Mezei néző

Azt hittem, hogy hamarabb sikerül a második művészt sorra keríteni, sőt biztosra vettem, hogy mivel csak telefonon tudom megírni a szöveget, majd jó tömör lesz. Nem lett eléggé az. Ezzel romba dőlt a legutolsó illúzióm is, de most már mindegy, annak is örülök, hogy fel tudom végre tenni. Egy bejegyzés megközelítőleg tíz nekifutásra.

Az általános áttekintés után jöjjenek a Figaro 2.0-ban fellépő művészek egytől egyig. Ezzel az ajánló sorozattal is jelezni kívánom, hogy a blogom személyes, és elsősorban figyelemfelhívó és nyomhagyó célzattal készül, nem zenekritikát írok. Abszurd ötlet egy szeptemberi előadáshoz július-augusztus folyamán 33 ajánlót írni, de a 21 Figaro-előadás is elég nagy dózisnak tűnik, én pedig így készülök fel az élményre, ezt választottam.

Lassan négy éve volt Hábetler András modernizált Figarójának a bemutatója a Városmajorban. Egy nappal előbb jöttem vissza életem eddigi egyetlen moszkvai kalandjáról, kicsit elégedetlenül, hogy nem sikerült túl soká kint maradni, de meglátva a nyári programban, hogy lesz ez az előadás, megbékéltem a sorssal azonnal. Tudtam, hogy ez nem egy nyári hakni produkció lesz. Az előadás másnapját teljes egészében a blogbejegyzésem megírására fordítottam, és visszaültem a második előadásra is, sőt külön írtam is róla. Nem tudtam nem így tenni. Erősen hatott az előadás, és ez így maradt minden megtekintés alkalmával. (Nem túlzás azt a szót használni rá, hogy katartikus.)

Ez az újranézős-eset akkor valóban extrémnek számított a praxisomban, eddig a Figaróig alig fordult elő, hogy valamire visszamentem, pláne nem azonnal másnap. Nagyon szerettem Hábetler András szellemes fordítását is (a rendezői koncepción túl), amely ugyan nem terjedt ki a teljes darabra de mégis felélénkítette azt, és nagyon örültem annak is, hogy a legtöbb szereplő nemcsak énekesként, de színészként is hiteles volt.

Ebben az első két bejegyzésben megpendítettem az előadás továbbjátszásának szükségességét, és boldog voltam, amikor az Operaház vezetősége felismerve az előadás értékét, először Gördülő Operát csinált belőle a 2015-16-os évadban, és elvitte Szegedre, Győrbe, Kaposvárra, Szolnokra, Miskolcra, Székesfehérvárra és a tavalyi évadban Sopronba is. Aki követi a bejegyzéseimet, azoknak feleslegesen teszem hozzá, hogy minden alkalommal ott lehettem és megírtam az aktuális előadáshoz kapcsolódó gondolataimat.(itt van minden bejegyzés (11 darab) amelyik az előadáshoz kapcsolódik.)

Hábetler András Figarójának az életébe ősszel új korszak köszönt be: Operakalanddá válik, azaz szeptember 25 és október 13 között 19 nap alatt 21 alkalommal fogják három különböző szereposztásban bemutatni az Erkelben a középiskolás korosztálynak.

Nem lesz hosszú ez a bejegyzés, akár megírhattam volna sebtében tegnap is, de annyira nem esik jól elengedi ezt az évadot a 208. előadás beszámolójával.

Még eddig nem történt meg, hogy ugyanazokkal kezdtem és zártam egy szezont, most viszont előre megörültem a lehetőségnek. Augusztus 26-án, Pannonhalmán Teremtéssel indítottam, és most Händel Messiásával fejeztem be. A két esemény közötti összekötő kapocs Vashegyi György és az általa vezetett Purcell Kórus, amely programjain az utóbbi három évben szintén igyekeztem megjelenni, bár ezt mindenféle ütközések miatt kevesebbszer tudtam meg is valósítani, mint ahogy jól esett volna. Arról nem is beszélve, hogy a kórus sokat utazik vidékre, sőt külföldre is, ahová problémásabb követni őket – most éppen egy norvégiai fellépésre készülnek.

A prózai előadások után jöjjenek az operák, 121 előadás megtekintése alapján. Ez a tavalyinál jelentősen kevesebb, de lehetünk optimisták: a magyar évad műsorterve ennyi alkalommal bevonzott így is, jobbnak tűnik utólag az összkép, mint amilyenre számítottam.

Most is kiemelem, hogy ez a toplista az enyém, EGY (=1) néző nyilvánvalóan szubjektív listája, nem kinyilatkoztatás - már csak azért sem, mert így is csak töredékét láthattam a kínálatnak, és nem mindent tudtam azok közül sem megnézni, amit igazán akartam. Nincs a listán senki, akit annyiszor láttam, ahányszor jól esett volna. (Ez a legutóbbi csapás, a Prima Donna kihagyása Farkasréti Máriával még friss...- ha nem csak felvételről látom, akkor néhány bekezdéssel lejjebb emlegetném. Így is egy nagy Művész nagy alakítása, az nyilvánvaló.) A kihagyások sora még nyáron is folytatódik (Kolonits Klára Odabellát énekel Nürnbergben, lesz egy minden bizonnyal nagyszerű A sevillai borbély Szentendrén, és A trubadúr a Margitszigeten július legutolsó hétvégéjén), a szeptembert emiatt már kicsit elkezdtem várni.

Ez a bejegyzés elsősorban köszönetnyilvánítás mindenkinek, akik az Operaház (illetve a Müpa ) munkájában részt vesznek, ahol ezeknek az előadásoknak a túlnyomó többsége készült. Idén az Operában talán a tavalyihoz képest csökkent az iram, de még így is emberfeletti terheket visz a vállán a zenekar, a kórus, a műszak. A háttéremberekről sosincs szó, de a sikerek rajtuk is múlnak...

Azért is írom évről évre ezt a privát évadértékelőt külön az énekesekről, mert elég sokat nézem őket, ott vagyok kb. minden ötödik megtartott előadáson, és ez talán valami, másfelől míg a prózai művészek kapnak kritikusoktól díjakat, és jóval több visszajelzést sokkal több forrásból, nemigen emlegeti senki az énekesek teljesítményét hasonló módon, különösen azt, ha repertoárelőadásba állnak be utólag, akár egy színpadi próbával.  Sovány vigasz persze egy ilyen irományban említődni, de ezt tudom jelenleg nyújtani a nyári szünet kezdetére. (Jó lenne persze, ha többen hozzáfűznék a saját listájukat, de ez nem szokott megvalósulni, úgy látszik, csak én élvezem ezt az évad végi örömködést. (Nyilván lehetne a negatívumokra is tenni a hangsúlyt, de minek?)

De nem ez az egyetlen ok: ezek az emlegetett előadások és nem utolsó sorban a jellemzően szintén operaházi énekesekhez fűződő felvételek azok, amelyek az én rejtett energiaforrásomat képezik a blogíráson túl, így az említett személyek közül többen (és sokan mások is, akikről nem esik szó) nemcsak színpadi játékukkal, de hangjukkal is elősegítették, hogy ezt az utolsó évemet el tudjam viselni. Fennállásom óta ezt az időszakot érzem a második legnehezebbnek, de most már megvolt ez a mentőkötél (zenehallgatás nagy mennyiségben nap mint nap), amely 2006 óta van hangsúlyosan jelen az életemben. (Annak a hat énekesnek, aki idén megajándékozott saját felvételeivel külön is hálás vagyok, ha valamelyikük belebotlik ebbe a mondatba, tudni fogja nyilván, hogy ez neki szól. Akit többet hallgatok, azt többet is szeretném nézni - ez valahogy így működik.)

208 alkalommal voltam idén színházban, amely 33-mal kevesebb, mint az előző évadban, de eközben a megtekintett prózai előadások száma  alig változott, a csökkenés a zenés előadások területén következett be.

Azt gondolom, hogy mégis érdemes külön a 87 kő-és alternatív színházban töltött estéből kiemelni azt, ami számomra a legérdekesebb volt. Minden ilyen vélemény így is úgy is szubjektív, és maradt legalább húsz olyan előadás a listámon, amelyiket jövőre pótolni szeretnék, mert én is tudom, hogy meg kellett volna őket valahogy nézni. (És akkor még ne is beszéljünk a kihagyott vidéki produkciókról, amelyek közül néhányat szeptember legelején csak sorra tudok keríteni remélhetőleg a Tháliában, a Vidéki Színházak Fesztiválján, ha minden jól megy…)

Elsősorban most is köszönetnyilvánítás ez a bejegyzés, és az összes közreműködőnek szól, a díszítőkig és a szervezőkig bezárólag, akik az említett előadásokért tettek bármit is, és így elősegítették, hogy ez vagy az a művész (vagy éppen minden szereplő) kiemelkedő lehessen benne. A színház csapatmunka, mindenki kell hozzá. Ha kap valaki egy akármilyen díjat a kritikusoktól, amögött is mindig ott a teljes társulat, ha elismerik, ha nem. De ez itt csak egy néző listája a legekről, aki történetesen viszonylag sokat jár színházba és leírja a véleményét, nem más.

Ez az évadom utolsónak kitűzött színházi előadása volt tegnap, ma jön még egy koncert, a Purcell kórus Messiása Vácon, és aztán két hónap teljes leállás.

A címben Ókovács Szilveszter főigazgatót idézem, aki lazán végigkonferálta a délutáni operaházi évadzárót, egyszerre gondolva a tévéközvetítés közönségére és arra a lehetőségre is, hogy majd a felvett anyag kivágható lesz, így az Operaház munkatársaihoz közvetlenül szólhat. Utóbbiak és meghívott vendégeik töltötték meg a házat ezen a legutolsó alkalommal, ezúttal nem voltak jelen külföldiek. (Ugyan volt-e idén hasonló esemény, miközben a nagycsaládosoknak, nyugdíjasoknak rendezett főpróbákon is sok turista van?)

Gyöngyösi Levente talán két hónapja tette közhírré új operájának bemutatóját, amelyet az előadásban közreműködő Budafoki Dohnányi Szimfonikus Zenekart vezető Hollerung Gábor felkérésére alkotott, és a jelenlegi koncertszerű ősbemutatót a Miskolci Operafesztivál támogatta. Nagy zenekarra és kórusra írt műről van szó, nagy feladat a megközelítőleg száz ember összehangolása, egy mindenki által ismeretlen mű bepróbálása - amely ráadásul folyamatosan készült és még két jelenet mostanáig sem íródott meg, ahogy ez a koncert elején elhangzott tájékoztatóból is kiderült. Nagy teljesítmény, hogy ez létrejöhetett. Ha a színlapot olvassuk és mögé nézünk, az is felmerülhet, hogy nem könnyítette a karmester helyzetét, hogy a Nyíregyházi Cantemus Kórus volt a partnere, tehát egyértelműen utazgatni kellett a próbák miatt, sőt a legtöbb szólista erősen foglalkoztatott operaénekes, akikkel szintén nem lehetett akármikor és sokat próbálni.

Margarita és a Mester - Sáfár Orsolya és Balczó Péter

Vége van lassan valaminek...- az évadnak mindenesetre.

Egy hete, ugyancsak szerdán  nyolc tizenegyedikes tanítványommal a Radnótiban kötöttünk ki, voltaképp azért, mert mindeddig nem abszolválták a félévente melegen javasolt színházlátogatást (drámaóra kapcsán), a tanév utolsó előtti napjáig vártak vele. Ennek ellenére, hogy ez meglehetősen prózai ok, kellemes élményben volt részük, sőt volt olyan is közöttük, aki beismerte, hogy ez volt az első olyan előadás, amelyiket nem unt, hanem szeretett. Én emiatt a pozitív hatás miatt már hálás voltam a színháznak, ennek a néhány gyereknek lesz kedve jövőre másra is visszaülni és nem kizárt, hogy éppen hozzájuk, ahol ezt a kellemes estét átéltük.