Március 21-én írtam le éjszaka a bejegyzés kezdő sorait erről az egyébként délutáni előadásról, mégpedig az esti Tosca után. Aztán végképp elsodort az élet, a beszámolóm befejezetlenül maradt.
Zsótér Sándor színészosztálya nem először rukkol elő rendezéssel – decemberben készült el Viktor Balázs is a Philoktétésszel, most pedig itt van a Tajtékos napok, Fehér Balázs Benő munkája. Röviden: nagyon szerettem nézni az előadást. Hosszabban…
A Kolibri Színház talán „legdurvább” témájú előadása ez. Kiss Márton a Platform 11+ drámapályázatán díjat nyert vele és most meg is rendezte a Kolibri Pincében. Ez a téma az erőszak terjedése az iskola világán belül is, ennél is konkrétabban: a diákgyilkosságok.
„Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen, a kockarázás kínját érzenünk…” – jut eszembe most az Arany-vers, aki hasonlóan kiélezett politikai szituációban írta le sorait, mint amilyen a mai nap, az országgyűlési választások napja. Ez a helyzet ihlette meg az egész Művház sorozatot (az első résztől folyamatosan hivatkoznak a stadion-avatás kapcsán a választásokra), a mai részt meg különösen.
A mai napra, 2014. április 6-ra, az országgyűlési választások napjára optimális választás volt a Jurányi Inkubátor ház részéről ennek az előadásnak a kitűzése. Ugyan nem könnyű a színészek egyeztetése, azaz elképzelhető, hogy mindössze praktikus okok vezettek arra, hogy ezt a darabot épp ma műsorra tűzték. Ha így is van, akkor is csak örülhetünk ennek a döntésnek. Aki erre beül, annak csak leesik – ha eddig még ez nem történt meg -, hogy milyen veszélyei vannak a közömbösségnek és a passzivitásnak. És remélhetőleg az a negyvenvalahány néző, aki befért a Jurányi egyik próbatermébe, csak elment szavazni, ha máskor nem, akkor az előadás után.
Ha valaki ezt a címet így meglátja, és néha belenézett a blogom korábbi 440 posztjába akár csak futólag is, valószínűleg azt a kérdést teszi fel elsőként, hogy mit kerestem én egyáltalán ezen az előadáson, amely nem igazán illeszkedik a profilomba. A válasz roppant egyszerű.
A III. éves színészosztály vizsgája volt ma az Ódry Színpad padlásán. Rába Roland, Bagossy László és Pelsőczy Réka közös osztálya ez, akik most kezdenek majd egyre sűrűbben feltünedezni a különböző színházak előadásaiban. Sőt, nem is olyan rég ezek közül a diákok közül jó néhány be is mutatkozott az Örkény Színházban, a Hamletben.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál támogatásával készült a Kolibri Színház legújabb bemutatója, amelyre némi csúszással, csak április 3-án tudtam beülni. Miután voltak több éves csúszásaim is más kolibris előadások esetén (pl. a Cyber Cyrano), ennyi késedelem szinte még optimálisnak is tűnik, legalább már egy érettebb előadást nézhettem meg több iskolás csoporttal együtt csütörtök délután.
Március 25-én, kedden néztem újra tíz év után a Jenufát, Vidnyánszky Attila munkáját. 2004-ben Marton Évával és Bátori Évával láttam és azóta is gyakran eszembe jutott, mint az egyik legjobb opera-rendezés, amelyet az Házban láttam. És persze hosszan nyomasztott a történet maga is. Két apró gyermek anyjaként, naná, hogy egy csecsemőgyilkosság erős élmény Janacek zenéjével körítve. Az eltelt idő nem mondható kevésnek, közben óriási változások történtek a hazai kulturális életben is, még sose volt talán ennyire kettészakadva a színházi világ (is), egészen megváltozott benne a rendező helyzete. Ezek a külső körülmények kétségtelenül befolyásolják azt, hogy ki megy el az előadást megnézni, DE mit sem vontak le a mű és az előadás hatásosságából. Most is a székembe szögezve ültem, éppen úgy mint tíz éve, bár ezúttal más énekesekhez volt szerencsém.
Egy óra színház és terápia, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt alkalmazható. Gimesi Dóra darabja és az ebből készült előadás méltó a nem is olyan régi díjra (a novemberi Gyermek-és Ifjúsági Színházi Szemle fődíjára). Jó lenne, ha annyi figyelmet és támogatást kaphatna, mint a nemrég az Erkelben elkészült Parázsfuvolácska. Játszani kellene ezt reggel, délben, este, családoknak és iskolás csoportoknak, folyamatosan. Talán másként alakulna az életünk, ha mind megismernénk ezt a csomótündért.
A tegnapi este harmincnál több zenész, színész, pontosabban zenélő színész gyűlt össze az Átrium színpadán és ennél is több művész foglalt helyett a közönség soraiban, hogy a Kovács Marcihoz kötődő koncerten részt vegyen. Ha a harmincas éveket írnánk ( mintha éppen ebbe a korszakba vágyakozna vissza néhány politikai csoportosulás, ha nem tévedek), akkor kiszállt volna a helyszínre a Színházi Élet és beszámolna, hogy kik jelentek meg, milyen toalettben és kinek a társaságában. A koncert apropója: Kovács Márton épp tizenegy éve lett Mohácsi János alkotótársa Kaposváron, majd követte a Nemzeti Színházba és minden más helyszínre is, ahol azóta „Moha” megfordult. A Mohácsi-előadások emblematikus eleme Kovács Marci zenéje és zenekara. Kell nekünk ez a zenei világ, nem is kérdéses.