A tegnapi este harmincnál több zenész, színész, pontosabban zenélő színész gyűlt össze az Átrium színpadán és ennél is több művész foglalt helyett a közönség soraiban, hogy a Kovács Marcihoz kötődő koncerten részt vegyen. Ha a harmincas éveket írnánk ( mintha éppen ebbe a korszakba vágyakozna vissza néhány politikai csoportosulás, ha nem tévedek), akkor kiszállt volna a helyszínre a Színházi Élet és beszámolna, hogy kik jelentek meg, milyen toalettben és kinek a társaságában. A koncert apropója: Kovács Márton épp tizenegy éve lett Mohácsi János alkotótársa Kaposváron, majd követte a Nemzeti Színházba és minden más helyszínre is, ahol azóta „Moha” megfordult. A Mohácsi-előadások emblematikus eleme Kovács Marci zenéje és zenekara. Kell nekünk ez a zenei világ, nem is kérdéses.
A két órás koncerten kaposvári, majd nemzetis előadásokból kerültek elő zeneszámok, amelyeket a régi kaposvári társulat művészei (pl. Kovács Zsolt), a régi Mohácsi-osztály már végzett növendékei, az Alföldi-féle Nemzeti Színház vezető művészei (pl, Radnay Csilla, Bánfalvi Eszter, Hevér Gábor) adták elő. Olyanok, akik a színházat elhagyták. Jó volt hallgatni és felismerni a zenei motívumokat, látni a zenekar állandó tagjain kívül többek között Csákányi Esztert, Thuróczy Szabolcsot, Pál Andrást, Murányi Mártát, Szathmáry Juditot, Szikszai Rémuszt, Závada Pált. Jó volt látni, hogy ezek a művészek mind mennyire élvezik azt, hogy ismét egy színpadon állhatnak, együtt zenélhetnek. Úgy összességben azt érezhettük, hogy jó itt lenni az Átriumban, mert helyek mindig vannak.... És eszembe jutott megint a legutóbbi Eszterházy-könyv szlogenje, amelyet magam is rendszerint idézek és megpróbálom magamat akkor is szuggerálni, ha erre éppen az adott pillanatban semmi okom sincs: „Örülni!” A művészet, a színház tovább él, még akkor is, ha egyes formációk nem működhetnek tovább. De a régi társulatokat, amelyeknek sikerült igazi nagy előadásokat létrehozni, nem felejthetjük el olyan hamar. Egy éve még Alföldi Amphitryont néztem, emléke sír a lanton még… Hevér Gábor – gondolom a Búcsú után most először megint Sárga liliomot énekelt. Hátha nem utoljára. A hiány érezhető, kimondatlanul is ott lebegett köztünk. Ez akkor is igaz, ha szemmel láthatóan a fellépő művészek jó formában voltak, mindenki más utakon, de tovább dolgozik. (És a nézők is nyilván megtalálták azt a néhány helyet, ahol hasonlóan minőségi ÉS szellemiségű színházat nézhetnek, ha már a Nemzeti átalakult közben.)
Állapítsuk meg, hogy a pohár inkább félig tele van, hiszen itt a Szakértők, több előadásban is fellépnek, sőt ha minden igaz, lesz ismétlés májusban is.
