Mezei néző

Az előző napi székesfehérvári Máté-passió közben már lényegében eldőlt, hogy ezen a szombat estén nem érhetem be csak a felvétellel, de muszáj élőben néznem Megyesi Zoltán és Fülei Balázs Schubert-sorozatának a harmadik részét a Bartók Emlékházban.

Ami nagyszerű: az emlékház koncertjei nem mennek veszendőbe, hanem megmaradnak végleg a youtube-on, azaz VAN értelme most ajánlót írni erről az eseményről, amelyen konkrétan kb. 40-50 közötti néző vett részt. Majdnem tele is volt a terem és hatalmas sikert aratott a koncert. (A közönség figyelemmel követte a dalokat, nézte a fordítást, nem mobilozott senki, és nem is tapsoltak bele a dalok közti szünetekbe. (Ahogy ez a felvételről is nyilván érzékelhető, ha valaki belenéz.)

Jó lenne, ha folyamatosan műsoron lenne Fullajtár Andrea Karády-estje, de mivel erre most még nincs garancia, mindenkinek javaslom, hogy március 25-én 18h-kor próbáljon bejutni rá a Budapesti Történeti Múzeumba, mert feltétlenül érdemes.

Ennyi a lényeg tömören, és most jöhet az ennél valamivel részletesebb kifejtés, vagy inkább élménybeszámoló Keppel Ákos/BTM fotóival.

Debussy "Pelléas és Melisande" c. operája igazán megérintett, el tudtam benne merülni. Nem véletlenül került az Eiffelbe, eleve ritkán játsszák, nem biztos, hogy mindenki hasonlóképpen fog érezni, így aki nem ismeri, feltétlenül hallgasson bele, mielőtt elmegy rá – lesz még egy idei utolsó alkalom, március 12-én.

Ahhoz, hogy jó élmény legyen egy előadás, mindig nagyon szükséges, hogy a néző alkalmas hangulatban legyen, amennyire lehetséges, ki tudja zárni a külvilág zajait – ennél a meditatív hangulatú darabnál még talán a szokásosnál is lényegesebb.

Mivel sikerült kétszer látnom, ennek a tanulságait is megosztom azokkal, akik erre kíváncsiak.

A címszereplők: Haja Zsolt és Pasztircsák Polina

Két év csúszással láthattuk végre Sebestyén Márta jubileumi „nagykoncertjét”, amely eredetileg a pálya 45. évében került volna műsorra. A legutóbbi hasonló pesti alkalom óta sok minden történt, többek között a covid elvonókúrája némiképp árnyalta mindannyiunk viszonyát az élő zenéhez, és általában az előadóművészetekhez. Ahogy a jegytérképekből látszik, sokakat távolított, míg mások talán ráébredtek, hogy művészet nélkül nem érdemes napról napra vonszolódni, és meg KELL ragadni az ilyen alkalmakat, amikor lehet valaminek örülni. A délelőtt folyamán egy Debussy operát néztem, amelyből egy mondat megragadt: „nem juthat minden napra öröm”. Ez erős tévedés, mert bármikor juthat, ha zenét hallgatunk – különösen élőben -, akkor jut is.

"A láda fotó Harangozó Imre néprajzostól származik...egy XlX.sz szekelyföldi darab,amit az út mentén kirakva fotózott.. kamionok porában, sarában.. Egy hajdan fontos és érdekes darab szomorú és méltatlan sorsa...- azért kell vigyázni,hogy szellemi kulturális hagyatékunk ne jusson ilyen sorsra!" (Sebestyén Márta)

Nem mindig az az előadás hat ránk a legerősebben, amelyikre leginkább várunk – ezt már megtanultam. És néha nem árt az sem, ha nem őrült elvárásokkal ülünk be, hanem „csak” pályakövetési céllal, hogy lássuk egy színész/társulat/rendező újabb munkáját.

A Katona kapcsán nagyon sokan elmondták, hogy a színészeik akkor is hatni tudnának, ha csak a telefonkönyvet olvasnák fel. Ez az előadás nem ez a kategória, de abban a tekintetben nem áll tőle messze, hogy NINCS az előadás mögött ismert színdarab, nincs lineárisan jól elmondható történet, hanem kísérleti színház. Párhuzamosan létező külön világukba zárt embereket látunk szinte egyidejűleg, akiknek a sorsa összefüggésbe hozható, de csak lazán. 

Az előadás kilencven perces menetideje alatt össze lehet kapcsolni a szereplőket, de én sem vagyok biztos, hogy pont azt raktam össze, amire a rendező gondolt, viszont abban egészen biztos vagyok, hogy ez az elképzelés NEKEM megfelelő, és még hosszan eszembe fog jutni, hogy ez vagy az a mozzanat ugyan mit is jelenthetett. Boldogító, gyönyörű előadás a Melancholy Rooms, én még másnap is jól éreztem magam, sőt miután ezt az AJÁNLÓT  lezártam, még akkor is jó volt visszagondolni egy-egy részletre, amelyeket itt nyilván nem fejthetek ki.

Rezes Judit, a teremőr

Aki felejteni szeretne és azért ült be a K2 előadására, az cseberből vederbe esett, ezt is mondhatnám, de K2 kétórás, egyrészes előadása után, amelynek éppen a premierjéről jöttem és a holnapi második előadás elé írok egy rövid ajánlót.

Lear: Kocsis Pál

Ez a kilencven perces, szünet nélküli előadás nem követel hosszú ajánlót: mindaz, ami a színlapon olvasható, pontosan elég ahhoz, hogy valaki el tudja dönteni, hogy akar-e valamit a Katona tegnapi bemutatójától. Sőt ennél kevesebb is.

Annak kell erre az előadásra elmennie, akit érdekel Bezerédi Zoltán, aki talán élete leghosszabb szerepét tanulta meg, teljes kilencven percig szövegel nekünk.

Lényegében ennyi. Az előadás után zsíros kenyér és lila hagyma is van, ÉS ezzel együtt beszélgetési lehetőség is a színésszel vagy akár a többi nézővel, ha akad ismerős.

De, hogy Szokodi Bea néhány jó fotóját el tudjam a bejegyzésben helyezni, még néhány gondolatot hozzáfűzök.

Hirtelen ötletből mentem Fekete Péterezni, mert két kedves, színházba sokat járó ismerősöm, István és Péter is erősen kampányolt a facebookon, így hittem nekik. Mezei Zoltán rendezése nyilván nem maradhat említés nélkül, ha már a korábbi városmajori vendégjáték után másodszor is Pesten szerepelhettek a szabadkaiak, mégpedig a József Attila Színházban.

Nagyon szeretem Tasnádi István darabjait, és köztük kiemelten a Közellenséget, amelynek korábbi mindhárom Magyarországon bemutatott rendezését láthattam, kezdve a Katona 1999-es legendás előadásával. (A két határontúlit sajnos nem.)

Vidovszky György már 2013-ban, a Pesti Magyar Színházban is megrendezte ezt az általa „zenés uszításnak” nevezett darabot, és most ismét nekiugrott, én pedig a múlt pénteken a délutáni előadásra mentem el. (Duplázásnál lehetőség szerint érdemes a későbbit választani, ezt én is tudtam, de az ingázás miatt ez tűnt a praktikusnak, illetve már korábban elígérkeztem a budaörsi Vadászatra, és így mindkét előadást megnézhettem, és mindkettőt ajánlani tudom.)

Hajdu T. Mikós, Mikola Gergő és Danis Lídia (Tronkai Vencel először nézi meg a lovakat)

Feltűnően sok új bemutató készül most hirtelen „A revizor”-ból, amelyet ugyan sokat tanítottam, de mindössze kétszer láttam élőben: 1988-ban a Katonában és 1998-ban Miskolcon. Egyszer szerettem volna meg is rendezni Budaörsön, az iskolai színjátszó csapatommal, de aztán épp ebből a projektből nem lett semmi – túl sok szereplőre lett volna szükség, hiszen egy egész várossal ismerkedünk meg elvileg, és ennyien nem értek rá délután is bent maradni.

Ehhez a darabhoz tényleg jól jönnek a kőszínházi feltételek, az állandó társulat, amelynek nagyobb részét (tizenöt színészt) egy ilyen előadás feladathoz juttat. Én épp erre a társulatra voltam igazán kíváncsi, miután az előző pénteken az Illatszertárukat nagyon szerettem. (Másnap visszamentem a Közellenségre – arról is nemsokára kiteszem az ajánlómat.)

Miután a korábbi két bejegyzésben már írtam a Tatabányára jutásról, aki a praktikus tudnivalókra kíváncsi, azokban megtalálja. Most csak A revizorról lesz szó, amelyet már a covid lezárás alatt bepróbált a társulat, és a facebook tanúsága szerint közel tíz hónap csúszással az eredeti próbaidőszak után kerülhetett csak nézők elé.