Augusztus 26-án a pannonhalmi Szent Márton bazilika felszentelésének évfordulóján kezdődött meg a Szent Márton év egyik kiemelkedő eseményeként – a XII. Arcus temporum művészeti fesztivál Joseph Haydn Teremtés című oratóriumának előadásával. Ennek kapcsán következik néhány gondolat.
Haydn műve kiválóan alkalmas arra, hogy egy új időszak kezdetét nyomatékosan aláhúzzuk általa. A Müpában évek óta ezt játsszák január elsején (a legutóbbiról én is beszámoltam, az ott leírtakat nem ismétlem meg, bár nagyrészt ide is átemelhetőek lennének), és most augusztus legutolsó hétvégéjén a közelgő tanév-évadkezdés adhat ehhez újabb ürügyet. A Teremtést persze önmagáért is akárhányszor meg lehet hallgatni, nem kell hozzá semmiféle különleges alkalom, mindig jól jöhet.
A koncert előtt vesperást hallgathattunk, amely alkalmas volt arra, hogy lenyugodjunk, befelé figyeljünk. A szertartáshoz (szükségszerűen) hozzátartozó tömjén ugyanakkor kizökkentett, civil gondolataim támadtak: ugyan ki lehet-e majd szellőztetni, mi van, ha az énekeseket irritálni fogja ez a füst és köhögni fognak? (Ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult, a beiktatott fél órás szünet ezt a problémát megoldotta és a nézőkkel teljesen megtöltött templomban a koncert zavartalanul bonyolódhatott le.)
A szervezők mindenkinek adtak nyomtatott librettót, amelyet hallhatóan a legtöbben követtek is, egyszerre lapoztunk, együtt mentünk a zenével, napról napra végigkísértük a teremtés folyamatát, amelyet Gábriel, Uriel és Rafael angyalok mesélnek el, majd Ádám és Éva is színre lép...
A mű elhangzása előtt közvetlenül a vesperást is celebráló Várhegyi Asztrik főapát mondott néhány mondatot köszöntőképpen, amely tömörségével és tartalmával is egyaránt hatott. Én az idei évemre visszanézve különösen találónak éreztem kívánságait, valóban ránk férne a „több béke és a több öröm”, nem ártana, ha erre gondolva próbálnánk újrateremteni magunkat. Ezek a mondatok eszembe juttatták a nemrég elhunyt Esterházy Pétert is, aki néhány éve szintén kiadta az „örülni” jelszót, amelyet nem könnyű minden körülmények között megfogadni. Haydn műve ehhez megfelelő segítség, ennek alapján azt is gondolhatnánk, hogy a teremtés egyértelműen jól sikerült és minden rendben van – ezért kell hálát adni, ennek kell örülni és legalább egy időre az élettel-világgal kapcsolatos kritikai felhangokat magunkban le kellene tompítani.
A koncert résztvevői közül többen – maga a Concerto Budapest, Keller András karmester, illetve Megyesi Zoltán tenor fellépett „nemrég” (április 30-án és május 1-én) a Zeneakadémián is (Baráth Emőke és Sebestyén Miklós társaságában), viszont új beállónak számított a produkcióban a Purcell kórus illetve Kolonits Klára és Kovács István.
Miután a nézők seregében megpillantottam Molnár Szabolcs zenekritikust, aki a nyakába akasztott bilétáról megítélve biztosan végignézi az összes eseményt, azonnal fellélegeztem, mert tudtam, hogy biztosan születni fog méltó (és szakszerű) zenekritika, amely végigelemzi majd a produkciót és nem én leszek az egyetlen, aki nyomot hagy róla. Mivel ez alapvetően színházi blog, jelenlegi nem rejtett célom ezzel a bejegyzéssel az, hogy melegen ajánljam a mű meghallgatását (itt van egy youtube-link, én ezt a felvételt szerettem meg, de van több is), sőt biztassak mindenkit arra is, hogy élőben tekintse meg, ha korábban nem lesz, akkor 2017. január elsején a Müpában, akár a matinét (amely gyerekeknek szól elsősorban), akár az esti teljes előadást .
Mint ahogy a korábban már leírtam, számomra ez a mű a belőle áradó nem kevés derű és életöröm miatt különösen fontos, a lelki nyugalmamat képes helyreállítani nap mint nap, és kifejezetten alkalmas arra, hogy egészen átalakítsa a buszon-villamoson töltött „holtidőt”. Ha az ember a Teremtést hallgatja, nem lesz különösebben érdekes, ha éppen egy dugó miatt hosszabbá válik az utazás – ez a személyes tapasztalatom.
A koncert-helyzet ehhez képest egészen más élményt ad. Ilyenkor nincs más, ami részben lekötné a figyelmünket, a külvilág egészen kiesik, viszont hajlamosabb az ember a szöveget követve túlságosan belemerülni a részletekbe és éppen a részletektől kevésbé átlátni az egészet. Az előadókat nézzük, akik most lényegében civilként (saját magukként) vannak jelen, különösen akkor, amikor nem énekelnek (bár a templom apszisában, tőlünk a lehető legmesszebb), hallgatják a kollégákat, készülnek a következő megszólalásukra, követik a darabot a kottából. Most az idei harmadik Teremtés után az jutott eszembe, hogy furcsa módon éppen emiatt talán mégis jobban tudok a zenére figyelni a villamoson, amikor csak a fél város van körülöttem, de a (jóval érdekesebb) énekes szólisták nincsenek. (Lehet, hogy a szöveg szoros követése se igazán jó gondolat, a librettó egyes mondatainak is van kizökkentő hatása, ahogy erről már beszámoltam a korábbi bejegyzésemben.)
Pannonhalmára részben a mű és részben a szólisták miatt mentem, hármukkal összesen kilencven írásom foglalkozik.
Megyesi Zoltánnak sok koncertjén jártam már, a felvételeit szoktam egyébként is hallgatni, vele kapcsolatban az ismerősség érzése a legerősebb, a hozzá fűzött reményeimet be szokta váltani. Most is hasonló átszellemültséggel és odaadással énekelt, ahogy mindig, partnereinél talán erőteljesebben. Kovács Istvánt sosem hallottam még koncert-helyzetben (operákban viszont elég sokszor), vele kapcsolatban érdekelt maga az is, hogyan viselkedik egy ilyen szituációban, illetve különösen az, hogyan interpretálja az „állatos” részeket (17-22.), amelyek számomra kifejezetten viccesnek tűnnek, és – nagy örömömre – a májusi zeneakadémiai koncerten Sebestyén Miklós ezt így is énekelte, amelyet koncerteken szokatlanul nagy és hosszú nevetéssel értékelt a közönség. (Én annyira sokat nem megyek koncertekre, de ezen kívül sose hallottam még azt, hogy egy oratórium közben nevetettek a nézők. Ezt megjegyeztem.) Ez most egy templomi, komolyan végigcsinált teremtés volt, poénok nélkül.
Kolonits Klára először énekelte el az egész darabot, és ezt valószínűleg senki nem gondolná azok közül, akik jelen voltak. Sugárzott belőle a derű és az életöröm éneklés közben, éppen úgy, ahogy a műből is. Most is jól érvényesült hangjának szépsége, a koloratúrák hallatán meg a szokásos „ilyen nincs”-élményem volt. A nyár folyamán több Kolonits Klára koncertről is lemaradtam, (bár ha ezt említem, akkor hozzáteszem azonnal, hogy a másik két szólistának is voltak olyan koncertjei, amelyekre szívesen mentem volna, ha ugyanazok az objektív akadályok - lsd. kémiai olimpia Tbilisziben - nem szólnak közbe). Akik szintén így jártak, mert nem tudják sosem megszervezni, hogy vidékre utazzanak, javasolni tudom október 16-án az Erkelbe menjenek a „Bel canto reloaded” lemezbemutató koncertre. Jutalomjáték lesz ez - nekünk.
Helyenként az előadást hallgatva nem voltam meggyőződve, hogy maga a helyszín igazán tökéletes lenne koncertnek, lehet, hogy az oltár szintje alkalmasabb lett volna a zenekar elhelyezésére (és esetleg akkor a háttérben a kórust is láthattuk volna), de nyilván erre nem volt lehetőség, sőt lehet, hogy nem is igazán jó ötlet ez, nem értek hozzá, ez csak egy kósza benyomás. Néhány ponton elbizonytalanodtam a hallottak kapcsán, hogy rendben volt-e ez így, de ez azért lehetett, mert olyan nagyon hozzá vagyok szokva egyetlen felvételhez és éppen ezért minden apró eltérés megzavar. (Aki teheti, igyekezzen többféle előadásban hallgatni a kedvenc darabjait is, én úgy látszik erre alkalmatlan vagyok, és néha ennek a hátrányát is érzem.)
A Purcell kórust szívesen szemrevételeztem volna, a tagokat egyenként is elnéztem volna éneklés közben, de valószínűleg annyira hátul voltak, hogy a közönség egyetlen tagja sem láthatta őket. Legalább a tapsrendnél le kellett volna őket hozni a középső térbe, ahogy a szólistákat, hiányérzetem maradt emiatt. A kórus minden igényt kielégítően szólt, a művel most először találkozó sógornőmnek (akinek egyébként hálával tartozom, hogy levitt, hiszen Pannonhalmáról este nincs visszaút a fővárosba, csak autóval) is éppen az énekkari részek tetszettek a legjobban és ez persze nem is véletlen, hiszen bitang jó ez a kórus, több énekesük alkalmanként szólistaként is fellép.
Összességében nagyon jó élmény volt a koncert és maga a délután is előtte, amelyet az apátság területén sétálva töltöttünk, jó alaphangütést adott a kezdődő évadnak, bizakodással töltött el minket, hogy most majd tényleg sikerül jól kezdeni a ránk váró időszakot, lesz hozzá több örömünk és több békénk.