Mezei néző

Méhes László tavaly szeptemberben ismét megrendezte Hans Alfredson és Tage Danielsson darabját, a Picasso kalandjait Pécsen. Én a 2003-as bemutatót nem láttam a Pesti Színházban, addig halogattam, amíg aztán néhány évvel később levették a műsorról. Egész biztosan nagy siker volt és sok előadást megért, a szereposztása is vonzó volt. (Most érdekelni kezdett, hogy pontosan meddig játszották, de ahogy a legtöbb színház honlapján nincsenek archív adatok, a hagyományaira valóban nagyon ügyelő Vígszínház sem hagyja fent a régi előadások adatait. A színházi adattár, az OSZMI oldala a legjobb menedék, de ők sem közlik az utolsó előadás dátumát, mert a színházak ezt nem szokták bejelenteni.)

Summa summarum Méhes László egész biztosan felhasználta ennek a korábbi rendezésnek a tapasztalatait és az alapműtől sem rugaszkodhatott el egészen, amely kultuszfilm lett a hetvenes évek végén. De figyelembe vette a helyi adottságokat és a pécsi balett táncosait remekül hasznosította. (Felteszem, hogy a Pestiben ennyi táncos elem nem volt.)

Most szerencsétek van, további körítés nélkül csak erről a pécsi vendégjátékról lesz szó, amely szakmai körökben vihart (inkább: viharocskát) kavart, mert idén beválasztották a POSZT-ra. Kritikusok és szakemberek formálisan és informálisan is kifogásolták, hogy egy ilyen előadás bekerülhetett a legjobbak közé. Nem egy, nem két ember berzenkedett, esetleg vonogatta a vállát. Mások pedig kellemesnek minősítették, amelyet jó nézni, de nem hagy maradandó nyomot.

Ennyit tudtam az előadásról mindössze, amikor vasárnap beültem a zsúfolásig megtelt Tháliába. A mezei nézőket valószínűleg a darab vonzotta és így jöttek.

Engem majdnem végig lekötött az előadás, az elején egészen felvillanyozott spanyol-német-angol szavakból összeállított nyelve, amelyben sok a lelemény. Uhrik Dóra narrátorként egészen remek volt. A színészek közül számomra ő volt a legmarkánsabb, illetve a finn dizőz megszemélyesítője, Stubendek Kati. Ez persze nem jelenti azt, hogy a címszereplőt játszó Hajduk Károly netán gyenge lett volna. Mindössze az a különbség, hogy őt eddig fajsúlyosabb alakításokban is láttam, lényegében minden szerepében, amit Pesten játszott, így nem hozott új vonásokat, nekem magához képest nem mutatott fejlődést. Nagyon jó színész, érezhető a jelenléte, neki való a szerep, de a darab cselekménye körülötte történt, legtöbbször elszenvedő volt, nem aktív résztvevő. Az előadásban jópofa ötletek, gegek, a végtelenségig elhúzódó repetitívségüktől viccessé vált jelenetek sorakoztak. Amíg a debreceni előadás esetén a látvány számomra bántó volt, addig ebben az előadásban Rózsa István díszlete, Horváth Kata jelmezei, a filmes megoldások (nem derül ki, hogy kinek a munkája) összesimultak. Néha a filmes jelenetből ki-be jártak a szereplők a színpadra. Precízen és szépen oldották meg, film és színház szerves egységet alkotott. Ezt a jelenetet látva már az első felvonás közepére megértettem, hogy miért került be a POSZT-ra az előadás.

Mert ha tetszik, ha nem többféle színház-eszmény létezik. A nézők egy jelentős része csak kikapcsolódni vágyik, felüdülni.Ezt el lehet ítélni, el lehet fogadni, "alá lehet menni" ennek az igénynek, jobb esetben burkoltan meg lehet próbálni nevelni is a közönséget - de úgy tenni, mintha nem lenne így, nem célravezető.

Ez a Picasso nem akart mély gondolatokat ránk erőltetni, bár a művész és a művészet sorsának esetlegességéről beszélt, akár elemezhetően is. Ebben a (látszólag) felületes portréban is megjelent Picasso kora, a háború és a fasizmus képei, hol viccesen, hol nem.

Ez az előadás reményt adott – "esperanza"a legutolsó spanyolul elhangzó szó a szövegben is. Igen, vannak profi módon megcsinált, kellemes előadások vidéken is, amelyek igényesen szórakoztatnak. Az, hogy utólag mennyire marad velünk az emléke, más lapra tartozik, de akárhogy is, volt egy jó esténk és ez nem is kevés.

Színlap

Miért épp ezt az előadást néztem? (Akit ez nem izgat annyira, lapozzon a Konkrétan az előadásról fejezetre)

Ez a szombat túlságosan is sok alternatívát kínált. A Kolibri és az Örkény nyílt napján kívül (utóbbiról beszámoló: itt) csak a Tháliában is két vidéki vendégjáték volt műsoron egyidejűleg. Mindenképp választani kellett a debreceniek és a zalaegerszegiek előadása között. A zalaegerszegiek mellett szólt sok érv: a kortárs magyar szerző (Krusovszky Dénes) számomra ismeretlen darabja (Üveganya), a rendező (Sztarenki Pál) személye, akinek több munkáját szerettem a József Attila Színházban is és persze a színlap (rajta Ecsedi Erzsébet, Besenczi Árpád) egyértelműen kíváncsivá tett. (Az, hogyha sok az ismeretlen név a színlapon, egyben esély is, hogy saját felfedezést tegyen a néző, önmagában nem hátrány.)

A debreceniek erős konkurense volt még a Maladype Macbeth előadása (benne a lenyűgöző Petrik Andreával és másik nagy kedvencemmel, Orosz Ákossal), de aztán erről letettem. (Eddig összesen tíz ember igyekezett lebeszélni róla. Elég vehemensen. Szavahihető emberek, akiknek adok a véleményére. Ritkán tapasztalni ennyire nagy egyetértést egy előadás kapcsán. Legtöbbször mindig van olyan, aki épp az ellenkezőjét mondja és jobb, ha az ember maga is látja az előadást. Most meggyőztek, tehát kihagytam. Minden csapdába nekem sem muszáj besétálni. Mi van, ha a Maladypének nem minden előadása sikerül? „Attól még szeretjük őket”, mondta az egyik szakember-néző, aki egyébként ezen a konkrét előadáson nagyon szenvedett. Az alkotók is majd levonják a tanulságot és majd beépítik a következő munkába.)

A debreceni előadást nem azért választottam, mert attól tartottam volna, hogy az idei évadban nem lesz módom utólag megismerni azt a műhelyt, amelyet Vidnyánszky Attila létrehozott az elmúlt hét évben. Lesz, mert a Nemzeti Színház repertoárjára néhány előadást átvett, és hírük alapján nem rossz előadások ezek. Sok korábbi Vidnyánszky-rendezést láttam, bár az utóbbi években Pesten túl sokat nem szerepeltek a művei. Ha jól tudom, ez az előadás, amelyet Borbély Szilárd drámájából a rendező, Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert dolgozott át, nem tartozik azok közé, amelyeket a Nemzetibe áthozna. Ennek az is lehet az oka, hogy nem ő rendezte, vagy egyszerűen az, hogy ő is tudja, hogy annak ellenére, hogy egy nagyon alkalmas színésznő, Ráckevei Anna a főszereplő, mégsem született meg egy kiegyensúlyozottan magas színvonalú előadás.

Ráckevei Anna azok közé tartozik, akiket egy előadás alapján azonnal a „jelentős” és „megfigyelendő” művészek közé soroltam. Ez az előadás még 1989 telén volt, elsőéves bölcsészként néztem A szecsuáni jólélek főszerepében, az akkor még nem a musicalek játszására specializálódott Madách Színházban. Azóta nem tévesztettem szem elől, bár sokszor elégedetlenül nyugtáztam, hogy nem hasznosítják optimálisan a tehetségét. Az Új Színházból szerződött Debrecenbe, ahol bevallása szerint jól érzi magát. Ezt nehéz lenne kétségbe vonni, különösen így, hogy a Vidnyánszky-féle irányvonal folytatójaként ő lett a színház új igazgatója. Én hosszú ideje nem láttam színpadon, így végül őt választottam. És persze kíváncsi voltam, hogy ez az előadás, amely egy színész szemszögén keresztül beszél a színházról, a művészetről, hogyan szólal meg. Hasonló gondolatokat és szellemiséget közvetít-e a debreceniek műhelyében született előadás, mint amilyeneket Vidnyánszky interjúiban meghirdet? A Jászai c. előadás 2012. májusában készült, még a nyugalom napjaiban, amikor nem volt több nyilatkozat a színházakról, mint ahány előadás. Erre a szemléleti azonosságra volt esély, hiszen Borbély Szilárd Jászairól szóló ajánlójában kiemeli:

„Nem titkolta, hogy őszintén és rajongva szerette önmagát, de hiúságánál csak a szakma iránti alázata volt nagyobb. A nemzet szentségében hitt, temploma a Nemzeti Színház volt, amelyért nem habozott önmagát is feláldozni akár, hogy megvédje a kiüresedéstől.” (forrás: port.hu) 

Az persze megint egy másik kérdés, hogy mennyire lehet hitelesen sugározni ezt a szemléletet, akár a sajtón, akár előadásokon keresztül és az még nagyobb kérdés, hogy a nézők mennyire tudnak vele azonosulni.

Konkrétan az előadásról:

Az előadás kapcsán egy erősen ellentmondásos személyiség képe rajzolódik ki, nagyon sok vonásában megegyező Borbély Szilárd ajánlójában felrajzolt képpel, aki Jászai írásai és a színésznő férje, Kassai Vidor emlékiratai alapján dolgozott.

 A legtöbb nézőnek konkrét háttértudása egészen biztosan nincs Jászai Mari kapcsán, a legoptimálisabb esetben annyit tudhat valaki, hogy híres színésznő volt a Nemzetiben. Erre tud a rendező építeni. A ma élő és tévészerepléshez nem jutó színészeket sem ismerik, kinek lehet érdekes éppen Jászai Mari élete? Csak akkor, ha találunk kapcsolódási pontokat a mához.

Ez a szándék kétségtelenül megvan, az alkotók is a színházi csatározások világát emelik ki. Itt van a tehetséges (talán az, nem győztek meg egészen, hogy valóban sugárzóan tehetséges a Ráckevei alakításában elénk lépő Jászai), a színház nélkül élni nem tudó művész, aki mellesleg a pénz, a siker és a fiatal férfiak feneke) iránt is ellenállhatatlan vonzalmat érez, aki a jobb pozíció érdekében manipulációkra is hajlamos. Meglátogatja a minisztert, fúrja a Nemzeti igazgatóját, az meg visszafúrja. Azt hiszem, hogy a pillanatnyi helyzetben nem kell külön leírni, hogy milyen hasonló történetekre gondolunk óhatatlanul is. ((Igen, a Nemzeti igazgatója mindig a politika kegyeltje volt, mindig csak ideig-óráig volt hatalmon és csak ritka és rövid periódusokra tudott igazán jó színház születni. Alig volt igazgató, aki hosszabban maradhatott volna a posztján – Major Tamás, Paulay Ede és Hevesi Sándor volt az, aki viszonylag hosszabb időre, legalább tíz éven keresztül dolgozhattak a hatalom támogatása mellett. 176 év telt el az alapítás óta és még a nyolc éves periódusok is igen ritkák))

A színdarab kiemeli Jászai életének azt a rövid idejét, amikor stratégiai okokból egy évet a konkurens Vígszínháznál töltött. Keretes szerkezetű, az elején elaltatják egy műtét miatt a színésznőt, majd a végén felébred. Közben (kómában?, álmában?) lepereg egy estéje, egy Phaedra-előadás előtt-közben-után néhány beszélgetés, találkozik élete fontos szereplőivel (Feszthy Árpád, Ditrói Mór), végignézzük egy fiatal újságíróval kialakuló futó kapcsolatát, a helyzetet, amikor azt hiszi, hogy ő manipulál és csak a végén jön a csattanó, hogy mégis átverték…

Nagyon sok tanulságos mondatot hallunk, valószínűleg jórészt Jászai Mari írásaiból idézve. Épp az volt a bökkenő ezekkel a frappáns okosságokkal, hogy amíg egy naplóban természetesek, élő beszédben nem azok és még egy olyan igazán nagy színésznő sem tudja hitelessé tenni őket, mint amilyen Ráckevei Anna. Egyszerűen nem volt a legtöbb szöveg életszerű. Azóta megnéztem a naplóját, valóban vannak szó szerinti átvételek is, de a mindennapokban egészen biztos, hogy nem így beszélt az öltöztetőjével. Azt éreztem legtöbbször, hogy egy ismeretterjesztő matinén vagyok. Nagyon jó gondolatok és szövegek voltak önmagukban, még így is, biztos leírtam volna néhány idézetet, amelyek nagyon jól illenek a mai színházi viszonyokra, de a színházban az átlagosnál is sötétebb volt, illetve valahogy az első sor közepe nem annyira alkalmas a jegyzetelésre. Nem mintha Ráckevei láthatta volna, hogy mi történik a nézőtéren...

A világítás kapcsán érkeztem el a másik nagy problémához. Nemcsak a darab által felkínált helyzet nem tűnt túl izgalmasnak (jobb szöveggel lehetett volna az), az igazi problémát az előadás stílusa, látványa jelentette számomra. Olyannyira nem tetszett a megvalósítás koncepciója, hogy az első húsz percben komolyan fontolgattam, hogy otthagyom az előadást és átülök a zalaegerszegiekére. Aztán ezt annyira nem tartottam etikusnak. A nézőtér hátsó sorainak széléről biztos megléptem volna, de az első sor közepéről még úgy sem tettem, hogy egyetlen embert sem kellett volna ehhez felállítani. Tíz perc alapján ugyanis semmiképp nem lehet megítélni egy előadást, még akkor sem, ha az ember nagy rendező vagy az én esetemben, háromezernél több előadást megnézve a koncepció annyiból is nagyjából (! de nem egészében!) világossá vált számomra. A rendezői stílus, a darab jellege, sok minden kiderült persze, de ha a Jászaiból csak az utolsó öt percet kihagytam volna, akkor sem lett volna kerek az élmény – különösen ennél az előadásnál, amikor a tanulságot épp a végén vonták le. Még mielőtt annyira előre ugranánk, mert lesz üzenet is persze– és aki ezt eddig elolvasta, talán bírja még egy kicsit cérnával, igaz? – jöjjön, hogy milyen is volt ez a stílus, a látvány, amely ennyire felbosszantott.

A színpad elé egy áttetsző anyag volt kifeszítve, rajta egy kukoricás fényképével. Az asszociáció indokolt, akik most arra gondolnak, hogy „eltűnt, mint Petőfi a kukoricásban”, azok nyertek, erről van szó. Megjelenik Petőfi is véres fehér ingében Jászai vízióiban, aki mellesleg az egyik példaképe volt. Shakespeare és Széchenyi volt a másik kettő, ők is több jelenethez jutottak a darabban.

Én eleinte reménykedtem, hogy ezt a vásznat, amely zavaró volt egy idő után felhúzzák, de nem. A kukoricás, a magyar költő pusztulásának helyszíne rányomja bélyegét az egész előadásra. Azt hiszem, hogy a párhuzamot, a gondolatot megértette volna a néző akkor is, ha csak az elején és esetleg még a végén vetik be ezt a látványt. Lehet, hogy a nézőtér bizonyos részeiről szép az összhatás, artisztikus a látvány, DE a kívánatosnál is nagyobb távolság teremtődik így a színészek és a nézőtér között. Ennyit nem ér az effekt. Ráadásul az, hogy egy kisebb színpadtérre szűkül a játék azt is jelenti, hogy a szélső székekről nem jól látni, ezek egy részét el sem lehet adni. A nézőtér így nincs tele, ami eleve nem kellemes érzés. Igen, nem mindegy az, hogy mekkora a nézőtér telítettsége sem. Egy teltház önmagában is pozitív energiákat sugároz.

Akármilyen előadás lett volna, zavart volna ez a válaszfal, ahogy annak idején a Nemzetiben is fel voltam háborodva a teljesen funkciótalan néző- és színészellenes üvegfaltól, amelyik több millió forintért zavarta meg a Tizenkét dühös ember egyébként jó előadását. Jelenleg nem ez a helyzet, van más olyan látványmegoldás is, amely rossz kedvre hangolt. Az álarcok (fotón a színészek saját arcával) és a koturnus alkalmazása lehetséges, hogy jellemző volt a Vígszínház első éveinek játékstílusára, de be kell vallanom, hogy azért ezt nem gondoltam volna, hogy a természetes játékmódjáról elhíresült Vígben ilyen eszközökhöz nyúltak 1900-ban. Aki színpadra állította, az nyilván alaposan utána nézett, fogadjuk ezt el, hogy Phaedraként ilyen eszközökkel lépett színre a Vígben Jászai. A színdarab betétek esetén sajnos ez a hűség a mai néző számára elidegenít a művésztől és nem segít abban, hogy a nagy tehetségnek érezzük őt. (Amennyiben bizarr hatást akartak kelteni és elidegeníteni Jászai színészetétől, az sikerült.) Kárpáti Enikő jelmezei közül a Jászaira adott bőrszínű ruha, ráfestve egy meztelen nő testének körvonalaival előfordulhat, hogy szintén színháztörténeti kutatómunka eredménye, azaz lehetett hasonló kosztümje Évaként,  Az ember tragédiájának előadásakor. Meglehet. Sőt az is, hogy a huszadik sorból életszerűbbnek tűnt fel és azt az illúziót kelti, mintha maga a színésznő lenne meztelen. Az első sorból egyszerűen ízléstelennek tűnt, értelmetlennek – tekintve, hogy ezt a ruhát előadás-betétben és civilben is rajta hagyták. Persze ez azt fejezi ki, hogy Jászainak nem is volt civil énje, csak játszott egész életében – de ettől még a választott megoldás mesterkéltnek tűnt. 

A színészek nem kaptak túl hálás szerepet, beleértve a főszereplőt, mint említettem, lélekkel kellett megtölteni egy nem túl élő szöveget. A 130 percig tartó (szünet nélküli) előadás jelenetről jelenetre döcögött, de amikor színházszerű jelenetet írt a szerző-csoport, akkor fel tudott izzani. Jászai és a fiatal újságíró három jelenete kiemelkedett a darabból. Olt Tamás egyik szerepe volt a sok közül. (Egyedül Ráckevei Anna játszott csak egyet, folyton a színen volt, az ő vízióit-álmait-emlékeit-gondolatait láttuk, nem is történhetett volna másként.) Ebben a három jelenetben megelevenedett a színpad, hirtelen tétje lett a játéknak. Ez volt valószínűleg az előadás leghálásabb szerepe, ez a kis újságíró-szépfiú gyakornok, de ki is használta a lehetőséget a színész. Ráckevei pedig szintén átadta magát a játéknak. Rá nem lehet panasz, amit ebből a szövegből, ezek között a körülmények között ki lehet hozni, azt ki is hozta, bár nem biztos, hogy a látszólag álomszerepnek tűnő feladat minden pillanatában kellemes volt neki.

A darab egészen az utolsó percekig nem mutatott mást, mint egy taktikázó, jobb pozícióért, jobb szerepekért kisebb-nagyobb sikerrel küzdő művészt, akinek a tehetsége felől lehetnek kétségeink, de az egoizmusában biztosak lehetünk. Ezek után a zárásban, amikor elvileg Jászai kómában fekszik a műtőasztalon, megjelenik Széchenyi István, akivel a további esélyekről (felébredni vagy nem?) beszélget. Sajnos eközben nekem felrémlett egy hasonló dramaturgiai szerepű és felépítésű jelenet, mégpedig profán módon a Harry Potter 7. részének legvégéből, amikor a főszereplőt, aki szintén kómába esett, Dumbledore okítja. Pontosan ugyanígy villantja be neki az élet folytatásának lehetőségét. Ha az embernek van célja, érdemes élni.  Ahogy HP, úgy Jászai is a  folytatás mellett döntött. A nagy művésznek Széchenyi hívja fel a figyelmét arra, hogy az életnek a legnagyobb értéke, ha másokat tudunk szeretni, ez a legnagyobb lehetőségünk. Ez az üzenet valóban igaz, valóban szép és éppen azt a pozitív üzenetet sugallja, amelyet Vidnyánszky szeretne a saját színházi működésével elénk tenni. Ez lenne a remény színháza, olyan előadás, amely után emelkedett hangulatban megy haza a néző. A bökkenő mindössze az, hogy  éppen az előadásból kirajzolódó Jászai portré alapján egyetlen néző sem hiheti el, hogy ez a Mari most hirtelen egy csapásra megváltozik és egoistából emberszerető, másokért élő személy lesz. (Még akkor sem, ha egy alkalommal elnézést kér az őt rajongva szerető öltöztetőnőtől.) Na nem, ehhez az üzenethez nem volt megfelelő a darabválasztás. Hiába szeretnének mást, ebbenaz előadásban a debreceni társulat ugyanazt mondja nekünk, ha tetszik, ha nem, mint az egy évvel később, idén a Nemzetiben színre került Mephisto. "Csak színész vagyok", mondhatná Jászai is. Mert a színészek jó szerepeket akarnak játszani, normális életfeltételek között, és ezért akár mindenféle (akár politikai) manipulációra is hajlamosak. 

Az előadás kétségtelen hozadéka volt, hogy leporoltam a Jászai Mari írásait, illetve levettem a Magyar színháztörténet megfelelő kötetét is a polcról.

Színlap 

Jó nagyon, hogy van ez a fesztivál.

Még Megyeri László igazgatósága alatt indult a kezdeményezés, mert ráébredtek, hogy sokkal könnyebb reklámot csinálni és nézőket szerezni a vidéki vendégjátékokra, ha azok nem elszórtan jelennek meg a műsorban. Ebből született a hagyomány, amelyet megtartott a színház későbbi (Zimányi Zsófia) és jelenlegi igazgatója, Bereményi Géza is. Az idei mezei nézők között is voltak többen olyanok, akik már évek óta rendszeres visszajárók. Van a fesztiválnak saját (és lelkes!) közönsége. (Kellemes élmény valakit felismerni, akit az ember tavaly ugyanezen a fesztiválon látott utoljára.) Hiába, a legtöbb embernek nincs se ideje, se pénze, hogy csak színházat nézni elutazzon vidékre. Pedig Pesten kívül is van színház, vannak jó színészek, csak alig van esélyünk őket nézni. Nekik pedig hasonlóan kevés lehetőségük van a szélesebb nyilvánosság előtti megmutatkozásra.

Idén a debreceni, zalaegerszegi, kecskeméti, pécsi, veszprémi, nyíregyházi, békéscsabai, tatabányai, kaposvári, szolnoki és a szegedi színház jött. Azonnal feltűnik, hogy nincsenek itt a székesfehérváriak, az egriek, a miskolciak, a győriek és a szombathelyiek, akiktől tavaly láthattunk darabokat. Ennek több oka is lehet, akár szervezési, akár anyagi – akár egyszerűen az, hogy mindössze 11 előadás bemutatását tudták a programba beiktatni.

Ami közös: minden színház választhatott, hogy mit hoz fel, nem a Thália küldött le egy válogatót, aki a saját ízlése alapján döntött volna. Azaz: minden színház azt mutatja magából, amit szeretne. Vannak színházak, amelyek meg tudják szervezni a rendszeres pesti vendégjátékot (pl. Veszprém), de többnyire az a helyzet, hogy csak egy előadásnyit látunk belőlük. Épp ezért is van nagy súlya ennek a választásnak. Sőt: ma már a kritikusok is ezekből a vendégjátékokból formálnak véleményt az egyes társulatok pillanatnyi állapotára nézve.

A fellépő színházakat összeköti a „vidékiség”. Ez nem lebecsülő jelző, hanem pusztán az a helyzet, hogy egyik városban sem mondhatja azt az igazgató, „hogyha nem tetszik a színházam, akkor menjenek át a nézők mondjuk az Örkénybe vagy a Radnótiba”, mert nincs választék, nincs másik színház. (Most ne vegyük tekintetbe a Pécsi Harmadik Színházat, amelyiknek szintén itt kellene lennie, vagy a Győri Vaskakas Bábszínházat, illetve néhány ígéretes lakásszínházi kezdeményezést…) Egy színház van a vidéki megyeszékhelyeken, és annak úgy kell műsort csinálni, hogy az adott város nem túl jelentős létszámú lakossága örömmel menjen oda. Nem lehet a közönséget figyelmen kívül hagyni. Míg Pesten lehet egy bizonyos ízlésű-igényű rétegre fókuszálni, esetleg kísérletezni, vagy kiválasztani egy-egy műfajt, addig a vidéki színházak igazgatóinak nehezebb a helyzetük, mert tőlük szinte lehetetlent várnak el: legyenek nézettek, de a műsor ne legyen populáris mégse. Lényegében Csehovot és a Csárdáskirálynőt is kell játszaniuk, megfelelően magas színvonalon. Ezzel a tojástánccal próbálkozik a legtöbb igazgató, ez kiderül az előadások előtt (18h! a kezdés) a „kultura.hu” által szervezett beszélgetésekből is. Az interjúk közül kettőt hallottam részben, és egészen meggyőző volt az, ahogy a zalaegerszegi művészeti vezető, Sztarenki Pál és tegnap a veszprémi igazgató, Oberfrank Pál szólt a törekvéseikről. Csak egyet lehet ezekkel érteni. Igen, ott a vidéki város, amelyiknek még ünnep a színház, igazodni kell az elvárásokhoz. Pesten ez hasonlóan megjelenik pl. a Vígszínház esetében, amelyik esténként 1600 néző figyelmére tart igényt. A kérdés mindössze az, hogy a már kiválasztott és a közönségízlést figyelembe vévő darabok hogyan szólalnak meg, szakmailag mennyire sikerül minőséget létrehozni. A már megnézett előadásokból az tűnik ki számomra, hogy változó ez a színvonal, ahogy persze a „művészszínházi” ambíciókkal élő rendezők-igazgatók keze alól is kerül ki jobb és rosszabb produkció.

Aláhúznám: egy színház egész műsoráról mégsem lehet biztos képet alkotni, csak ízelítő ez a fesztivál. Az lenne az igazi, ha ezek a színházak mind legalább 3-4 előadást hozhatnának fel, de ez nyilván finanszírozhatatlan projekt lenne.

Örülni kell annak, ami van, ahogy E.P. is megmondta, ez a kulcsszó.

 Az általam eddig látott előadásokon egyet leszámítva zsúfolt ház volt, a mezei nézők kíváncsiak voltak a felkínált műsorra.

A 11 előadásból nyolcat tudtam tervbe venni, négy előadáson jártam eddig, azokról igyekszem minél hamarabb beszámolni. Technikai okokból nem nézhettem meg a zalaegerszegiek, a kecskemétiek és a békéscsabaiak előadását. Még most ezt a bevezetőt felteszem a sorozat előtt, hátha valaki épp ebből értesül, hogy van a fesztivál és még esélyt kap arra, hogy a későbbi programok némelyikére bejusson.

A jegyárak: 1200-1800 Ft közöttiek.

Mindenekelőtt: www.antrefesztival.com

Aki gyorsan máshova klikkel, az a lényeget már tudja.

Részletesebben: a Városi Színház Nonprofit Kft. felelevenít egy korábbi kezdeményezést, amely még abban az időben működött, amikor Zimányi Zsófia vezette a Budapesti Tavaszi Fesztivált. Volt egy off-programuk, így ingyenesen meg lehetett nézni még fel nem fedezett tehetségeket, akik szintén ingyenesen jutottak fellépési lehetőséghez, reklámhoz. A közönségnek pedig az a része, aki nem a "nevekre" megy be egy színházra vagy koncertre, viszont hajlandó azt a kockázatot is vállalni, ami azzal jár, hogy egy ismeretlen produkciójára ül be, elégedett lehetett, hiszen minőségi produkciókat kaptak és nem mellékesen: nem kellett a BTF-en megszokott magasabb árfekvésű jegyeket kifizetni.

Miután Zimányi Zsófia beindította a Rózsavölgyi Szalont, aztán tavaly a Hátsó Kaput is, amelyik egy fapadosabb verzió, inkább lehetővé teszi az alternatív előadások létrehozását, most ezt a korábbi jól működő projektjéhez is visszatér. A fesztivál sok helyszínen zajlik majd, több mint kétszáz fellépővel. Előbb-utóbb csak kiteszik a részletes programot is. Kattintsatok rá!

Dübörög az évad már most, szinte minden színház tart előzetes tájékoztatót vagy nyílt napot kisebb vagy nagyobb közönség előtt. Ma - mivel meghívtak - a Rózsavölgyi sajtótájékoztatóján jártam a délelőtt folyamán. Ahelyett, hogy a hétvégén a Tháliában látott vidéki előadásokról (Jászai, Picasso kalandjai) készített beszámolóimnak végső formát adtam volna - azok így csak később lesznek feltéve. Zavar a restancia, de most nem jön rosszul, hogy pillanatnyilag nincs állásom, van időm blogot írni. (Ez poén lenne, de valóban igaz. Kell az idő.) Fogjuk fel a dolgokat a pozitív oldaláról. Ennyi személyes adalék után jöjjön az "objektív" tájékoztatás.

A sajtótájékoztatón szó esett érintőlegesen a múltról is persze, áprilisban volt egy éves a szalon, ami kapcsán elhangzott néhány imponáló adat. 14 ezer fizető néző és még 3 ezer ember jött el a tavalyi évadban a 75 fő befogadására alkalmas kávézó 300 megszervezett rendezvényére. Köztük kiemelt fontosságot tulajdonít Zimányi Zsófia tulajdonos és művészeti vezető a 13 színházi bemutatónak, amelyek mindegyike magyarországi ősbemutató volt. Én a címeket nem idézném, a Rózsavölgyi honlapján ott vannak az adatok, a legtöbb előadás át fog kerülni erre az évadra is. Mivel magánszínházról van szó, a nézők döntenek. Amire vesznek jegyet, azt tovább lehet játszani, ilyen egyszerű a történet. Nagyon átstrukturálódna a pesti színházak kínálata, ha ez mindenütt így lenne, de bíztató jelenség az, hogy a magánszféra is létre tud hozni jó előadásokat. (Igen, ugrik a nagy apparátus és a látvány.) A tavalyi évadjuk talán legjobb előadása (nekem az volt), de biztosan legnagyobb közönségsikere Az utolsó óra, amelyik Alföldi Róbert és Jordán Tamás tolmácsolásában szeptemberben is négyszer lesz (23-24-én) két napon belül. Aki erre az előadásra szeretne eljutni, annak nagyon időben kell felvenni a kapcsolatot a színházzal, 75 férőhely az nem túl sok, hamar megtelik a nézőtér.

A múlttal nem foglalkoztak hosszan, helyette a meghívott színészek játszottak néhány részletet az új bemutatókból. A jövő heti Gárdonyi-darab (Ábel és Eszter) egész előrehaladott fázisban van, ahogy ez várható is. Őze Áron és Danis Lídia jelenete a Rózsavölgyiben már megszokott módon, az asztalok között bonyolódik, illetőleg az ablakpárkány is játszik megint. 

Október 29-i bemutató alkotói (Lukács Sándor, Tóth Ildikó) szabadkoztak, hogy ők csak felolvasnak. Távolsági szerelem a cím, egy író és egy színésznő telefonos kapcsolatát követhetjük majd nyomon. Van ebben kihívás, kétségtelen, de ha a Gyógyír északi szélre c. produkcióra gondolunk, amely egy interneten szövődő szerelem történetét hitelesen és meggyőzően vitte színpadra, akkor adhatunk esélyt ennek a darabnak is." Lesz-e kémia" a két szereplő között, illetve a rendező mennyiben tudja ezt a nem túl színházszerű helyzetet kezelni, majd elválik a bemutatón.

A Rózsavölgyitől nem áll távol a kísérletezés. Ez az előző bemutatónál is jobban megnyilvánul a november végi darabválasztásban. Pontosabban: a Réczei Tamás még be sem fejezte azt a művet, amely Benjamin Britten századik születésnapjára készül. Thomas Mann Halál Velencében c. novellája alapján írt Britten-opera az alap, bejátszások is lesznek majd az előadásban belőle. A színdarab Britten, egy kottamásoló és a szerző házvezetőnője beszélgetéseiből fog összeállni. Az alapötletet az adta, hogy Britten betegen már diktálta a művét. Az elhangzottakból úgy tűnik, hogy az opera születése közben fognak futólag beszélgetni az élet apró dolgairól illetve a halálról, ahogy az sejthető. Meglátjuk, hogy sikerül a figyelmet felkelteni a témára. A sajtótájékoztatón látható bejátszás alapján az opera jónak tűnik. (Kőszegi Ákos, Szamosi Donáth és Falusi Mariann a három szereplő)

Novemberi bemutató lesz Sándor György estje is, aki nagyon frappánsan eleget tett Zimányi Zsófia kérésének, mondott három mondatot.(Mint megjegyezte: Illyés Gyula esetéből látható, hogy néha egy mondat a zsarnokságról is komplikációkat okozhat.)

Ezen kívül még két tervezett decemberi bemutatóból kaptunk kóstolót, mindkettő garantált közönségsikernek látszik. Az egyik Jerome Kilty Kedves hazug c. darabjának Nádasdy Ádám-féle újrafordítása (Tisztelt hazudozó lett belőle). Ebből Molnár Piroska és Jordán Tamás olvasott fel. G.B. Shaw és Mrs. Campbell színésznő levelezéséből íródott a mű. Nekem élénk emlékem fűződik egy TV-ben is játszott Mensáros-Tolnay-féle változathoz, hálás színészcentrikus darabról van szó. Jutalomjátéknak ígérkezik. Valló Péter rendezi.

December 28-án pedig következik A legvidámabb barakk, a Rózsavölgyi Orfeum után egy újabb kabaré, ezúttal az 1945-89 közötti időszakról. A programból Csobot Adél énekelt. Sose láttam a fiatal énekesnőt, de az két szám alapján is világos, hogy szép hangja van és érdekesnek is tűnik. Meglátjuk, hogy működik a kabaré-jelenetekben. A közelemben ülővel megosztottam a felfedezésemet, aztán megnyugtatott, hogy csak én nem ismerem Adélt, mert az egyik TV-csatorna már rég megtalálta és ő is húzónévnek számít. Igen, itt visszaüt az, hogy csak színházba járok és se időm, se vágyam, se TV nincs ahhoz, hogy kövessem akár a celebek mozgását is, akik megjelenhetnek a színházban. Ha megjelennek, akkor majd megismerem őket. A látott produkció után most várakozással tekintek Adél színházi kalandjára is. Meglátjuk, hogy a kabaré műfajában otthonosan mozgó Józsa Imrét mennyire fogja inspirálni, illetőleg Kovács Istvánt, akit jó régen nem láttam színpadon.

Az évad második felének a programjáról érintőlegesen volt szó. Amit abból kiemelek: Lőrinczy Attila Emil Ajar-átirata. Az Előttem az élet négy szereplőre szűkítve jelenik meg. Egyikük a 14 éves arab kisfiú, Momo Margitai Ági szerepe lesz. Partnerei is hetven körüli színészek - neveket nem mondtak még, hiszen májusi bemutatóról van szó -, a rendező Alföldi Róbert.

A Stohl rajongóknak is lesz előadás februárban, de aki erre kíváncsi, tényleg szedje össze magát és menjen rá a honlapra!

A Rózsavölgyi sajtótájékoztatóját hallgatva az lehetett az ember benyomása, hogy nincs itt se válság, se kultúrharc. A cél az, hogy minőségi ÉS szórakoztató színház jöjjön létre egy kellemes közegben. 

Ha valaki szisztematikusan végignézné a fellépő művészeket, akkor láthatja, hogy a Szalon nem hajlandó se ide, se oda betagozódni. Felkér vidéken és Pesten játszó színészeket egyaránt.Jellemzően olyan művészeknek ad esélyt, akik már bizonyítottak (nekik is kell újabb és újabb jó feladat, kevés színház tudja megfelelően és kizárólagosan szerepekkel ellátni  az összes művészét), de elég sok fiatal tehetséget is felkarol. Épp az utóbbira jó példa a szept.19-22 közötti - ingyenes! -  Antré fesztivál. Erről külön bejegyzés: itt!

Az eltelt évad alapján ezt a következtetést vontam le, most pedig jöhet a folytatás.

A nap végén úgy tűnik, hogy a legésszerűbb döntés lett volna végig a Madách téren maradni, nem csupán bele-belenézegetni az Örkény Színház nyílt napjának programjaiba. (Akkor most például elég lenne ezt az egy bejegyzést megírni... Hiába, a döntések következményeivel szembe kell nézni.)

 A tér még reggel tízkor meglehetősen üres volt, a gyerekprogram iránt érdeklődőket a Kolibri programjai is vonzhatták (joggal), így a papírforma szerint a 11.30-kor kezdődő „Csoda és Kósza” c. gyerekeknek szóló előadás első felvonását a színházban kb. 70/80 %-osan telített nézőtér előtt adták. Az alapkönyv nem túl régen jelent meg, kisebb gyerekkel rendelkezők jobban ismerhetik és értelemszerűen ők a célközönség. Én történetesen elolvastam a megjelenésekor a könyv egyik részét, de nagyon nem tetszett sem a szöveg, sem a tartalom. Tehát kizárólag csak az Örkény társulata iránti érdeklődésből mentem a helyszínre, kétkedve némileg. Mondhatom egyszerűen azt, hogy egyáltalán nem hittem abban, hogy ezt van értelme az Örkényben előadni. A 12 éves lányom, aki itt számos előadást látott, azt pedig nagyon színházszerűtlen ötletnek nyilvánította, hogy ebből az általa sem kedvelt szövegből ráadásul még „élő hangjáték” legyen. Nyolc színész fog ülni bárszékeken, előttük kottaállványon a szövegkönyv és ebben ki is merül majd a látvány??

 Hát ilyen hangulatban mentünk el a programra.

 És akkor jött a dramaturgiai fordulat. Beültek a színészek – Ficza István, Pogány Judit, Debreczeny Csaba, Máthé Zsolt, Gálffi László, Znamenák István, Kerekes Viktória, Vajda Milán – ebben a sorrendben a székeikre és majdnem azonnal belevontak a történetbe. Bár jó nagy marhaságnak tartom továbbra is a sztorit – két ló látogatásáról szól egy pizzériában -, de ami tény az tény, mindkettőnket egészen végig lekötött az, ahogy elhangzott a szöveg. Mindenféle hangokat is kiadtak a színészek, énekeltek, háttérzajt képeztek a vendéglőben, néha ki-kiszóltak a szövegből, megszakították az elbeszélés menetét. Jó volt nézni őket, mindketten élveztük. Arra már nem is gondolok, mi lesz, ha netán „Csoda és Kósza”- rajongók tévednének be.

 Én azt hiszem, hogy ez az előadás-töredék is azt bizonyítja, hogyha egy rendező igazán hisz egy szövegben, eszébe jut róla valami, és persze megvan a tehetsége hozzá, akkor egy gyengébb (v. némelyek számára annak látszó) alapanyagból is jó előadást tud létrehozni. A közönség meggyőzhető, ha nagyon akarják. Egyértelmű, hogy a mai ízelítő kedvet csinált ahhoz, hogy beüljünk a későbbi – novembertől látható – előadásra is.

 Délután fél 5-kor az előcsarnokot választották ki Csuja Imre számára, hogy ott mondja el a Jónás könyvét. Én némi számolgatással próbálkoztam, de aztán elvesztettem a fonalat. Csak párnákon és a lépcsőn Csuja közvetlen közelében 50 ember ült. Minimálisan kétszáz főnek kellett lennie az előcsarnokban összezsúfolódva – egészen biztos, hogy a nézőteret is simán megtöltötték volna az emberek. Van egy érzésem, hogy volt, aki kint rekedt, azért nem jött be. Ennek a megoldásnak lehetett valamilyen praktikus oka is, de emellett a lépcsőn Babitsot mondó, néha a könyökére támaszkodó színész azt is kifejezte a helyszínválasztás gesztusával, hogy a vers nem ünnepi dolog, az életünk része. Természetesen hangzott a szöveg a szájából, egyáltalán nem hiányzott mellőle a báb vagy akármelyik rendezői megoldás sem a produkcióból, amely tavasszal a bábszínházban mutatkozott be. (Arról az előadásról beszámoló itt.) Azt hiszem, hogy nagy nyereség lenne, ha Csuja akármilyen szervezésben vagy forrásból, végigturnézhatná az ország összes középiskoláját és minden érettségizős meghallhatná ezt a Babits-interpretációt. Semmi más nem csinálna ilyen nagy kedvet a nem túl populáris szerzőhöz, sőt általában a költészethez sem. Ezért sem tudtam mást tenni, muszáj volt ismét meghallgatni Csuját.

Aztán egy kis epizód megajándékozott bennünket egy kivételes színházi pillanattal. Ahogy szinte minden előadáson, mindig vannak olyanok, akik nem bírják ideiglenesen sem kikapcsolni vagy legalább elnémítani a mobiljukat. Most is volt valaki az első sorokban, akinek háromszor is megszólalt a telefonja, jó hangosan persze. Az illető, egy idősebb úr erre sietősen kifelé próbált elindulni a tömegen keresztül, úgy látszik, nem merült fel benne az első csengetés után a készülék kikapcsolása. (Én persze könnyen teszem a megjegyzést, jó három éve nincs telefonunk és mégis élünk. Én nem tudom bekapcsolva felejteni azt, ami nincs.) Csuját is zavarta a mobil és a harmadik csengetés éppen a „Kelj föl és menj,..” sorokra esett, amelyet így a színész kifejezetten az előadás megzavarója felé mondott. A férfi persze nem ezért indult el, de amikor ezek után az is elhangzott, hogy „S fölkele Jónás, menvén Ninivébe”, a nézőtér részben a megkönnyebbüléstől, részben pedig a váratlan egyezés hatására tapsviharban tört ki, sőt annyira nevetett mindenki, hogy Csuja sem tudta megállni és leállt a szöveggel. Ilyesmi ritkán fordul elő egy színésszel, de ebben a laza helyzetben voltaképp ez is belefért. Ugyanígy passzolt a szituációhoz, amikor „a színészek és árusok teréről” volt szó. Mintha Ninive már nem lett volna olyan távol tőlünk, itt lenne, az Örkény-kerten is túl.

A kinti koncertek közül egész keveset hallottam Szalóki Ági produkciójából, aztán jött a Kék Angyal Bár. Znamenák, Szandtner és Takács Nóra Diána énekelt. Znamenák egyik produkciója a hangosítás áldozata lett, de összességében a szabadtér és az előadás légköréből való kiszakítottság együttesen nem tett jót a hatásnak egyébként sem. Lehetett élvezni a dalokat, de korántsem volt olyan szuggesztív, mint az Örkény színpadán. Ismét nyugtáztam magamban, hogy mennyire jól áll a vampság Takács Nórának, mennyire szépen ível a pályája az Örkényben és az is, hogy az apró szerepek után egyre nagyobbak jutnak neki és benyomásaim szerint eddig még egyszer sem csalódtam a játékában. Szandtner Anna stílusára az eszköztelennek látszó természetesség volt jellemző, nem karakterből énekelte a dalokat, eltérően kollégájától. Meglepetés nem ért, jó nézni és hallgatni a színésznőt. Znamenák szabadkozott a hangja miatt, a lányoknak erre nem volt szükségük.

Az Örkény kertbe érkezők a programok mellett bérleteket is vehettek, vettek is. Jópofa ötlettel álltak elő: a vásárlók egy kihelyezett sátorban egy színésztől kaptak egy verset, amelyet csak nekik mondott el. Amikor én arra jártam, éppen Pogány Judit volt a szerencsés. A sátor nem tűnt hangszigeteltnek, elgondolkodtam azon, hogy nem volt-e zavaró így verset mondani és hallgatni. Ezt sosem fogom megtudni már.

 Az előcsarnokban néhány előadásból ruhákat állítottak ki és volt egy totó is, meg kellett válaszolni elég fogós kérdéseket, amelyekhez a repertoár darabjainak elég alapos ismerete kellett. Néhány kérdést azonnal tudtam, de még most is kétségek gyötörnek a Peer Gyntben használt Solvejg-ruha használata kapcsán. Ugyan volt-e rövidebb változata a kötött fehér pulóvernek, vagy ugyanabban csinálta végig Szandtner Anna az egész előadást. Érzem, hogy rosszul tippeltem és nem fogom megnyerni a kilátásba helyezett ajándékot. Viszont ez a kérdéssor arra feltétlenül jó volt, hogy mindazokat, akik azt hiszik, hogy nagyszerűen ismerik a színház előadásait, ráébressze, hogy nem árt valamit többször is megnézni, vagy ha az nem megy, akkor még jobban kell figyelni.

 Jövőre állítólag a tér átalakítása már készen lesz, akkor lesz Mácsai színháza éppen 15 éves. A mai benyomások alapján is elmondható, hogy a színház társulata jó energiaszinten és hangulatban áll készen az idei évadra.

"Az aranykor most van." Ez az állítás (vagy egy nagyon hasonló mondat, nem jegyzeteltem) hangzott el Mácsai Pál tegnapi megnyitó beszédében az Örkény színpadán. Ezzel a kijelentéssel a társulat tavalyi teljesítményét nézve csak egyet tudok érteni. (lsd. az Évadértékelőt) "Örülni" a kulcsszó, mondhatjuk Esterházy Péterrel.

 A tavalyi 242 előadásból természetesen elenyészően kevés az, amit egy ember láthat (ha a világosítókat nem számítjuk). Egy-két alkalommal megtekintettem eddig a teljes repertoárt (pusztán a Két néni adósság még) és nem kétséges, hogy az Örkény jól teljesít, a 95%-os nézettségi mutató valós, ténylegesen telt ház előtt mennek az előadások.

A színészeknek, a színház szervezőinek és a sajtó képviselőinek megtartott tájékoztatón elhangzottak azok az alapvető információk, amelyek persze az Örkény honlapján is fent vannak, de ennél azért több is történt. Egyfelől láthattunk néhány színészt (Szandtner Annát, Takács Nóra Diánát és Znamenák Istvánt, a Nemzetiből átmentett új tagot) énekelni, másrészt a többi színészt megtekinthettük próbaruhában, a nézőtér első soraiban csoportosulva. Onnan tekintgettek a civil ismerős vagy ismeretlen külső szemlélőkre és fotósokra. Mintha nem ez lenne az a helyzet, amelyben a legotthonosabban mozognának, de eltűrik, mert kell ez is. Mácsai Pál, mielőtt a tudnivalók részletezésébe kezdett, kiemelte, hogy szándékosan jött farmernadrágban. (Én szintén majdnem abban jöttem, de aztán meggondoltam magam. Ez teljesen lényegtelen persze.) Az Örkényben "nincs kötelező egyenruha" a színészeknek, a színház lényegével ellentétesnek tartja Mácsai a ceremóniázást vagy túlzott formalitást - emelte ki az igazgató. Voltaképp a fekete póló és zakóhoz tényleg jobban passzolt volna egy fekete nadrág, de miután Mácsai az Mácsai, egészen mindegy, hogy miben jelenik meg, valószínűtlen, hogy bárki ügyet csinált volna ebből. Azt hiszem, hogy Mácsai is tudja, hogy a kutya se foglalkozott volna éppen az ő nadrágjával, ha nem teszi szóvá, hiszen elfogadott személyiség, nem megosztó. Kicsit sem. (A nézőtéren látnivalóan mindenki tudta, hogy mire gondol, miért érdekes a ruha - lsd. a Nemzeti új társulatának fotóját.)

A bemutatókról beszámolt több hivatalos oldal is, a szinhaz.hu például - itt azért annyit említenék, hogyha valaki rápillant az októberi műsorra, akkor maga is megállapíthatja, hogy az Örkény nem a Kék angyallal nyit, hanem a kuriózumnak/nagy dobásnak/bátor vállalásnak/színháztörténeti jelentőségű eseménynek vagy esetleg "menjünk fejjel a falnak" húzásnak is minősíthető Zsótér Sándor féle Meggyeskerttel. Lehet, hogy a sorrendnek praktikus oka volt. Mondjuk: nem akarták megtörni a Meggyeskert próbafolyamatát és csak utána adtak még egy hetet az előbemutatott Kék angyalnak. De ennél fontosabb szerepe is van ennek. Fontos a Cseresznyéskert néven több mint száz éve ismert darab újrafogalmazása, amely azonnal megnyilvánul abban is, hogy visszatérnek  az eredeti címhez. A Meggyeskert természetesen Zsótér alkotótársának, Ungár Julinak a fordításában lesz hallható.

Az előadás díszletében volt maga ez a sajtótájékoztató is - akinek illúziói vannak (csak azoknak lehetnek, akik sosem láttak Zsótért), nekik előre mondom, hogy ne számítsanak valami romantikus kert-nemesi udvarház-festői szobabelső díszletre. Ez nem "a remény színháza", feltehetően agyalni kell majd, hogy miért olyan a díszlet, amilyen. Bízom benne, hogy majd kisütök valamit, van még addig egy hónap. Így ránézésre nem tűnt túl otthonosnak a tér, nyilván nem véletlenül. Mindenképp ez lesz az október nagy eseménye (nekem). (Nagyon remélem, hogy nem az, hogy közben Eszenyi elveszti a Vígszínházat. Esetleg épp az Alföldi-előadás premierje napján, amikor történetesen lejár a 60 nap döntési idő...)

Az Örkényre idén tehát egy még jobb év vár, hiszen tavaly a 95%-ot úgy érte el, hogy az igényes nézők igyekeztek a Nemzeti repertoárját megnézni és ha ez a kényszerhelyzet nincs, nyilván lett volna ez a nézettség akár 98% is. Idén visszakaphatja az Örkény, amit elvesztett tavaly. Vidnyánszky Attila maga jósolta meg  decemberben azt, hogy a nézők visszavándorolnak a pesti három legjelentősebb művészszínházba (Örkény-Katona-Radnóti). A nyilatkozatból úgy tűnik, hogy számára ez természetes folyamat, nem fájlalja - én is biztos vagyok abban, hogy ez fog történni. Lehet, hogy ezen a ponton teljes szakmai konszenzus is kialakulhat, mindenki sejti, hogy honnan hova mennek majd a fővárosi nézők...

Nem annyira hosszan, de szó volt az Örkény tavalyi nagy fegyvertényéről - az IRAM-ról, a diákokat a színházba beszoktató drámapedagógiai foglalkozások soráról. 1500 diák vett benne részt, ami szép nagy szám, tekintve, hogy ez egy 3-4 órás foglalkozást és az előadások utáni 1-2 órás levezető beszélgetést is jelent. Még nagyobb élmény tud lenni így a színház, ez nem is kérdés. Láttam ilyen foglalkozást, minden diáknak jól jönne, vinni kellene őket. Idén már hárman fogják a programot vezetni, így bővülnek a lehetőségek. Egyébként összesen tízezer diák járt a színházban, bízzunk benne, hogy a többi 8500, akik nem voltak a színház szervezésében egy foglalkozáson sem, szintén felkészülten ment.

Mácsai hangsúlyozta azt is, hogy jó viszonyban van a fenntartóval, sőt a kerület polgármestere is felszólalt és a szombati Örkény Kert-programon tevőleges részvételt is vállalt. Jó ezt látni, hogy lehetséges normális viszony. Immár 14 éve dolgozhat nyugodtan Mácsai az általa megszabott irányvonalon, ez azért nagy szám a jelen viszonyai között. Ráadásul egy éven belül a Madách tér megújjul, nem lesz parkoló, hanem lesz helyette egy kellemes park, ahol az Örkény színészei is kellemesen tudnak majd dohányozni, nem kell az árkádok alatt ácsorogniuk. Egy igazi kis éden lesz a tér, ahogy az Örkény is az a pesti színházi térképen. A béke szigete. Jó lenne, ha Mácsai pályázata még nem járna le egy ideig. 

Felmerült a stúdió kérdése is futólag - és ebben is egyetérthetünk, a tér felújítása közben v. után elgondolkodhatna az illetékes, hogy ennek a jó állapotban lévő társulatnak valóban kell még egy színpad.

A közel egy órányi találkozó után ment mindenki a maga dolgára, a színészek próbálni, a vezetőség értekezni, a fotósok-újságírók is lassan eltávoztak. Az évad visszavonhatatlanul beindult. Holnap: Örkény kert!

Tegnap visszavonhatatlanul megkezdődött az őszi szezon. A színház reflektorfénybe került már az augusztus huszadikai István, a király közvetítés kapcsán is, talán jobban is (és főleg másként), mint ami kívánatos, tegnap a Pozsonyi pikniken jó néhány színház megjelent, hogy műsorát propagálja, sőt volt egy majdnem-bemutató is. Igazából felújítás a Pesti Színházban. 

Michel Tremblay kanadai író joual (quebeci dialektus) nyelvű darabja 1968-ban íródott, a saját környezetében megfigyelt "working class" -beli nők életéről és problémáiról szól. A szegénység, műveletlenség, a törvényszerű lecsúszás fenyegető veszélye aktuális maradt azóta is, sőt a pesti nézőnek az is az eszébe juthat, hogy itt és most ezek a gondok még égetőbbek.Fel se tételezzük, hogy Kanadában nem kolbászból fonják a kerítést.

 A darab nem bővelkedik eseményekben, egy konyhában játszódik a cselekmény, ahol 2-13 ember beszél egymással. Társalgási dráma. Az, hogy komédia a műfaji megjelölése a színlapon és az idő nagy részében annak is érződik a Pesti Színházban, az lényegében egyedül a szövegen múlik. Nem állapíthatom meg, hogy az eredeti is ennyire tele volt-e poénokkal, mint Parti Nagy Lajos átdolgozása, de tény, hogy szinte csak a szöveg fordulatai azok, amelyeken mulathatunk. Amilyen romlottá a magyar nyelv válik a színésznők szájában. Helyenként angol szavak is belekeverednek, utóbbi lehet, hogy még a szerző leleménye - Quebec-ben ugyanis éppúgy a műveltség része az angol ismerete, nem beszélik az iskolázatlan emberek. 

Felmerül az emberben szinte azonnal a kérdés, amikor meglátja, hogy ezt a sok évig játszott előadást miért tűzték több év szünet után ismét műsorra. A mondanivalója aktuális, de vannak más hasonló témájú darabok, miért nem húztak elő a Vígszínház dramaturgiáján egy másikat? A színházi adattár alapján látható, hogy az előadás 13 szerepét 15 színésznő alakította, közülük megmaradt hét. Kútvölgyi Erzsébet, Börcsök Enikő, Hullán Zsuzsa, Igó Éva, Hegyi Barbara, Majsay-Nyilas Tünde és Venczel Vera a régi motorosok, hozzájuk érkeztek az új betanulók (Tornyi Ildikó, Pápai Erika, Szatmári Liza, Halász Judit, Szabó Erika, Hegedűs Barbara). Nagyon kevés olyan dráma van, amelyik közel azonos fontosságú szerepet ad sok színésznőnek. Michel Tremblay - állítólag - éppen ezért a színésznők kedvence, mert hálás szerepeket ír. Mindenkinek megvan az esélye egy-egy rövid monológ formájában (is) a saját személyes drámájáról szólni. Mert mindenkinek szörnyű mocsadék egy élete van, ez nem is kérdés, csak abban különböznek, hogy kinek mennyire sikerül mindehhez jó képet vágnia a többiek előtt. Nincs senki, akit irigyelhetnénk.

Az nem is kérdéses, hogy a darab leállítása óta van egy új közönség, amelyik látogatja a Vígszínházat és kíváncsi is lesz erre a darabra. (Mellékes megjegyzés: Eszenyi Enikő és csapata az elmúlt négy évben sokat tett, hogy legyenek új nézők, és lettek. Jól működik a Víg, tele vannak az előadások.) Sőt lehetnek olyanok, akik már látták és a megváltozott szereposztással megnézik ismét, hogy újra lássák kedvenceiket. Mert valóban színészdarab ez. Nem hoz lázba a történet maga. A főszereplő nyer 1 millió kupon-bélyeget, amelyeket csak akkor tud levásárolni, ha füzetekbe ragasztgatja. Erre a munkára hívja meg ismerőseit, szomszédait, rokonait. A bélyegezés közben beszélgetnek, személyes nyomorúságaik így kerülnek a néző elé. 

Egyértelmű, hogy a nézők a szereposztásra váltanak jegyet, ha találnak (találnak) olyan neveket a színlapon, akit szeretnek, akkor megnézik a darabot, ha pedig nem - önmagában a sztori nem fogja őket a Pestibe bevinni. A tegnapi előadás, amely premiernek számított, de már megelőzte több nyilvános bemutatkozás a hét korábbi napjain, azt mutatta, hogy az előadásban a Víg női válogatottja  üzembiztosan dolgozik, összeszokottan. Sőt még az az érzésem is támadt, mintha néhányan örülnének a darab feltámadásának, mert szeretik ezt játszani. Az, hogy ki mennyire ragadta magával a nézőket, ez erősen szubjektív - egészen biztosan függ attól is, hogy ki melyik színészt mennyire ismeri és szereti.

Mint említettem, minden színész kap egy-egy magánszámot, amikor a fény csak őt világítja meg és a közönséghez beszélnek. Ezeknek a betéteknek a sikeressége változó volt. Hasonlóan működik ez, mint ahogy az operában is, az énekesnek egyik este sikerül a közönséget megfogni az áriával, másszor nem. Ez színészfüggő is, sejtem, hogy van akinek többnyire mindig bejön a mutatvány. Hogy ne fussak meg gyáván, ha már írom ezt a blogot - kiemelem azokat, akik NEKEM a legjobbnak tűntek, azaz akik szerintem a legjobban életre tudták kelteni saját figurájuk sorsát és az előadás alatt végig benne is maradtak a szerepükben. Az én toplistámon első helyen egyértelműen Majsai-Nyilas Tünde van a tegnapi előadás alapján. Persze Remete Krisztina jelmeztervező nagy segítséget is adott neki. Ráadott a proli asszonyra egy szürke melegítő-overallt, hosszú cipzárral, műanyag papucsot, amelyet egy piros ragasztószalag tart össze. Néha kivillan lyukas zoknija. Kapott ehhez egy kerekes bevásárló táskát is, amelybe az előadás teljes időtartama alatt lopkodja a kupon-füzeteket. Részt vesz a beszélgetésben, irigykedik a nyertes szomszédasszonyra, igazságtalannak tartja, hogy a nyereményjátékokon mindig csak kevesen nyernek, a többieknek nem jut semmi. Nehezen fejezi ki magát, megküzd a szavakkal, és ez a küzdelme számtalan poént hordoz. Hálás a szerep kétségtelenül és Majsai-Nyilas Tünde odateszi magát egészen. (Nézzétek meg az Esterházy-előadásban, a Házi Színpadon, ott csak ő szerepel. Bírja a feladatot.) Nagyon erős volt a monológjában Börcsök Enikő is, aki sokkal többet beszél, mint Tünde, elvileg kissé fontosabb is a szerepe, de sokszor elsikkad (rendezőileg hátraültetve) a többi nő között. Sok a szöveg, és az nagyrészt  small talk. A legtöbben megfeleltek a darab követelményeinek és akik - szerintem - kevésbé, azokat meg nem emlegetném. Nem csak azért, mert ez egy ajánló-blog, én meg nem vagyok az MGP, de könnyen lehet, hogy te aki ezt most olvasod, épp őket fogod szeretni, mert tegyük föl, épp miattuk jársz a Vígbe. (Kommenteket nyugodtan lehet csatolni.)

Az előadásból a kedvenc jelenetem feltétlenül az volt, amikor úgy 20 perc játékidő után, váratlanul a realista-jellegű társalgási helyzet először bomlott meg.  A világítás megváltozott és öt szomszédasszony (Tornyi Ildikó, Hegyi Barbara, Majsai-Nyilas Tünde, Hullan Zsuzsa, Börcsök Enikő)  hirtelen kórussá vált, ahogy a görög drámákban megszokhattuk, hexameterben beszélték el, hogyan telik el a főállású feleségek élete a taposómalomban. Ebben a pár percben valóban megjelenik a tragikum, hatásosan, mivel szövegpoénok kíséretében. Több erő van ebben a részben, mint a további két és fél órában felületesen felvázolt életképben. A legjobb szándékkal sem tudtam tragikusan felfogni a főszereplő veszteségét,  bélyegeinek ellopását-elrablását, de igazi komédia sem volt. És nem is az az előadás, amelynek szereplőit nézve magunkra ismerhetünk. A Pesti Színház minden nézője jobb helyzetben kell, hogy legyen e nőknél, akik között esetleg három lehet, akikről egyáltalán elképzelhető, hogy életük folyamán esetleg elvetődtek már színházba. A nyereményjátékok iránti túlzott lelkesedés sem igazán jellemző ezekre a nézőkre, valószínűtlen, hogy a közönség túl nagy része alapítaná a jövőjét egy esetleges lottó ötösre, vagy egy kaparós sorsjegyre. Nem hinném, hogy a termékbemutatók népe az, aki a Vígbe jár. Nem gondolom, hogy a felvázolt központi probléma igazán húsba vágó - az igazán fontosak mind mellékesen kerülnek szóba éppen a rövid monológokban, nem azok körül bonyolódik a történet.

Műbalhé az, amit látunk, amiről tíz perc múlva el is feledkezünk, még akkor is, ha netán jól szórakoztunk közben. (De ne becsüljük le azokat, akik kifejezetten szórakozni és felejteni járnak színházba.) Vagy esetleg előadás után még számolgathatjuk azt, hogy a valóságban 13 ember mennyi idő alatt ragasztana fel 1 millió bélyeget a kuponfüzetekbe.

Végezetül álljon itt a darabból a hexameteres rész, amelyik nekem a leginkább tetszett - és a jelenlegi szereposztás és a teljes szöveg linkje is.

Vigyázat, az előadásban és e szövegben is vannak trágár kifejezések. A felelősséget ezennel áthárítom Parti Nagyra, ő pedig tovább passzolhatja a labdát a szerzőnek, ha akarja.

Íme:

"AZ ÖT NŐ: Ó, kibaszott, mocsadék élet! Hétfő, kora hajnal...

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel és megcirógatja a rétek virágát, dicsérjük urunkat boldog énekünkkel, és fiókáinkat kik csőrük kitátják...

A TÖBBI NÉGY: ...csörget a vekker a kurva, tántorgok ki az ágyból, gyomromig is fölszúr a hideg kő, állok a gáznál, gyújtom a lángot, piritós, kávé, hát mi a lófasz volna a brekföszt? Manna e rossz fizetésből?

Serceg a bamba család, mint békön serceg a zsírban, enni, mosakszani gyorsan, és már "báj, mami", futnak...

MARIE-ANGE: Az én uram, az aztán nem fut. Az munkanélküli. Döglik nekem délig.

AZ TÖBBI NÉGY;: Végre kicsit csönd, aztán mint a bolond güri délig, vár a mosás, a tömérdek szennyeshóbelevancunk, 
zokni, trikó, gatya, jogging, ing, bugyi, mittudomén, mi? Sikkan a gőz, a kidörzsölt mancsom lángol a lúgban, 
s önnön centrifugámként már magamat facsarom ki, "nesztek a vérem ebédre, ma nem volt főzni időm mást", 
mindegy, mondják, csak hol a gombóc, s mért csupa maggi? Ámde zabálnak, disznóól a lakás a nyomukban, 
s mind elgóznak a búsba a kölkök, s egy se segítne elmosogatni a sok szart, túrni a zsírba könyékig, 
s egy se a padláslépcsőn, hogyha teríteni mennék, istenem, én már felkötném magamat bizonyisten, 
lógna anyátok a rongyok közt mereven vacsoráig, ...jézusom én itt lógok, s mindjárt itt van a férjem, 
mi a szart főzzön az ember minden nap vacsorára? Este van, este van, esznek, mind a család hazajött már, 
tiszta ideg kicsi-nagy, bőg, hisztizik és öli egymást, aztán jön a film, az a jó, csönd lesz, nézzük a tévét. 
Kedd!

LISETTE: Mikor a kelő nap rózsaujja fölkel...

ATÖBBI NÉGY: Brekföszttel, piritóssal, színugyanazzal a szarral kezdődik s telik estig a kedd is, "szaggat a lábam, 
máma vasaltam", kábé ennyi a változatosság, meg hogy a film más, ámbár felinél úgyis elalszunk. 
Szerda a soppingdéj nap, tök tropa tőle a vállam, talpalok és cipelek feszt, lóg a belem vacsoráig. 
Így telik el dettó a csütörtök, és jön a péntek, összekapunk az urammal, végigüvöltjük a gangot, 
szállnak a kurvaanyádok, tányérok, hamutartók, még egy-két pofon is száll, aztán nézzük a Dallast. 
Félőrült, visitó kölkök közt múlik a szombat, mind a nyakamban lóg, és szívja a vérem, 
bezzeg az apjuk, az állat csak nyomkodja a tévét, szólni se hagyna magához, kuss, pihenek, kiabálja. 
Akkor már, noha szörnyű, mégis jobb a vasárnap, bár mi a jobb? mi a lófasz jobb? csak a sírba' lehet jobb! 
mind az egész familyt fölnyomni a buszra vasárnap, s menni a nagymamikához, fincsi családi ebédre, 
ó, hogy utálom anyósom, persze e nagyszerü asszony jobban főz a menyénél, mindene jobb a mocsoknak, 
ott smúzolni napestig, nézni apósomat önnön 
vicceitől kipirultan nyála között kacarászni, 
s hányni magamban, nyelni a mérget, míg beledöglök, jaj, de utállak benneteket mind-mind velem együtt, ó, kibaszott mocsadék él...:"

Tervbe vett, megnézendő előadások:

Szept.7-14: Vidéki színházak fesztiválja - Thália

Szept.6 - Maladype - Macbeth - Trafó

Szept.26. - Nemzeti - Vitéz lélek

Szept. - RS9 - A zlíni bőröző

Szept.18. - Szkéné - Bányavíz

Szept. 27. - Szkéné - Titkaink

Alföldi rendezéséről az utóbbi időben boldog-boldogtalan véleményt nyilvánít. Divat lett látatlanban is ítélkezni, miközben számomra evidencia, hogy még a TV közvetítés megtekintése után sem lehetett magát az előadást egészében megítélni. (A lányom, akit vittem, teljes egészében elutasította a TV-ben látható produkciót, viszont tegnap a helyszínen nagyon bevonódott és három szereplő pedig egészen a hatása alá kerítette – Szemenyei János, Schneider Zoltán és Tompos Kátya. Pont ez a három, ebben a sorrendben.)

A közvetítésből is átjött a rendezői koncepció nagyrészt és a színészek énekesi teljesítményéről is lehet érdemben beszélni, de sok eleme volt a rendezésnek, amelyik csak a helyszínen vált egyértelművé. Ne is beszéljünk arról a különbségről, hogy más hangulata lehetett a Dóm téren a csillagos v. csillagtalan égbolt alatt nézni az előadást, mint tegnap a zárt Arénában, amelyik szintén majdnem tele lett a főpróbára. A tömeg, amelyik kulcsszereplő az előadásban, szintén kevéssé jól érvényesült a képernyőn, most látszott csak, hogy mennyi befektetett munka van az előadásban.(Rengeteg! Együtt van a csapat, a főszereplők és a mellékszereplők is összhangban mozognak.)

A darab tegnap este viszont főpróbaként került a nyilvánosság elé. Kritikát írni nem is igazán illik próbáról – persze én azt nem is tervezem, ez csak egy beszámoló és a TV közvetítés kapcsán írt gondolataim kiegészítője. Mert hozott ez a tegnapi este új gondolatokat.

Tegnap este még fogalmam sem volt arról, hogy odáig is eljutunk, hogy a rendező ellen megint tüntetést fognak szervezni. Lesz ugyan ellentüntetés is, de így is elgondolkodtató, hogy akinek nem tetszik Alföldi színházról való gondolkodása, történelemszemlélete, vagy akár személyisége, miért nem válik passzívvá. Egy kétmilliós városban miért ne lehetne helye ennek az előadásnak, ha egyszer van, aki megveszi a jegyeket rá? Nem veszik észre Alföldi támadói, hogy minden ostoba nyilatkozattal még annál is szimpatikusabbá teszik a mindig kulturáltan, gyűlölködés nélkül nyilatkozó rendezőt? Annál is több figyelem fordul az irányába és még olyanok is jegyet vesznek az előadásaira, akik egyébként nem mennek színházba. Ha el akarták volna hallgattatni, ezerszer jobban működött volna az, ha levegőnek nézik. Ezek a tüntetések  egy még intenzívebb előadást és lelkesebb közönség-reakciókat fognak eredményezni. Mert aki a mai előadásra kifizetett harminc- vagy akár csak négyezer forintot is, az feltehetően nem ellendrukkernek megy oda. Annyira nem állnak jól Alföldi ellenzői, hogy befizetve tegyék tönkre az előadást. Ezt remélem. Ha lenne is ilyen törekvésük: annyi biztonsági ember állt a nézőtéren elosztva tegnap is,hogy nem hiszem, hogy a hepciáskodók sokáig zavarhatnák a produkciót. A nézőtéri biztonságiak összekötnek magával az előadással, amelyben a tömeget hasonlóan öltözött (de papi inges és napszemüveges) őrző-védők tartják kordában, 

A tegnapi (részben fizető, részben protokoll) közönséget kicsit lagymatagnak éreztem, nyilván erősen függött a nézők lelkesedése attól is, hogy ki hol ült, eltakarta-e előle a színpadot részben az előtte ülő feje (hát én így jártam, sebaj), vagy netán folyamatosan dobogott a mellette ülő (még ez is volt). A mai előadáson felfokozottabb lesz a hangulat, biztosra vehető és még az is lehet, hogy néhány színészből újabb energiák fognak felszabadulni.

Az Aréna nem igazán tűnik alkalmas térnek színházra, márpedig ez az előadás színház volt, nem koncert. Úgy is nézték az emberek, aránylag rövid tapsok törték csak meg az előadás menetét. Igazi lelkesedést én csak a régi előadás két résztvevőjének megjelenésekor (Varga Miklós, Nagy Feró) és Szemenyei János fellépésekor éreztem ki a közönség reakciójából. A feszült csend azt mutatta, hogy erősen figyel mindenki, de felajzott állapotba nem kerültek, ami nem is csoda, hiszen az egész Alföldi-féle koncepció nem mutat fel senkit, akiért lelkesedni lehetne. Élőben sem éreztem, hogy akár Koppány, akár István egy olyan népvezér lenne, aki után önszántából tódulhatnának az emberek. Nem is tódulnak. István iránti engedelmességre az egyház erőszakkal kényszeríti a népet (ez nem különösebb túlzás, pusztán a kifogásolt vörös keresztek túl didaktikusak, de ez egy musical, amihez a látványosság hozzá tartozik). Koppány emberei ugyan nem erőszakosak, ők önkéntesen korteskednek a saját emberük mellett. Ez a különbség kétségtelenül látványos, de ettől még Koppány nem válik szimpatikusabbá vagy erősebbé. Nem lesz a mi emberünk. Az, hogy Stohl hangja elég-e a szerephez, illetve a színész személyisége, a hozzá tapadó celebség (és persze a baleset) a legtöbb bírálatnak központi eleme. Én azt hiszem, hogy Alföldi a szereplő kiválasztásakor számolt ezekkel a tényezőkkel,  pont erre volt szüksége. Az Arénában élőben még kevésbé tűnt jelentősnek (akár színészileg, akár énekesileg) Koppány. István az élő előadáson is többnek tűnt nála, most is egy érzékeny és nem hatalomvágyó embernek, aki ki van sorsának szolgáltatva, legszívesebben ő is hagyná a politikát. Kényszerpályán van,  olyan áldozat, mint Koppány.

Míg a harminc évvel ezelőtti előadás hősöket tudott elénk tenni, most csupa antihős van jelen. Az élő előadás megerősítette benne azt, hogy vélelmezzem: Alföldi szándékosan a testvérharc, pártoskodás ellenzőit emeli ki. Blaskó krónikása és Tompos Kátya Rékája az, akik a legszebb pillanatokat szerzik. Ha valaki nem találja elég pozitívnak a rendező mondanivalóját, keresheti itt. Ők eléneklik a szerepüket, nyomatékosan lépnek fel a béke mellett. (Persze Udvaros Dorottya is nagyszerű, erőteljes, de az ő jelenetei mégsincsenek rendezőileg annyira kiemelve, mint Kátya megszólalásai, aki még a kivilágított nézőtéren is egyszer körbemegy, legalábbis az első szektort körüljárja.)

A másik gondolat – illetve vigasz azoknak, akik sehogy sem tudják Alföldi történelmi tablóját szívesen fogadni, nem szívesen látják a magyarokat koronába zárva: ugyan börtönnek mutatja a rendező az országot-államot jelképező koronát, de mindenkit együtt zár bele. Pogányokat és keresztényeket, élőket és holtakat, lázadókat és elnyomókat. Mind együtt vannak. Közös a sorsuk. És: mindenki a múltat képviseli. A krónikás kívül marad, aki a jelen embere (talán). Mivel az előadásban a szereplők nagyon sokszor jönnek-mennek a nézőtéren át, kétszer is felkapcsolják a nézőtéri világítást, azaz néhány színházi eszközzel igyekeznek minket bevonni – még mindig nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy a múlt ilyen volt, tele pártoskodással, viszállyal – de minket nem zártak be, mi, akik az előadás résztvevői vagyunk, szabadon elmehetünk és nem vagyunk arra kényszerítve, hogy éppolyan csürheként viselkedjünk, mint Alföldi tánckara. Mi lehetünk gondolkodó emberek is, ilyen v. olyan véleménnyel a MEGNÉZETT előadásról és próbálkozhatunk esetleg a békés egymás mellett éléssel is. Elviselve azt, hogy felebarátunk szereti Alföldi színházát vagy netán épp ellenkezőleg, allergiás lett rá.

Az előadás végi közös himnusz-éneklés, melybe a nézők egy része is bekapcsolódott, katartikus volt. Ez a közösségi élmény TV-n nem is jöhet át. A „megbűnhődte már-e nép a múltat s jövendőt” sornál ismét felkapcsolt világítás ugyanúgy azt a vágyat fejezte ki, hogy ideje lenne egy új fejezetet nyitni és véget vetni a viszálynak.Az a szörnyű, hogy az előadás a rendező békés szándéka ellenére mégis megosztó lett.  Az, hogy a békevágyat mégsem osztja mindenki és tüntetnek, egyértelműen sejteti, hogy az előadás mondanivalója még sokáig aktuális lesz és a produkció akár jövőre felújíthatóvá is válik Szegeden, lesz rá érdeklődés.