Vannak kellemes helyzetek (is), például az, amikor valaki két hónap kihagyás után, színházra kellően kiéhezett állapotban azonnal egy jó előadást nézhet meg. Ilyenkor a főszereplővel egyetértve bólogathat, az élet lehet nagyon szép. Az előadást újra megnézve is csak azt mondhatom a tovább nem kattintóknak, mint a 2014 májusi főpróba után: Alföldi Róbert rendezése új betanulásban is nagy siker lesz és hosszú sorozatot érhet meg.
Majdnem egy év szünet telt el a legutolsó előadás és Margitai Ági halála óta. A 14 éves arab kisfiú szerepét, aki a történet elbeszélője is egyben és így övé a legtöbb szöveg, Nagy Mari vette át a mai nappal. Rajhona Ádám helyett pedig Juszef karakterét Jordán Tamás, aki a Rózsavölgyi Szalon több sikeres előadásában is szerepel (Az utolsó óra, Széllel szemben, Tisztelt hazudozó, Romance.com), így nem meglepő, hogy rá esett a választás.
Nyilván vitatható, hogy jó megoldás-e egy négyszereplős darabot úgy továbbjátszani, ha két színészt is pótolni kell, ráadásul igazi tehertétel az is, hogy a hiányzó szereplők egyike ráadásul meg is halt. Viszont az előadás sikeres volt és a megmaradt két szereplőnek, Lukács Sándornak és Csomós Marinak különösen jó feladata volt benne. Ezt a helyzetet mérlegelhette a Szalon művészeti vezetője, Zimányi Zsófia is. Az előadás felélesztése sokkal jobb döntés volt és jobban életben tartja Margitai Ági emlékét is, mintha leveszi a műsorról.
A mai estén megint egészen közel kerültem a színpadhoz, elmondhatom, hogy szinte megperzselt Nagy Mari és Csomós Mari folyamatosan intenzív színészi létezése. Fél méterre ülni és kartávolságból látni, amint a színészek lélegzetet vesznek, nem mindennapi élmény nekem sem, de valószínűleg egy olyan mezei nézőre, aki nem 17-25 előadást néz meg havonta, hanem esetleg csak nagyszínpadi előadásokat látott korábban, még inkább hathat. Egyszer mindenkinek ki kellene próbálni. Ez a közelség a Szalon erőssége, nem látványeffektekkel, hanem a színészi játék hitelességével, természetességével lehet és muszáj is a nézők figyelmét lekötni. Nem lehet hazudni.
A régi előadáshoz képest az erővonalak lényegesen nem változtak, bár mintha ma Csomós Mari még inkább előtérbe került volna, mint az eredeti szereposztás esetén. Azt hiszem, hogy rendkívül erősen érintheti a váltás, most talán még esendőbbé vált Rosa mamaként, mint amilyen eredetileg volt. Mintha másfél éve sokkal magabiztosabb lett volna.
Nagy Mari egészen ura a helyzetnek, nem szorul súgóra sem,hiába kellett óriási mennyiségű szöveget elsajátítania. Teljes lelki nyugalommal pásztázza a közönséget, szinte megszólítja a hozzá közel ülő nézőket. (Remélhetőleg senkinek a tekintete nem zavarja meg és mindenki olyan figyelemmel nézi, mint ahogy megérdemli. Érdekes, hogy ugyan a Rózsavölgyiben mindenki asztalok mögött ül, mégsem szoktak enni-inni előadás közben, hiába lenne rá elvileg lehetőség. Megállapítható, hogy jobb modorú népek járnak oda,mint például az Operaházba, ahol az a kivételes este, amikor nincs renitens néző a környékemen.)
Nagy Mari egészen alkalmas a szerepre, ráadásul mintha magát szándékosan még kissé háttérbe is tolná. Csapatjátékos színész, aki képes arra, hogy a partnereit még jobban kiemelje. Van benne művészi alázat. Érezzük most is a szeretetet, amely a szereplőket összefűzi és nem üres szöveg a "tételmondat", amely az előadás végén hangzik el. Igen, "senki nem élhet úgy, hogy ne szeressen valakit. Én Róza mamát szerettem." Nagy Mari különösen szerethető, örülünk neki, hogy ő vette át a szerepet. (Mintha a tapsrendet már nehezen tűrné, most érződött egyedül, hogy óriási feszültséget jelentett számára a szerepátvétel. Valószínűleg holnapra, a második előadásra minden könnyebb lesz, remélhetőleg addigra már maga is elhiszi, hogy sikerrel vette ezt a nem kis akadályt és méltó a nagy elődhöz az alakítása.
Lukács Sándor pompás nő maradt, valóban nagyszerű díva válhatott volna belőle, ha kap lehetőséget a sorstól. Gyönyörű lába van és most is ő a legnőiesebb, persze ha leszámítjuk Csomós Mari múltba révedő kacér pillantásait, amikor megvénült prostituáltként felsóhajt: "nekem volt a legtöbb kliensem az utcában".
Jordán Tamás (a fiát kereső feleséggyilkos és elmeháborodott arab strici) egyetlen jelenete ugyan elsősorban szórakoztató, de akár el is töprenghetünk közben azokon a faji és vallási előítéleteken, amelyeknek nem egy háborút is köszönhetünk. Jelenleg a Keleti pályaudvarnál sorsuk jobbra fordulására várakozó szíriai menekültekre nehéz nem gondolni, így kicsit megváltozott az első bemutató óta a darab mondatainak súlya is. Rájuk gondolunk, amikor arabokat emlegetnek. Azt kívánom, hogy az előadás egészen addig legyen műsoron, amíg a felvetett témák - a kulturális különbségekből, faji előítéletből kibontakozó problémák egészen feledésbe merülnek...
