Sajtóbemutató főpróbát néztem a Belvárosi Színházban. Fordulatos, lendületes előadás a "Mindent Éváról", válogatott színészgárdával. Pelsőczy Réka rendező jó csapatot kapott, nincs gyenge láncszem. Ráadásul a nézők többsége nem jár az összes olyan színházba, ahol ezek a művészek rendszerint fellelhetőek, így többen is akár a meglepetés erejével hathatnak.
Aki nem ismeri Bercsényi Pétert, az most garantáltan megjegyzi a nevét. A színész eddig a Budapest Bábszínházban rejtőzött el a felnőtt közönség széles tömegei elől, de meg-megvillant a Szkénében is. A nézők most majd minden bizonnyal ugyanúgy felfedezik maguknak és lelkesen ünneplik, ahogy a főpróba közönsége tette. (És ahogy én, évekkel ezelőtt. Meglátni és megszeretni, egy pillanat műve.) Csak miatta is érdemes az előadást megnézni. Annak ellenére állítom ezt teljes magabiztossággal, hogy mellette nincs semmi DE, a szórólapon szereplő két főszereplő is valóban jó.Többet kap a mit sem sejtő mezei néző, mint amire számít, amikor jegyet vált, nemcsak az országosan ismert Hernádi Juditot, aki most (is) felszabadultan adhatja önmagát a szinte ráírt szerepben és a Belvárosi törzsközönsége által is már régen (a Kramer kontra Kramernek köszönhetően) megkedvelt Kovács Patríciát. Színész darab ez, nemcsak azért mert hálás a feladat, de azért is, mert a közönség valóban a "húzónevekre" kíváncsi, rájuk ül be a nézőtérre. Nem kell óriási jóstehetség ahhoz, hogy megállapíthassuk, hogy ahogy a darab meséjében is karriert fut be az ismeretlen kezdő - akiről azt se tudtuk sokáig, hogy vannak színészi ambíciói -, úgy ez a darab minden bizonnyal húzónevet fog csinálni a fiatal művészből is.
A történet is lehet újdonság azoknak, akik, ahogy én, nem látták a híres filmet. Nekem kellett némi idő, amíg megsejtettem, hogy miféle végkifejlet várható. A felfedezés örömét nem venném el az előadás leendő közönségétől, így a továbbiakban a fordulatokat nem tárom fel. Én otthonosan éreztem magam a zsúfolásig megtelt nézőtér ötödik sorának közepén az évadom ötödik színházi előadásán és fel sem merült, hogy az órámra nézzek. Szórakoztam. Néhány további benyomás következik.
Kiknek ajánlható elsősorban a "Mindent Éváról"?
Röviden: akit érdekel a színház és nem tud eleget róla. De azoknak is, akik úgy érzik, hogy mindent tudnak róla. Feltehetően, akit nem érdekel a színház, nem is téved a Belvárosi nézőterére, hacsak valamelyik tartozéka oda nem vonszolja. Ja, és persze: azoknak, akik az egyik színész miatt mennek, mert a rajongói. Nem kevesen lehetnek ilyenek is.
A keretes szerkezetű előadás (egy Tony-díj átadó gáláján indul és végződik) narrátoraként, Mészáros Máté, a darabban szereplő híres kritikus néhány perc leforgása alatt rengeteg szellemes megjegyzéssel szórja meg a közönséget, mégpedig a színházról. Személyesen is megszólít minket és feltételezi, hogy jellemzően színházba nem járó emberekkel van dolga. Ez a gesztus ma különösen ütött, mert a főpróbán talán a legnagyobb sűrűséggel vannak jelen a színház és az előadásban dolgozó színházi emberek barátai, kollégák és hozzájuk kapcsolódó tartozékok, illetőleg törzsnézők. A "színházrajongó" nézőknek kevés vonzóbb történetet lehet tálalni, mint amelyik éppen egy színházban játszódik és színészekről szól. Ahogy a címszereplőben a darab elején próbálják azonnal lerombolni az illúziókat, az előadás egésze is szinte minden rosszat elmond a színészekről (itt csak színésznőkről!), akik természetesen a sikerért, hírnévért és a pénzért minden becstelenségre hajlandóak. És a hatás is hasonló: Évát sem ábrándíthatják ki a színházból és minket sem. Mivel élvezzük a színészek játékát, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy a színészek ilyenek és szeretjük őket így is. Mészáros Máté mellett a többiek is kapnak hasonló helyes kis elmésségeket a színházról, lehet rajta nevetni. (Például valami ilyesmi hangzik el: "a kritikus is természetes része a színháznak - szünet - akár a hangya a pikniknek, vagy a pékségnek a svábbogár." Elég rendesen szidalmazzák a rendezőket is, a színészek e mondatok közben szabadon gondolhatnak bárkire és ez hátha ad nekik némi örömforrást - a nézőtéren mindenesetre ezt is élvezettel hallgatjuk. Mary Orr darabját Zöldi Gergely fordította és nem csodálkoznék, ha dramaturgként ő szúrta volna be egyik-másik mondatot. )
A jelen lévő színészeknek is tanulságos lehet a darab megtekintése. Őket már nem kell kiábrándítani és megmutatni nekik, hogy a színész is csak olyan, mint bárki más (miközben azért mégsem), ők viszont megjegyezhetik maguknak, hogy mekkora veszéllyel bír, ha szóba állnak a rajongóikkal, vagy netán beépítik egyiket másikat az életükbe is. (Megtudjuk azt is, hogy igazi rajongók nincsenek, csak autogramvadászok sáskahada.) Legyen feltétlenül gyanús, ha valaki minden előadásán megnéz egy színészt, a kiszemelt kedvenc jobb ha gyanakszik és eszébe jut, hogy a rajongó csupán a helyére pályázik (rendkívül valószínű eset, hogy egy színház percek alatt felvesz egy sztárszerepre az utcáról valakit) - erre (is) figyelmeztet az előadás. - Ez a gondolat persze mellékesen van csak jelen, az Orlai Produkció nem a szakmának hozza létre az előadásait, nem a színésztársadalom felvilágosítása a cél, hanem éppen a színházbarát mezei nézők ennél jóval szélesebb tömegeit szólítja meg.
(Utólagos betoldás szept. 14-én: Amint figyelmeztettek rá, ebből a bekezdésből egyáltalán nem jön át az irónia. Elvileg lett volna benne. A történet teljes képtelenség, de annyi más színdarab alapja ugyanígy az. Színházrajongók igenis vannak, autogramvadászok viszont egyre kevésbé. De ez tényleg mellékszál.)
(Ugyanakkor az előadás végül mégsem szól arról, hogy miért is járna jobban egy színházrajongó, ha nem keresné meg rajongása tárgyát, ha nem akarná megtudni, hogy milyen ember, nem akarná elveszíteni az illúzióit, hanem egyszerűen csak megmaradna a nézőtéren. (Jobban járna, az biztos.) Eleinte akár ebbe az irányba is mehetne a történet - mit csinál a "kisegér-rajongó" a díva mellett? - de nem, más érdekli a szerzőt, mégpedig a színházi karriercsinálás mikéntje.)
Mielőtt még véletlenül belesétálnék a csapdába és mégis elmesélném ától cettig a teljes történetet, amely az első felvonásban egészen lekötött és a másodikban is többnyire - bár itt már akadtak volna kifogásaim is egy-egy fordulat valószerűségével kapcsolatban, amely persze kihatással volt a színészek játékára is -, ehelyett inkább legyen szó csak a színészekről, akik az előadásban szerepeltek. Színész-centrikus darab ez, az egyetlen reálisan megjelenő helyszín egy színész-öltöző, a cselekmény többi részét nagyon ötletesen oldja meg Kálmán Eszter díszlete - a háttérben csak e jelenetek résztvevőit látjuk, villanásnyi időre rendszerint, Ignjatovic Kristina kifejező jelmezeiben.
Több színészgeneráció is felvonul az előadásban, amely részben erről is szól - a reflektorfényben lévők cserélődésének törvényszerűségéről. Rujder Vivien emlékezetes alakítást nyújtott bárányként A brémai muzsikusokban (érdemes megnézni, még műsoron az Ódryn!), most kétféle kezdő színésznőt is kap, ráadásul övé az előadás utolsó képe is. Ő már most eljutott odáig, hogy kap egy váltót (Edvi Henrietta lesz), viszont a főszereplőket nem kettőzik meg. (A színlap alapján. Jordán Tamás neve fel van sorolva, feltehetően Mészáros Máté szerepe lehet az övé (is). )
Egri Márta írófeleség-civilként van jelen. Elhisszük neki a kívülállást, illetve azt, hogy milyen speciális helyzet is egyszerre kint és bent létezni, a színháziaktól hol elfogadva, hol pedig kiutasítva. Ez is egy karrier-lehetőség, amelyiket ő fut be. Nem csoda, hogy igyekszik védeni a pozícióit.
Bercsényi Pétert, aki transzvesztita öltöztetőnőt játszik, talán itt célszerű még egyszer nyomatékosan megemlíteni. Ugyan színésznőkről szól az előadás, de mégis ő az egyetlen, aki betétdalokat kap és ezekkel - a szerep volumenét is tekintetbe véve - feltétlenül övé az előadás legnagyobb sikere. Mivel én láttam már játszani női ruhában, hallottam énekelni is, így "nőiessége" és énekesi kvalitásai már nem jelentettek újdonságot. Azoknak a nézőknek, akik most szembesülnek először ezzel a "Madárkával", aki nagyon pontos, ráadásul humorral átitatott gesztusokkal végig jelzi benyomásait, a helyzettel kapcsolatos véleményét, és még igazi díva is, becsléseim szerint nagy reveláció lesz a művész játéka. Ha színpadon van, mindig figyelnünk kell rá - ebben a rendező is segítségére van persze. (Mellékesen megtudjuk azt is, hogy milyen pontosan tud rózsát dobni. Telibe találja a nézőtéren a frissen férjhez ment ifjú és különösen tehetséges kollégáját. Ha ez a "Színházi élet" lenne, akkor a nevet is kiírnám és nyilvánosan gratulálnék neki.)
(Még egy betoldás szept.14-én: Erre is kaptam visszajelzést. Lehet, hogy igaz, hogy egy középkorú öltöztetőnő jobban meghatna minket a szerepben. Viszont Bercsényi Péter transzvesztita helyett egészen nyugodtan játszhatna egy ilyen nőt, talán még erősebb lenne az alakítása. De ne felejtsük el, hogy ez egy szórakoztató este akarna lenni és az alkotók viccesebbnek találják ezt a karaktert ebben a formában.)
Mészáros Máté nagy hatalmú kritikusként helyenként igazán ellenszenves, időnként félelmetes. Nehéz nézőként elhinni, hogy az amerikai színházi világ ma is így működne, egy kritikus felemelhet vagy tönkretehet valakit - de ez egy régi film (1950-ből) története, még nincs mobil, nincs internet, nincsenek színházi fórumok, nincs ezer forgalomban lévő vélemény egy előadásról, pusztán a nyomtatott sajtó létezik, tehát sokkal többet számít egyetlen vezető kritikus írása, mint ma. Nézőként nem rokonszenvezünk ezzel a figurával, de hát ez is a cél - ugyanakkor feltétlenül el kell ismerni, hogy most is jó Mészáros Máté ebben a neki való szerepben, érdemes volt kiruccannia ezért a Szent István körútról.
Márton András, híres színdarab-szerzőként kellően befolyásolható. A színésznők hatása alól nem tud és talán nem is akar szabadulni. Ő is inkább civil, de ugyanolyan sebezhető, mint a díva. Én szoktam szeretni a színész visszafogott egyéniségét, most is így lett.
Szikszai Rémusz színész-rendezőként megemeli a szerepét, hiszen most rendező játszik rendezőt. Éppen azért, mert az utóbbi időben keveset volt színpadon, jó újra látni, önmagában ez is örömforrás számunkra. (Az már más kérdés, hogy a darabban mennyire hihető a főszereplő dívával való kapcsolata, de ez alapvetően a szerzőn és nem a színészen kérhető elsősorban számon. És ez is egy olyan mozzanat, amely változni fog, ahogy érik az előadás.)
Miután mindenki másról szó esett, csak a két főszereplő színésznő maradt, akik miatt elsősorban érdemes volt a darabot elővenni. Mindkettőjüknek közel egyformán nagy lehetőség ez az előadás, hiszen olyan a szerep, amelyikkel sikert is lehet aratni, van is mit eljátszani benne.
Kovács Patríciát 1998-ban láttam először, még a főiskola előtt, Új színházi stúdiós korában, viszont azóta szinte mindenben. Ebből a távlatból jól látszik a szépen ívelő karrier, és az is, ahogy életkorának és így némileg alkatának változásával, hogyan alkalmazkodik az újabbnál újabb élethelyzetekhez. A kezdő képben megjelenő karaktere egészen hasonlított korábbi "egeréhez", amelyet a Karinthy Színházban játszott. Most jó színésznő játszik jó színésznőt - ránk is megrázóan hat az a mondata, amellyel indokolja, hogy miért követi minden fellépésére kedvencét - "mert nem lenne hova mennem". Átüt a magány ezen a kijelentésen, és nem csodálkozunk, hogy a színpadon szem nem marad szárazon, egyedül Bercsényi Péter öltöztetőjére nem hat a mondat, aki már most érzi, hogy valaki az ő pozícióját fenyegeti. A szereplő arcának változását - Keresztes Gábor vészjósló zenéje már elég korán érezteti velünk, hogy valami nem stimmel -, folyamatában sikerül érzékeltetni, csak ritkán tűnt fel egy-egy zökkenő.
Hernádi Judit az egyetlen színész, akitől fennállásom óta valaha aláírást kértem a saját részemre, még gyerekként, Miskolcon, egy esztrád-műsor után. Ezt az aláírást és az arcképét éveken át az íróasztalom fölé ragasztva tartottam, és ugyan a művésznőt kirívóan sokszor nem láttam színpadon azóta sem, de mindig tudtam, hogy éppen mit csinál, milyen darabokban játszik. (Elég sokat volt Szolnokon és csak egyszer utaztam le oda, még 1996 áprilisában, hogy Osztrigás Micijét megtekintsem.) Hernádi Judit példája annak a színésztípusnak, aki minden szerepében magát adja, a közönség ezt is várja el tőle. (Kovács Patrícia viszont éppen nem, ő átváltozni látszik, szerepről szerepre.) Ráadásul Hernádi elsősorban az 1982-es "Sohase mondd"-dal, majd később tévés szereplésével, interjúival igazi celebként is jelen van a köztudatban. Valószínűleg sokakra hatott, ahogy rám is, bátorsága, szókimondó természete, nyíltsága amellyel vállalta döntéseit, életvitelét. Annyira más, mint mi átlagos nézők, akik biztonsági játékosként mindössze a nézőtérről, megfigyelőként szeretjük a drámákat, nem feltétlenül akarjuk át is élni azokat a helyzeteket, amelyeket élvezettel nézünk a zsöllyéből. (Ebben hasonlítunk a darabban szereplő íróhoz...) Margot, a már nem fiatal díva, aki mégis harmincas nőt játszik és jóval fiatalabb férfi az élettársa, igazi ziccerszerep számára, amelybe minden tapasztalatát, személyes bajait beleteheti. Megmaradt bennem egy fontos mondata, amely a sokat vitatott színpadi meztelenséget érinti és kellően hangsúlyosan szól az előadásban, sokat elárul a színészi magatartásról is. Amikor kihívó öltözködését (a túl nagy dekoltázst említik) valahogy így válaszol: "miért az a kis darab húst ne tegyem ki, ha mindent kiteszek, ami belül van?"
Összességében: szerettem Pelsőczy Réka rendezését, mert jó helyzetbe hozta kollégáit, jó estét kaptunk tőle. Feltétlenül jó döntés volt az előadást így évad elején megnézni, sokkal jobb állapotban távoztam a színházból, mint ahogy beültem. És azzal a feltett szándékkal, hogy igyekszem minél előbb pótolni az Orlai produkció kihagyott előadásait....
