Mezei néző

Fontos előadás Fehér Balázs Benő Sirálya, különlegesen jól összeválogatott szereposztással, Fekete Ádám maivá szlengesített új fordításával. A közelmúlt több más klasszikusokból készült rendezésével szemben, mint amilyen pl. Alföldi Róbert Nemzetiben elkövetett Hamletje volt, - amely nemcsak a jelenleg legtöbb Alföldihez kapcsolódó előadásnak otthont adó helyszín, az Átrium, hanem ezentúl a darab Hamlet párhuzamai miatt is automatikusan felötlött bennem - , ÚGY TŰNIK (=nem a csalhatatlan ember kinyilatkoztatását olvassátok, csupán EGY véleményt!), hogy ez az előadás nem azokra fog a legjobban hatni, akik egészen tudatlanul ülnek be a nézőtérre, hanem éppen az olyanokra, amilyen én vagyok - akik a Sirályt "hetvenhétszer" olvasták az elmúlt harminc évben, minden sorát elemezték, tízszer látták és ennek következtében a színészek minden apró kis rezdülést értékelni tudják.

Én szerettem az előadást, örülök, hogy megnéztem, de kifejezetten azoknak javasolnám, akik szintén olvasták ÉS szerették a darabot ÉS nyitottak a nem realisztikus rendezésekre. Természetesen nem zárom ki, hogy egy fogékony néző számára első Sirály-élményként is maradandó lehet, ha a szükséges nyitottság megvan benne, de mégis azt éreztem, hogy jobb a művet előtte megismerni, átgondolni és utána szembesülni ezzel az előadással. (Magyarán: nem lehet ezzel kipipálni a "nemszeretem kötelező" elolvasását.)

Sajtóbemutató főpróbát néztem a Belvárosi Színházban. Fordulatos, lendületes előadás a "Mindent Éváról", válogatott színészgárdával. Pelsőczy Réka rendező jó csapatot kapott, nincs gyenge láncszem.  Ráadásul a nézők többsége nem jár az összes olyan színházba, ahol ezek a művészek rendszerint fellelhetőek, így többen is akár a meglepetés erejével hathatnak.

A Gödöllői fesztivál nyitókoncertjén jártam tegnap este. A szórólapot figyelmesen megnézve akár meg is ütődhet a néző, hogy miként kerül Rossini a címbe, ha a 17 műsorszámból mindössze 3 az, amelyik vele kapcsolatos. De ennél még alaposabbnak kell lennünk. Valószínűleg az "á la Rossini" (így!) minősítés a szerző kulináris zsenijére utalhat, számtalan ételreceptjében szerepel a "Rossini módra". Valószínű, hogy a legtöbb opera-szerető számára  a könnyed, szórakoztató este asszociációját akarták kelteni ezzel a jelzővel. Jelentem, hogy a gödöllői közönség megtöltötte a Lovardát, amely leginkább egy alkalmilag székekkel telepakolt bálteremre emlékeztet, látni valóan jól érezte magát és rengeteget tapsolt a fellépő Gödöllői Szimfonikus Zenekarnak (vezényelt: Horváth Gábor) továbbá a négy szólistának, Herczenik Annának, Kaján Katalinnak, Cser Krisztiánnak és Xavier Rivadeneirának. A művészek feltöltődve és hatalmas virágcsokrokkal megpakolva mehettek haza. Néhány benyomás következik, röviden.

Ma nem volt túl optimális az időjárás szabadtéri programokhoz, különösen a kora délelőtti órákban nem. A Pozsonyi Pikniken részt vevő színházak mégis csak kivonultak sátraikkal az esőben is, viszont a Kolibri Színház idén a B tervét vette elő: zárt térben került sor az előadásokra.(A délelőtt folyamán biztosan.)

Én a kecskeméti Ciróka bábszínházra mentem el fiammal együtt, aki 3 hét múlva már valóban eléri az alkotók által minimálisan elvárt hét éves kort.  A cirókások előadásait eddig is nagyon szerettem és most sem jöttem ki csalódottan a színházból. Aki tudja, nézze őket Kecskeméten. Én mindig hálás vagyok, amikor a Kolibri vagy a Marczibányi téri művház meghívja őket. Legyen így minél többször az idén is!

Vannak kellemes helyzetek (is), például az, amikor valaki két hónap kihagyás után, színházra kellően kiéhezett állapotban azonnal egy jó előadást nézhet meg. Ilyenkor a főszereplővel egyetértve bólogathat, az élet lehet nagyon szép. Az előadást újra megnézve is csak azt mondhatom a tovább nem kattintóknak, mint a 2014 májusi főpróba után: Alföldi Róbert rendezése új betanulásban is nagy siker lesz és hosszú sorozatot érhet meg.

Ma kora délután sajtótájékoztató volt az Erkelben, miután fél órán keresztül belenézhettünk az intézmény történetében először színre kerülő " magyarra lefordíthatatlan című" musical próbájába is. A West Side Story, ugyan 1969 és 2013 között 24 féle rendezésben került színre magyar nyelvű színházakban, de  egyszer sem a szerző által előirányzott hangszerelésben. Aki erre a hangzásra kíváncsi, az próbáljon meg még jegyet váltani arra az öt előadásra, amelyre még vannak  - mondta el Ókovács Szilveszter.

Két oldalnyi szöveg következik az idei, immár ötödik (nekem még csak harmadik) Örkény kertről.

Nem tagadom, egyáltalán nem bánom, hogy a tanévvel együtt beindul a színházi évad is. Szinte egyszerre a kettő. Végre. Magamnak 19 előadást választottam ki szeptemberre, bár ezek közül 8 olyan este van, amikor a folyamatos jelenlétemhez erősen hozzászokott gyermekeimet nem fogom tudni magukra hagyni valószínűleg. (Egyikük így is megjegyzést tett, hogy az elmúlt két hónapban voltam egyedül négyszer is(!), sőt órákon át a Krisztina könyvtárban, továbbá még a Csontváry-kiállításon is, azaz mégsem CSAK velük töltöttem az összes időt. Hát erről ennyit, nehéz lenne most azonnal a havi 25 színházi estére visszaállni és talán nem is hiányozna. Lehet, hogy idén sikerül még jobban válogatni. Az ajánlóban mindenesetre minden BUDAPESTI előadást megemlítek, amelyek engem érdekelnének, függetlenül attól, hogy képes leszek-e rá eljutni vagy sem. Hátha helyettem is megnézitek ti őket.

Tegnap délután újabb sajtótájékoztatót tartottak a húsz napja megnyílt nagyszabású Csontváry kiállítás kapcsán a Honvéd főparancsnokság tavaly rekonstruált épületében. Tájékoztatót tartott a kiállítás kurátora, Gulyás Gábor, a szervező Városparancsnokság Nonprofit Kht. ügyvezető igazgatója, Gyutai Csaba és L. Simon László államtitkár. A beszédekből kiderült, hogy az ismételt sajtótájékoztató célja valóban az, amire én gondoltam, miután megkaptam a meghívót: további figyelmet szeretnének irányítani erre az 1963 óta legnagyobb szabású Csontváry-kiállításra.

„Egy perc – a boldogság összetört, mint egy földre ejtett csésze” – ez a második részben elhangzó egyik Lehár operettből származó idézet indokoltan lehetne az egész este mottója. Ha nem tudnánk már, akkor most három óra tíz perc befektetéssel megtudjuk, hogy ami valódi érték valóban jelen van az életünkben, az –rendszerint a saját ostobaságunknak köszönhetően – könnyen odaveszhet.

Almási-Tóth András rendező mindig inspirál a rendezéseivel, munkái idei évadértékelésemből sem maradhattak így ki. Elsősorban miatta mentem, hogy az évadomat ezzel az eseménnyel zárjam. Az ő kedvéért összeszedem magam, és ahhoz képest TÖMÖREN, röviden írok (2 oldal), csak a legfontosabb észrevételeimet. (Pontosabban: a nagyobb részét húztam ki a szövegnek, mint ahogy szoktam.)