„Egy perc – a boldogság összetört, mint egy földre ejtett csésze” – ez a második részben elhangzó egyik Lehár operettből származó idézet indokoltan lehetne az egész este mottója. Ha nem tudnánk már, akkor most három óra tíz perc befektetéssel megtudjuk, hogy ami valódi érték valóban jelen van az életünkben, az –rendszerint a saját ostobaságunknak köszönhetően – könnyen odaveszhet.
Almási-Tóth András rendező mindig inspirál a rendezéseivel, munkái idei évadértékelésemből sem maradhattak így ki. Elsősorban miatta mentem, hogy az évadomat ezzel az eseménnyel zárjam. Az ő kedvéért összeszedem magam, és ahhoz képest TÖMÖREN, röviden írok (2 oldal), csak a legfontosabb észrevételeimet. (Pontosabban: a nagyobb részét húztam ki a szövegnek, mint ahogy szoktam.)
Két nagy felismerésem volt, mindkét részhez kapcsolódóan egy-egy:
1.Nem is lehet olyan rossz zeneszerző ez a Goldmark Károly, akitől korábban nem láttam sem teljes operát, sem keresztmetszetet. Ez a Téli rege kivonat működőképesnek tűnt, két jelenet különösen tetszett: Leontes és Hermione második kettőse (Zuo You, Lusine Sahakyan) és a Perdita-Florizel kettős szintúgy (Ihring Anna, Ódor Botond). Sokadszor jobb egy operát hallgatni, mint először, de elsőre a nyitányon kívül ezek a részletek ragadtak meg legjobban.
Közben egy hét eltelt, de még mindig előttem van a király és királyné beállítása, marionett-bábokként viselkedtek az első jelenetben A tenorból újrafelhasznált fasort ábrázoló díszletfüggöny előtt. Egészen biztos, hogy kellett volna ehhez egy második nézés is. Lusine színpadi fellépése, sőt hangja is nagyon kísértetiesen emlékeztetett az anyjáéra (a szintén operaénekes Lukács Gyöngyire) – mintha a való élet is képes lenne hasonló meglepetéseket produkálni, mint a színház. Ahogy a félévvel korábbi operavizsgánál, most is erős hatást tett rám egész habitusával.
A Téli regét utoljára a Magyar színházban láttam, Vidnyánszky Attila rendezésében – most az a régi előadás is eszembe jutott. Szerettem azt is, bár a darabot magát nem kedvelem. De azt nem mondanám, hogy túl távol áll tőlünk a király magatartása, akinek semmi baja nem lenne, így csinál magának. Az emberi ostobaság végtelen és ezzel a gondolattal már kapcsolódhatunk is a második részhez.
2.Nemcsak Goldmark Károlyt nem ismerem, de Lehárt sem. Tavaly Boncsér Gergely miatt elzarándokoltam A mosoly országára, de ezen kívül csak a Raktárszínházban játszott egy-két operettet láttam az utóbbi évtizedben. A vizsgához készített szórólap szerkesztője attól tartok szélesebb operettes műveltségre épít, mert egyáltalán nem emlegetik a felhasznált művek címeit. Némi keresgéléssel persze a nevek alapján beazonosíthatóak lennének, de az előadást nézve ez talán felesleges is. Csóka Anitát víg özvegyként azért felismerni véltem, bár nagyon meg lennék fogva, ha a részletes történetről valaki tőlem akarna tudakozódni. Úgy vettem észre, hogy Anita sikere a legnagyobb Zuo Youé mellett, akinek akcentusa a „Vágyom egy nő után”-nak sajátos zamatot ad. Talán épp ez a hatás, amit a rendező keres.
Ez a második rész kifejezetten azért jött létre, hogy a növendékek valóban bemutathassák, hogyan énekelnek színpadon, érezhető volt, hogy a vizsga céljait szem előtt tartva készült az összeállítás. Ez a felvonás egészen erőteljesen magán viselte Almási-Tóth András rendezői kézjelét. A forgószínpad egyik oldalán láttuk a szokásos operett-lépcsőket, amelyek nem vezetnek sehova, de ez nem is cél: a díva ezen tud szépen lassan leereszkedni a földi halandók körébe. A szereplők ehhez a díszlethez illeszkedő elegáns ruhákat viselnek, a férfiak frakkot, naná. Alkalmanként létre is jön az elvárt, hagyományos operettes hangulat, a festett strucctollak sem maradnak el. De Almási-Tóth nem lenne az, aki, ha nem igyekezne minden módon kizökkenteni minket az elandalodósdiból. Nem, nem lesz osztályrészünk a romantika és a rózsaszín köd. A stílustörés érdekében háttérvetítést alkalmaz, egy felhúzható aranyszínű macska (maga a giccs?) integet nekünk mindig, amikor túl szép lenne a megkomponált kép, túl veszélyes az idill. A másik legfőbb eszköze a mozgás. Most NAGYON tetszettek a táncbetétek, mind az első részben Widder Kristóf (aki az idő megtestesítőjeként is szerepelt), mind a másodikban Tihanyi Ákos koreográfiája. És különösen szerettem a „Quantum XXL” névre hallgató tánccsoport munkáját, akik a rendezői szándéknak megfelelően sikeresen ellenpontozták az operettes látványt. Katona Péter, Bedő Gábor és Bedő István eléggé hasonlított egymásra, a mozgásuk is egységes volt. Jól hatottak torreádornak öltözve és baseball-sapkában, lógó gatyában is. Mivel kevés táncot nézek, így most is az történt, mint a „French late night” esten: a jó táncos produkció jobban hatott rám, mint az énekesek. (Amíg e táncosokat nemigen tudom kikkel összevetni, két nappal korábban láttam utoljára egy igazán világszínvonalú operaelőadást és hozzájuk hasonlítani a zeneakadémisták teljesítményét, nem lenne igazán fair, de sajnos önkéntelenül is megtörtént.)
A nagy áriák és kettősök többsége mégsem az operettekhez alkalmas díszletben, hanem a lépcső túloldalán felépített „mini-garzonban” játszódik. Ebben a kissé kopott, de nagyon reálisnak tűnő díszletben (rózsaszín konyhabútorral!) egészen másként hatnak a vágyakozásról, szerelemről, összetartozásról szóló dalok. Végigfektetni valakit egy sörösládán mégsem az elképzelhető legnagyobb idill. Furcsa vagy nem, ennek a második résznek az elejét hasonlóan megrázónak éreztem, mint amikor az első részben a királyné bizonygatja ostoba férjének az ártatlanságát. Nagyon erős kontrasztokat alkalmazott itt Almási-Tóth András, de az erős színpadi hatás meg is tette a magáét. Átjött, amit szeretett volna: szörnyű ez az élet és hazugság a romantika, csak magunkat ámítgatjuk. Legjobb csak nevetni rajta.
Összességében szerettem ezt a második részt is, bár sokkal jobb lett volna, ha sikerül húsz perccel rövidebbre fogni és a „csavarhúzós gyilkosság” után leállni. (Tudom, hogy ez nem működhetett, hiszen minden hallgatónak meg KELL egy ilyen vizsgán mutatkozni. Az élő színház az majd nem ismeri az egyenlősdit és lesz, akiből főszereplőt, másokból szinte statisztákat csinál majd. De most még kiegyenlített módon jutott lehetőséghez szinte mindenki.)
Hiányoltam a feliratokat, mert a magyarul énekelt szöveget az esetek döntő többségében nem értettem, persze lehet, hogy ez nem is volt szempont, mert nem is érdemes odafigyelni ezekre az egy kaptafára készült szövegekre.
Minthogy még mindig nem tudok mindenkit biztonságosan beazonosítani, ráadásul a profi énekesek esetén is csak a színészetükkel foglalkozom, most nem következik a hallgatók egyenkénti becsmérlése vagy felmagasztalása, a tanáraik ezt már megtették azóta. Egyenetlennek tűnt a mezőny, lesznek olyan hallgatók is, akik zenés színészként fognak valószínűleg elhelyezkedni, nem kifejezetten operaénekesként. Nem minden növendék hangja alkalmas a jelenlegi állapotában, hogy az Operaház nagy terét betöltse, de feltétlenül kedvező volt mégis ez a vizsga-szituáció, az, hogy módjuk volt kipróbálni a helyzetet. Remélhetőleg a többségnek jó élmény volt igazi nagyszínpadon, telt ház előtt megmutatkozni. Óriási munka lehet a már megtett útban, de még sok erőfeszítés hiányzik a beérkezésig, sőt a művészi pálya folyamatos tanulást és fejlődést kell, hogy jelentsen. De ez után a vizsga után mégis itt az ideje a pihenésnek, a nyári szünetnek, hogy aztán jöhessen a következő izgalmas kaland, amelyiket Almási-Tóth András biztosan előkészített számukra, körvonalaiban legalább. Én érdeklődéssel várom mindenesetre.
