Az előző napi székesfehérvári Máté-passió közben már lényegében eldőlt, hogy ezen a szombat estén nem érhetem be csak a felvétellel, de muszáj élőben néznem Megyesi Zoltán és Fülei Balázs Schubert-sorozatának a harmadik részét a Bartók Emlékházban.
Ami nagyszerű: az emlékház koncertjei nem mennek veszendőbe, hanem megmaradnak végleg a youtube-on, azaz VAN értelme most ajánlót írni erről az eseményről, amelyen konkrétan kb. 40-50 közötti néző vett részt. Majdnem tele is volt a terem és hatalmas sikert aratott a koncert. (A közönség figyelemmel követte a dalokat, nézte a fordítást, nem mobilozott senki, és nem is tapsoltak bele a dalok közti szünetekbe. (Ahogy ez a felvételről is nyilván érzékelhető, ha valaki belenéz.)
Aki mellettem ült, az elmondása szerint ma délután a környéken sétált, kíváncsiságból elolvasta a plakátot, és bement, mert történetesen jól ismeri Schubertnek ezt a dalciklusát. (És mekkora szerencséje is volt, épp a kedvencét, a negyediket (Szerenád) ismételték meg ráadásként.)
Aki szintén a ciklus alapos ismerője, az örömmel nyugtázhatja, hogy mind a 14 dal elhangzott, akár lehet lapozni is, vagy visszatekerni tetszés szerint ezen a linken.
Ami Schubertnek ezt a ciklusát illeti, én közel öt évvel ezelőtt (2017.04.25.) egy általam szintén szorosan követett énekes, Cser Krisztián dalestje kapcsán ismerkedtem meg ezzel legelőször (a VIII-XIII. dallal), majd 2018. 11. 18-án ott lehettem a Zeneakadémia Solti termében, amikor Megyesi Zoltán először énekelte el az első 13 dalt és erről írtam is rövid nyomhagyást (igyekszem nem azt megismételni).
Azóta eltelt három és fél év, láttam az énekest sok mindenben, sokféle hatást érte őt is, minket nézőket is. Láthatóan sikerült jó formában átvészelnie a leállás időszakát, és ennek önmagában is lehet örülni. A két koncertet összevetve, természetesen számított a különbség is, amely a két terem mérete között van, most óhatatlanul közelebb került hozzánk az előadó, mint annak idején a Solti teremben.
Ezúttal számomra a dalciklus legkiemelkedőbb motívuma a mindent elsöprő vágyakozás lett. A legutolsó (Die Taubenpost – A postagalamb) című dalban jelenik meg ez a legdirektebb módon, de a többi dalban is ott a nyoma a jellemzően meddő vágyaknak, amelyek a szerző betegsége miatt feltehetően még inkább felerősödtek élete legutolsó évében, amikor a Hattyúdalt írta.
Természetesen a sokszor megjelenő „felesleges” epekedésért akár sajnálni is lehetne a dalokban megjelenő „lírai ént”, akit hajlamosak vagyunk egy az egyben a szerzővel azonosítani, de a jelenlegi helyzetben ugyanezek a dalok másról (is) szólnak: látunk valakit, akiben van elég szenvedély a vágyakozásra, nem fásult bele a bizonytalanságba, a sikertelenségbe vagy a kudarcokba. Még él, mer érezni, szenvedni.
Ha elgondoljuk, hogy Schubert közel 600 romantikus dalt írt, és ez a ciklus annak csak kis töredéke, akkor még lehengerlőbbnek érezzük a szerző szenvedélyét, amelyet Megyesi Zoltán átélten tolmácsolt nekünk.
Minden dal egy külön világ, és az előadónak sikerül pár másodperc szünet alatt sikeresen átváltani és ráhangolódni az újabbra. Ha nem is látszik rajta, de érezzük, hogy komoly teljesítmény ez, ahogy nekünk sem egyszerű 14 különböző művet egymás után feldolgozni. (Nehéz lenne kívülről eldönteni, hogy a pénteki Máté-passió Evangélistája és tenor áriái, vagy ez a 14 dal a nagyobb kihívás – mindkettő jelentősen több éneklést és így koncentrációt kíván meg, mint a legtöbb opera-főszerep, amely tenorként osztályrésze lehetett és lehet még.)
Hallgatva ezt a dalestet, csak remélni tudom, hogy Megyesi Zoltán valamelyik Schubert-programja csak eljuthat majd jövőre az Operaház Székely Bertalan termében is, ahova a következő évadtól rendszeres daleseteket terveznek. (Ha van is felvétel, az élő előadás varázsát nem helyettesítheti.)
A „vágyakozás” kulcsszóval vissza is érkeztem oda, ahonnan az előző napi Máté-passió kapcsán elindultam: igen, a bizonytalanság annyira nyomasztó, és túl sok élmény vált elérhetetlenné az elmúlt időszakban számunkra, így már egyre kevésbé vagyunk alkalmasak éppen arra, hogy valamit erősen kívánni tudjunk, hiszen mindig készen kell állnunk a lemondásra. Talán emiatt is hagyjuk, hogy sok lehetőség elmenjen mellettünk, amelyeket korábban még habozás nélkül bevállaltunk. Pedig az élet és a vegetálás között van különbség, és ezt meg is érezheti az, aki Megyesi Zoltán és Fülei Balázs értő tolmácsolásában ezt a ciklust végighallgatja.
Örülök, hogy vágyni tudtam rá, és megért nekem ez oda-vissza 12 km sétát, plusz három órát, és így igazán nyugodtan fel tudtam készülni az élményre, és meg is tudtam emészteni.
De ezzel még nincs vége, részemről még többszöri meghallgatás következik, és ha ismét elém kerül élőben a Hattyúdal-ciklus, addigra még közelebb leszek ezekhez a dalokhoz.
Ps. A Bartók Emlékház fotóit a Facebook posztjukból használtam fel.
