkel illet, és ez igaznak is bizonyult. A 6Szín közönsége nagyjából megtöltötte a nézőteret, és élénk reakciókkal kísérte a színész magyarázatait a férfi és a női lélek rejtelmeiről, viselkedésük különbségeiről. Hiába megy ez régen, ez az előadás még bőven nem futotta ki magát, erre a témára mindig lesz közönség, így egy rövid ajánlót írtam Szántó Erika rendezéséhez.

Jobb későn, mint soha – a KV Társulat 2019 februárjában bemutatott Médeiáját kedden, a Fischer Iván Lakásszínházban láthattam, ideális körülmények között.

Mind a helyszínt, ahol közönségtalálkozó és vacsora is kapcsolódik a jegyhez, mind magát a kb. kilencven perces előadást nagyon szívesen tudom ajánlani, a hetem egyik fénypontja volt, amire még sokáig jó lesz visszagondolni. Ennél részletesebben:

Ha  "Székely Csaba: 10”, akkor egy olyan előadásra gondolunk, amelyikre igazán nehéz bejutni – esetleg előadás előtt pótszékben reménykedhet az, aki sok héttel előre, leginkább a jegyárusítás megkezdésének az órájában nem próbálkozott.

Ez a megállapítás még mindig igaz mind a Radnótiban még bőven a covid előtt (2018 decemberében) megtartott ősbemutatóra, amelynek a főpróbájáról írtam is ajánlót, és ugyancsak igaz a tatabányaiak frissebb előadására (2021. októberében készült Guelmino Sándor rendezésében), amelyről több ismerősöm is nagyon pozitívan nyilatkozott – ráadásul olyanok, akik már látták ugyanezt a Radnótiban egy vagy több alkalommal.

Emiatt a sok személyes ajánlás miatt terveztem be ennek a 200 perces előadásnak a megtekintését, amely után a hazajutás autóval nagyon egyszerű volt persze, de még éppen el lehet érni egy vonatot is (minthogy az alsógallai állomás 12 perc gyalog), azaz pestieknek sem lehetetlen a megnézése.

Ez a bejegyzés (és a korábbi négy tatabányai előadásról szóló is) egyértelműen a Tatabányára ingázás bátorítása céljából készült. A helyieknek nyilván nem kell már megmondani amúgy sem, hogy milyen szerencséjük van nemcsak a környező kirándulóhelyek miatt, de ezzel a színtársulattal is.

Ahogy utána néztem, 2003 őszén jelent meg a Katona Sufnijában Bezerédi Zoltán estje, amely „A Kékszakállú herceg csodálatos élete” címet viselte. Ez a cím engem be is vonzott volna, ha akkoriban nem két egészen apró gyereket nevelek, és a színházlátogatásaimat emiatt nem korlátozom heti egy-két alkalomra. Ez kimaradt, de ahogy Esterházy legtöbb írását, ezt is olvastam.

Ez az önálló est, amely emlékképeim szerint még később is, nagy időkülönbségekkel fel-felbukkant a pesti műsorban (más helyszíneken is), most megérkezett a 6Színbe, ahol május 1-én lesz nézhető legközelebb.

A múlt héten annyira besűrűsödtek az előadásaim, mint legutóbb 2019 karácsonyán (visszatér a normális élet?), így most szükségszerűen a lemaradásaimat pótolgatom. Ilyenkor mindig a frissebb élményektől haladok visszafelé, és legvégül írom át a legelőször látottnak az első verzióját „végleges” bejegyzéssé. Ez így lesz most is, kifejezetten örülök, hogy a múlt szerdán előadás után azonnal leültem, és van is egy ilyen átírandó alapszövegem.

Németh Virág darabjának, „Az utolsó velencei kalmár”-nak a következő előadása április 21-én lesz, így ahhoz időben készen lettem így is, jegyeket még tudtok rá venni, nem maradtatok le.

A színlapon olvasható egy tökéletes tájékoztató, minden fontos kérdést érint, és nincs ennél többre szükség ahhoz, hogy valaki az előadás mellett döntsön, de néhány benyomásomat azért megosztom veletek. Ez itt egy figyelemfelkeltő ajánló, nem kritika - ne várjon tőle senki annál többet, mint amire vállalkozik.

Ennek az előadásnak hosszú ajánlóra nincs szüksége: aki szereti Csákányi Eszter színészetét az úgysem hagyhatja ki. És az sem, akit érdekelnek a tánccal foglalkozó produkciók.

Másfél óra szünet nélkül.

Hiába kristálytiszta a helyzet, és nem igazán merültek fel kritikai megjegyzéseim az alkotói csapat – Bíró Bence, Bodor Johanna, Kálmán Eszter, Lovass Ágnes és Rozs Tamás – munkájával kapcsolatban, amelyet nagyon szerettem, az előadás olyan sok mindent megbolygatott bennem, hogy öt napba telt, mire sikerült lezárni ezt a bejegyzést. 15 ezer karakter lett – némileg aránytalanul hosszú egy monodrámához képest. A balett-terem tükreiben nem volt kellemes magamat IS látni előadás közben, de ennél még nehezebb volt, hogy sok emlékem is rám tört, amelyeket végül egy lábjegyzetbe szorítottam, hogy ne zavarjon bele az előadás ajánlójába.

A lényeges: nézzétek meg a produkciót, olvassátok el Bodor Johanna „Nem baj, majd megértem” című regényét, amely az egyik kiindulópontja - a megtekintés utáni napon én is így tettem.

Amikor Csákányi Eszter találkozott Barisnyikovval (Cs.E. Fb-posztjából, 2020.01.28. - számomra ismeretlen fotós)

Négy év után felújította a Delta Produkció a Loveshake-et, Rezes Judit és Szabó Győző nyolcvan perces színházi duettjét, amelynek olyan profi a színlapon olvasható ajánlója, hogy ez alapján bárki eldöntheti, hogy számára érdekes lehet-e ez a produkció, vagy sem.

Én az idei második előadáson lehetettem ott, ennek kapcsán írok le néhány benyomást ajánló célzattal.

UPDATE

Az épülettel kapcsolatos bevezető után most már legyen szó csak a Hunyadiról, amely várhatóan évtizedekig velünk fog maradni, levehetetlen lesz ez a rendezés. A darab maga is megkerülhetetlen, legalább minden márciusban ott kell lennie egy sorozatnak az Operaház repertoárján, és ami most megszületett, az olyan látványos, a nézői elvárások többségének megfelelő alkotás, hogy egy későbbi bármilyen igazgató részéről vállalhatatlan lesz a lecserélése még jó darabig, hiszen rengetegbe is került, ennél pompázatosabb kiállítás talán nem is képzelhető el, de nehéz is lenne megindokolni. Lesznek, akiknek éppen ez sok, illetve éppen ezért kevés, olyanok is, akiknek a négyórás játékidő miatt inkább kedve lett volna a bevált "megcsonkított" változathoz, de ennek kell most örülni, hogy ez megvan.

Ezek után már minden az adott szereposztáson fog múlni, mennyire fog az adott szereplői gárda színvonala felérni Lisztopád Krisztina látványvilágának színvonalához. Drukkolok nekik és nektek, akik majd  a későbbi Hunyadi-előadások százait nézitek, és valami miatt erre az előadáshoz illeszkedően kicsit bő és túlrészletező ajánlóra kattintotok bármi okból. (2022.03.31.)

A két László: Brickner Szabolcs és Pataky Dániel