Négy év után felújította a Delta Produkció a Loveshake-et, Rezes Judit és Szabó Győző nyolcvan perces színházi duettjét, amelynek olyan profi a színlapon olvasható ajánlója, hogy ez alapján bárki eldöntheti, hogy számára érdekes lehet-e ez a produkció, vagy sem.
Én az idei második előadáson lehetettem ott, ennek kapcsán írok le néhány benyomást ajánló célzattal.
Ez a produkció vállaltan a két szereplő valódi párkapcsolati tapasztalatait beépítve készült, tanulságként is, talán azzal a szándékkal, hogy lássuk, a híres embereknek sem könnyebb egymással boldogulni, az ő életük sem csupa móka és kacagás…
Színházban tipikusan ilyesmi helyzetekkel szembesülünk, csak jellemzően fiktív történetek kapcsán, amelyeknek valami valóságalapja szintén szokott lenni, de nem ilyen egyértelmű a megfeleltetés, mint ezúttal.
Az előadás létrehozói gondolhattak arra is, hogy mivel Szabó Győző filmjeinek, de akár nyilatkozatainak, reklámszerepléseinek köszönhetően is folyamatosan a figyelem központjában van, sokan kíváncsiak lesznek rá, és követik a Thália falain túlra is, különösen akkor, ha feleségével, a sokak által elismert és szeretett Rezes Judittal együtt látható, és még ráadásul saját magukról is beszélnek.
Az előadás célközönségét tehát e két színészre kíváncsi nézők jelentik, és mindössze az a kérdés, hogy ebben a színházi közegben, amely jelenleg inkább „kínálati piac”, mert még a két hete újranyitott Operaház minden előadását sem veszik meg egészen a nézők, mennyien lesznek, akik szabad estéjüket éppen ezzel az előadással töltenék.
Aki mostanában a Melancholy Room c. előadást és benne Rezes Judit káprázatos teremőr-figuráját látta a Katonában, az különösen kíváncsi lehet rá – nekem mostanában az az előadás volt az egyik legemlékezetesebb élményem, de ettől függetlenül is ajánlanám, mivel Rezes Juditot fh. kora óta láttam talán minden pesti szerepében, így ezen a blogon is van 17 vele kapcsolatos bejegyzés.
Szabó Győző esetén a „lefedettségem” nem ennyire tökéletes, tíz említése neki is van, ha benne van akármiben, nem siklik rajta át a néző tekintete, ez biztos. Nem is olyan régen megnéztem az Illatszertárban és a Lövések a Broadway-n-ben is, sőt láttam a Toxikoma c. szintén önéletrajzi filmjét is, hogy megfelelően felkészült legyek belőle is. (Az előadás után többen dedikáltatták vele a könyvét, sokakkal beszélgetett - akiben ilyen vágyak vannak, hogy pár mondatot váltson vele, most meglehetősen könnyen beteljesítheti.)
Pont ezt az előadást korábban nem láttam valami ütközés miatt, ugyanakkor engem is érdekelt, hogy milyen lesz ez a két eltérő alkatú színész egy SAJÁT produkcióban, amikor a többi munkatárs alkalmazkodik hozzájuk, nem nekik kell idomulni egy akármilyen rendezői elképzeléshez, amellyel nem feltétlenül értenek egyet.
Szabó Győzőt nézve talán sokakban felmerül, hogy ösztönös színész, aki hajlamos engedni a pillanat hatásának, és minden szituációban hajlamos az improvizációra. Sok olyan néző lehet, aki ezeket a pluszokat szereti, és célzottan éppen rá vált jegyet, míg lehetnek olyanok, akiket ez a színészi megoldás taszít.
Ez az előadás megengedi a rögtönzést, nem esik szét tőle, nem hozza kellemetlen helyzetbe a partnert sem, sőt eleve teret hagy neki. ÉS még egy előny: aki már bent ül a színházban, azt nem kell meggyőzni, azokról sejthető, hogy valóban érdeklődéssel ülnek be és vesznek jegyet, így hazai pályán játszhatnak, a saját közönségüknek.
Az előadásban logikus módon, mégis lazán, de kronologikus sorrendben követhetjük párkapcsolatuk kialakulásának főbb állomásait, ha nem is a teljesség igényével és részletekbe menően. Az elhangzó tények már nem jelenthetnek túl nagy újdonságot azoknak, akik évek óta olvassák a színészek nyilatkozatait, így én sem lepődtem meg az előadás egyetlen pontján sem, de bőven lehetnek, akiknek lesznek benne újdonságok is.
Felesleges talán leírni, hogy az előadásban valóban érezni a mély kapcsolatot a két színész között, bár nyilván bármikor eljátszanának egy hasonló darabot. (Ha mással szerepelnének, akkor a személyessége már nem lehetne vonzerő - ez is igaz.) Őket nézve eszembe jutott, nekik akár a Kékszakállú prózai változatához is érdemes lenne hozzányúlniuk, belőlük kinézném, hogy a bartóki zene nélkül is érvényes verziót hoznának létre, és a saját tapasztalataikat abba is remekül beépíthetnék.
Az elmesélt magánéleti fordulatokhoz kapcsolódó élő zenés magánszámokkal is feldúsították a produkciót (zenei vezető: Wagner-Puskás Péter), láthattuk mindkét színészt külön is, együtt is, hasznosították Rezes Judit táncos múltját és Szabó Győző jó zenei érzékét. Ezek a betétek a helyükön is voltak, nekem egyedül a Popeye-szám volt az, amelyik nem tetszett, de könnyen lehet, hogy más mezei nézőnek meg az volt a kedvence.
Az előadás a színészeknek feltétlenül jót tehet, akár terápiás célt is szolgálhat: segít abban, hogy értékeljék kapcsolatukat, az együtt már eltöltött hosszú éveket, és a közös munka által is érje őket más impulzus is, ne csak a két gyerek szükségleteinek megoldása legyen az egyetlen napi témájuk. (Mennyi izgalmasabb arról beszélni, hogy szervezik meg a következő előadásokat és mikorra lehet egyeztetni.)
Ez az előadás valóban kikapcsolódást jelent elsősorban, le lehet lazítani,(igen, én egy négyórás Hunyadi után nem sokkal néztem, és át tudtam kapcsolni) de ha valaki netán a párjával nézi, alkalom lehet arra, hogy hasonlóképpen végigtekintsék a saját közös életük állomásait is, és esetleg számot vessenek azzal is, hogy éppen hol tartanak. Ez még akkor is jól jöhet, ha valaki a saját élményeiből se színházi előadást nem akar létrehozni, se könyvet írni, sőt még blogot se.
PS. A bejegyzést Szokodi Bea még az eredeti bemutatóhoz készített ütős képeihez írtam.
