Alföldi rendezéséről az utóbbi időben boldog-boldogtalan véleményt nyilvánít. Divat lett látatlanban is ítélkezni, miközben számomra evidencia, hogy még a TV közvetítés megtekintése után sem lehetett magát az előadást egészében megítélni. (A lányom, akit vittem, teljes egészében elutasította a TV-ben látható produkciót, viszont tegnap a helyszínen nagyon bevonódott és három szereplő pedig egészen a hatása alá kerítette – Szemenyei János, Schneider Zoltán és Tompos Kátya. Pont ez a három, ebben a sorrendben.)
A közvetítésből is átjött a rendezői koncepció nagyrészt és a színészek énekesi teljesítményéről is lehet érdemben beszélni, de sok eleme volt a rendezésnek, amelyik csak a helyszínen vált egyértelművé. Ne is beszéljünk arról a különbségről, hogy más hangulata lehetett a Dóm téren a csillagos v. csillagtalan égbolt alatt nézni az előadást, mint tegnap a zárt Arénában, amelyik szintén majdnem tele lett a főpróbára. A tömeg, amelyik kulcsszereplő az előadásban, szintén kevéssé jól érvényesült a képernyőn, most látszott csak, hogy mennyi befektetett munka van az előadásban.(Rengeteg! Együtt van a csapat, a főszereplők és a mellékszereplők is összhangban mozognak.)
A darab tegnap este viszont főpróbaként került a nyilvánosság elé. Kritikát írni nem is igazán illik próbáról – persze én azt nem is tervezem, ez csak egy beszámoló és a TV közvetítés kapcsán írt gondolataim kiegészítője. Mert hozott ez a tegnapi este új gondolatokat.
Tegnap este még fogalmam sem volt arról, hogy odáig is eljutunk, hogy a rendező ellen megint tüntetést fognak szervezni. Lesz ugyan ellentüntetés is, de így is elgondolkodtató, hogy akinek nem tetszik Alföldi színházról való gondolkodása, történelemszemlélete, vagy akár személyisége, miért nem válik passzívvá. Egy kétmilliós városban miért ne lehetne helye ennek az előadásnak, ha egyszer van, aki megveszi a jegyeket rá? Nem veszik észre Alföldi támadói, hogy minden ostoba nyilatkozattal még annál is szimpatikusabbá teszik a mindig kulturáltan, gyűlölködés nélkül nyilatkozó rendezőt? Annál is több figyelem fordul az irányába és még olyanok is jegyet vesznek az előadásaira, akik egyébként nem mennek színházba. Ha el akarták volna hallgattatni, ezerszer jobban működött volna az, ha levegőnek nézik. Ezek a tüntetések egy még intenzívebb előadást és lelkesebb közönség-reakciókat fognak eredményezni. Mert aki a mai előadásra kifizetett harminc- vagy akár csak négyezer forintot is, az feltehetően nem ellendrukkernek megy oda. Annyira nem állnak jól Alföldi ellenzői, hogy befizetve tegyék tönkre az előadást. Ezt remélem. Ha lenne is ilyen törekvésük: annyi biztonsági ember állt a nézőtéren elosztva tegnap is,hogy nem hiszem, hogy a hepciáskodók sokáig zavarhatnák a produkciót. A nézőtéri biztonságiak összekötnek magával az előadással, amelyben a tömeget hasonlóan öltözött (de papi inges és napszemüveges) őrző-védők tartják kordában,
A tegnapi (részben fizető, részben protokoll) közönséget kicsit lagymatagnak éreztem, nyilván erősen függött a nézők lelkesedése attól is, hogy ki hol ült, eltakarta-e előle a színpadot részben az előtte ülő feje (hát én így jártam, sebaj), vagy netán folyamatosan dobogott a mellette ülő (még ez is volt). A mai előadáson felfokozottabb lesz a hangulat, biztosra vehető és még az is lehet, hogy néhány színészből újabb energiák fognak felszabadulni.
Az Aréna nem igazán tűnik alkalmas térnek színházra, márpedig ez az előadás színház volt, nem koncert. Úgy is nézték az emberek, aránylag rövid tapsok törték csak meg az előadás menetét. Igazi lelkesedést én csak a régi előadás két résztvevőjének megjelenésekor (Varga Miklós, Nagy Feró) és Szemenyei János fellépésekor éreztem ki a közönség reakciójából. A feszült csend azt mutatta, hogy erősen figyel mindenki, de felajzott állapotba nem kerültek, ami nem is csoda, hiszen az egész Alföldi-féle koncepció nem mutat fel senkit, akiért lelkesedni lehetne. Élőben sem éreztem, hogy akár Koppány, akár István egy olyan népvezér lenne, aki után önszántából tódulhatnának az emberek. Nem is tódulnak. István iránti engedelmességre az egyház erőszakkal kényszeríti a népet (ez nem különösebb túlzás, pusztán a kifogásolt vörös keresztek túl didaktikusak, de ez egy musical, amihez a látványosság hozzá tartozik). Koppány emberei ugyan nem erőszakosak, ők önkéntesen korteskednek a saját emberük mellett. Ez a különbség kétségtelenül látványos, de ettől még Koppány nem válik szimpatikusabbá vagy erősebbé. Nem lesz a mi emberünk. Az, hogy Stohl hangja elég-e a szerephez, illetve a színész személyisége, a hozzá tapadó celebség (és persze a baleset) a legtöbb bírálatnak központi eleme. Én azt hiszem, hogy Alföldi a szereplő kiválasztásakor számolt ezekkel a tényezőkkel, pont erre volt szüksége. Az Arénában élőben még kevésbé tűnt jelentősnek (akár színészileg, akár énekesileg) Koppány. István az élő előadáson is többnek tűnt nála, most is egy érzékeny és nem hatalomvágyó embernek, aki ki van sorsának szolgáltatva, legszívesebben ő is hagyná a politikát. Kényszerpályán van, olyan áldozat, mint Koppány.
Míg a harminc évvel ezelőtti előadás hősöket tudott elénk tenni, most csupa antihős van jelen. Az élő előadás megerősítette benne azt, hogy vélelmezzem: Alföldi szándékosan a testvérharc, pártoskodás ellenzőit emeli ki. Blaskó krónikása és Tompos Kátya Rékája az, akik a legszebb pillanatokat szerzik. Ha valaki nem találja elég pozitívnak a rendező mondanivalóját, keresheti itt. Ők eléneklik a szerepüket, nyomatékosan lépnek fel a béke mellett. (Persze Udvaros Dorottya is nagyszerű, erőteljes, de az ő jelenetei mégsincsenek rendezőileg annyira kiemelve, mint Kátya megszólalásai, aki még a kivilágított nézőtéren is egyszer körbemegy, legalábbis az első szektort körüljárja.)
A másik gondolat – illetve vigasz azoknak, akik sehogy sem tudják Alföldi történelmi tablóját szívesen fogadni, nem szívesen látják a magyarokat koronába zárva: ugyan börtönnek mutatja a rendező az országot-államot jelképező koronát, de mindenkit együtt zár bele. Pogányokat és keresztényeket, élőket és holtakat, lázadókat és elnyomókat. Mind együtt vannak. Közös a sorsuk. És: mindenki a múltat képviseli. A krónikás kívül marad, aki a jelen embere (talán). Mivel az előadásban a szereplők nagyon sokszor jönnek-mennek a nézőtéren át, kétszer is felkapcsolják a nézőtéri világítást, azaz néhány színházi eszközzel igyekeznek minket bevonni – még mindig nyugtathatjuk azzal magunkat, hogy a múlt ilyen volt, tele pártoskodással, viszállyal – de minket nem zártak be, mi, akik az előadás résztvevői vagyunk, szabadon elmehetünk és nem vagyunk arra kényszerítve, hogy éppolyan csürheként viselkedjünk, mint Alföldi tánckara. Mi lehetünk gondolkodó emberek is, ilyen v. olyan véleménnyel a MEGNÉZETT előadásról és próbálkozhatunk esetleg a békés egymás mellett éléssel is. Elviselve azt, hogy felebarátunk szereti Alföldi színházát vagy netán épp ellenkezőleg, allergiás lett rá.
Az előadás végi közös himnusz-éneklés, melybe a nézők egy része is bekapcsolódott, katartikus volt. Ez a közösségi élmény TV-n nem is jöhet át. A „megbűnhődte már-e nép a múltat s jövendőt” sornál ismét felkapcsolt világítás ugyanúgy azt a vágyat fejezte ki, hogy ideje lenne egy új fejezetet nyitni és véget vetni a viszálynak.Az a szörnyű, hogy az előadás a rendező békés szándéka ellenére mégis megosztó lett. Az, hogy a békevágyat mégsem osztja mindenki és tüntetnek, egyértelműen sejteti, hogy az előadás mondanivalója még sokáig aktuális lesz és a produkció akár jövőre felújíthatóvá is válik Szegeden, lesz rá érdeklődés.
