A tegnapi bejegyzésemmel a tűzijáték alatt lettem kész. Sejtéseim beigazolódtak: az összes tévénéző 28-29%-a volt kíváncsi az Alföldi-rendezésre, míg az opera-közvetítésre csak az 5%. Még jó, hogy annyian is voltak, jobb műsoridőt érdemelt volna Bretz és társai.
Az Alföldi-előadás végeztével én is átkapcsoltam az operára és mivel éppen azt a rögzített előadást láttam, még inkább szembetűnő volt az a különbség, ami egy szabadtéri nagyszínpados előadás és a tévés produkció között a műfajból adódóan feszül. (Azt ne is említsük, hogy másnak látszik egy előadás az első sorokból, mert ez is igaz.) A Margitsziget szúnyognépének tömeges jelenléte az előadáson tévén keresztül is átjött, nem tudom, hogy mit csinálnak Szegeden - ott a reflektorfényben csillogó bogárkák kevésbé domináltak. Helyenként azt éreztem, hogy az operának jót tett a közvetítés, egyes jelenetek jobban mutattak a képernyőn át.
Alföldi rendezése esetén ez az összehasonlítási alapom nincs meg, ugyanakkor világos, hogy ebből a közvetítésből magáról a szabadtéri előadásról csak hozzávetőleges fogalmat alkothatunk. Egy elég jó írást láttam az index-en, amelyik számos megállapításával egyet tudok érteni, de az előadás egyik legfontosabb összetevőjére, a tömegre vonatkozó megjegyzéssel nem. Ebből a közvetítésből szerintem nem derült ki az, hogy milyen a koreográfia, mennyire érdekes a tömeg mozgatása. Ez a közvetítés jó közeliket mutatott, kiválasztotta helyettünk az arcokat - lényegében a közvetítés rendezőjének az olvasatában mutatta be az előadást. Már az előadás elején nyilvánvaló volt, hogy ebben az előadásban ki van dolgozva a legtöbb szereplő közötti kapcsolat, drámának játsszák. Sok a csönd - ezért sokan bírálják Alföldit, megtöri a rockopera eredeti tempóját. Ezek mind szerepet játsszanak, sosem feleslegesek. Megváltoztat szereplők közötti viszonyokat, megnöveli a távolságot Gizella és István között, utóbbi nagyon messze van a párhuzamosan az MTV1-en látható Bretz-féle határozott, rendkívül magabiztos Superman-Istvántól, itt valóban egy kényszerből politikussá vált embert látunk, akinek semmi kedve ehhez az életpályához, de nem tehet mást, belemegy a nemkívánt helyzetbe, hiába tudja, hogy sok jó számára nem fog ebből kisülni. Az vesse rá az első követ, aki sose kötött még kompromisszumokat, nem hunyászkodott meg a családja, vagy a maga érdekében. István nem túl sármos pasas Feke Pál tolmácsolásában, bizonytalan és gyáva - de nagyon emberi a vívódása. El nem tudom képzelni, hogy valaki ezt az alakítást látva, milyen párhuzamot bír húzni közte és Orbán Viktor között. Vannak, akik persze látatlanban is képesek ilyen attrakciókra. Aki a lila nyakkendőre hivatkozik, az kereshetne ennél jobb érveket. Ezt a nyakkendőt inkább a püspöklila színhez lehetne kötni, amely a hatalom színe. Minthogy tévém nincs, nem annyira követem, hogy Orbán Viktor milyen színű nyakkendőkben intézi az ország dolgait. Feltételezem és remélem is, hogy van neki több is. Nekem ez a István szimpatikus figura volt, nem karizmatikus persze, nem a "szent király", hanem egy hivatalnok - de mégis egy érző ember, akinek elhittem, hogy szánja az ellenfél halálát. Sőt azt is, hogy legszívesebben átadná neki a feladatot.
Koppány szerepében Stohl András nem meglepő választás. Gyenge és kissé zavarodott ember a lázadó Stohl interpretációjában. Nem tűnik úgy, hogy lenne érvényes programja az ország irányítására. A ló feláldozása, az egész véres pogány szertartás nagyon távol van tőle. Idegen, felvett szerepnek tűnik - nagyon úgy érződik, mintha Koppány valóban trónra akar kerülni - a hagyományra hivatkozva-, csak nem tudja a hatalmat megszerezni. Ha szerencséje vagy több ereje van, akkor szívfájdalom nélkül legyőzné Istvánt. Bár az előadás elején a beállításból úgy tűnik, hogy nincs még lejátszva a parti, hiába esélyesebb István, a két szereplőt meghallva, az énekes teljesítményük alapján egyértelműen István a jobb, nem tudunk igazán Koppánynak drukkolni. Két eset lehetséges: nincs a mai Magyarországon egyetlen olyan énekes sem, aki Vikidál Gyulához hasonlóan egy átütő Koppányt formálhatna, akivel szemben Feke Pál Istvánja nyamvadt és félreállítandó figurának nézne ki. A másik és valószínűbb lehetőség: Alföldi jól ismerve Stohl adottságait, nem is akart egy erős Koppányt felmutatni. Ezzel a két szereplővel eleve nyilvánvaló, hogy csak azt mutatja fel, mindketten a politika áldozatai, még akkor is, ha egy ideig a politika formálóinak hiszik magukat. Ez nyugodtan lehet a rendező koncepciója. Az előadás lezárása, amikor a magyar szent korona rázárul börtönként a krónikáson kívül az összes szereplőre, egyértelműen ezt a gondolatot közvetíti. Mind a politika áldozatai vagyunk. Még a három úr is az, akik ide-oda helyezkedve próbálnak felszínen maradni. Hevér Gábor - Schneider Zoltán - Znamenák István hármasa piros-fehér-zöld ingeikben emlékezetes, jobban ki sem oszthatta volna Alföldi ezt a három szerepet. Rázárul a korona az elnyomókra, az egyház és a katonáság képviselőire, sőt a halottakra is. Ez nem figyelmen kívül hagyható.
Fontos az, hogy az eredeti darabtól eltérően a Gizella által elkezdett "Unom a politikát" dal kiemelődik, az egész kar is énekli - felkapcsolt nézőtéri világítás mellett. Alföldit nem izgatja a darab eredeti 1983-as üzenete, nem akar a Kádár-Nagy Imre ellentétről beszélni, sőt nem venni észre azt sem, hogy durván aktualizálná az MSZP-FIDESZ ellentétet sem. Egyszerűen elege van, ahogy sokaknak szintén elege van az ország kettészakítottságából, hogy minden szempontot felülírjon valakinek a politikai állásfoglalása. Többről van itt szó, nem pusztán arról, hogy nem lehetett tovább a Nemzeti igazgatója.
A közvetítés alapján szeretni lehetett Tompos Kátyát Réka szerepében, bár a gyönyörű hangján kívül leginkább a tehetetlenség érzetét közvetítette. Mit tehet egy jóérzésű, ártatlan ember? Belőle is csak áldozat lehet. Blaskót hosszabban néztem volna, aránylag keveset mutatta a kamera. Aggodalommal figyeli a fejleményeket Gézaként, majd később krónikásként. Udvaros Dorottya Saroltja az erős ember, az aki leginkább tudja, hogy mit akar. Kezdettől fogva kézben tartja fiát, egy pillantásából is látszik, hogy mit gondol annak politikai okból köttetett házasságáról. Ha lenne a darabban erre tér, kibontakozhatna a két asszony konfliktusa is, amelynek csak a csíráját mutatja a rendezés. Erős nő Radnay Csilla Gizellája is, aki most kap egy szeretőt is. Nem is akármilyet. Makranczi Zalán tisztként, pár villanásban is jóval férfiasabb pasast mutat, kívánatosabbat Istvánnál.
Nagy Feró és Varga Miklós feltűnése szerencsés húzás volt, felidézte az az egy jelenet is azt a hatalmas távolságot, amelyet Magyarország bejárt az elmúlt harminc évben. Eljutottunk a Trabantok korától a BMW-ig, ugyanakkor még mindig nem mondhatjuk el, hogy itt van már a Kánaán. Az, hogy a bezártság-érzete azonos-e - nos, ez már a befogadótól függ. Magyarország börtön? Ezt mondja Robi? Nem kötelező ezzel egyetérteni. Amíg szabadon mondhatja, addig nem az.
Tegnap lehetett választani az Istvánok közül, volt egy igazi sármos pasas, aki tudatosan a béke útján haladt és volt egy másik, a bizonytalan-tépelődő kényszerpolitikus államalapító. Mire vágyhatunk mi még?