Egy bő héten (170 órán) belül háromszor láthattam Zsótér Sándort színészként szerepelni – ez valóság, és nem álom. Sosem gondoltam, hogy ez megeshet, már csak azért sem, mert a rendező eddigi pályájának közel harminc éve alatt nemigen törekedett színészi babérokra, bár filmekben kisebb feladatokat azért vállalt. (A korábbi évek alatt mindössze kétszer láttam fellépni, mindkettő emlékezetes volt, és nyomot hagytam ezeknek az alkalmaknak is ezen a blogon.
A vasárnapi napot nem bonyolítottam túl: befejeztem a még csütörtökön látott Kakukkfészek ajánlóját, és megnéztem két előadást az Ódryn. Este a könyvtárban Zsótér és az ötödévesek Karamazovját, amely új bemutató volt, előtte pedig a Rákóczi úti épületben a Pelsőczy-Rába harmadéves színművész osztály egy hónapja már műsoron lévő „Színészbeszéd”-ét .
Utóbbiról következik most néhány benyomás:
Az évad műsorának kihirdetésekor nem állítom, hogy azonnal bekattant, hogy mit akar Zsótér Sándor ettől a műtől, amelynek ráadásul műsoron van (illetve eddig volt, mert már levették) egy közönségbarát, valóban szerethető verziója az Orlai Produkció jóvoltából a Belvárosi Színházban. Minek ebből még egy másik?
Csütörtökön egy, az Ódryn elmaradt előadásnak köszönhetően hirtelen ötletből vetődtem a Radnótiba, és így az előző napi "A tizenegyes kórterem" után láttam még egy újabb elmegyógyintézetben játszódó történetet.
A díszlet látványa az erkélyről - a padlón látható ábra (áramköri lap) a földszinti nézők előtt rejtve maradt
Nyilván túl jó előadásokra sikerült az elmúlt napokban vinni a fiamat, aki még mindig a Velencei kalmárról és Varga Ádám Túlélőjéről beszélt, miközben mentünk csütörtökön az RS9 felé. Mondtam neki ugyan, hogy ez biztosan nem neki való, de nem engedett el egyedül…
Csáki Rita rendezését mégis mindketten nagyon szerettük – ennek a kicsit bővebb kifejtése következik.
Kassai László - Jászberényi Gábor - orvos és betege
Az eddigi tapasztalataim szerint május 24-én jellemzően túl erős élmények szoktak érni. Ez nyilván nem véletlen, magam választom ki a megnézendő előadásokat, nem nyomja rám senki. Illetve – ahogy vesszük. Néha túl nagy a csábítás, és nem sikerül ellenállni, pedig tudom, hogy más színházakban sok a lemaradásom, és jó lenne minél több helyen ott lenni. (Jövő ilyenkor ezen a napon lesz az utolsó Don Carlos, és emiatt nem lepne meg, ha megint az Erkelben kötnék ki majd.)
Keszég László rendezésében Edmond Rostand színműve, a Cyrano volt szombatunk második állomása szinte közvetlenül A velencei kalmár után.
Két férfi egy helyett - Bodoky Márk, Harsányi Attila - szerelemet vall Czakó Juliannának
Két előadást láttam Miskolcon szombaton délután és este, fél óra szünettel a kettő között, és mindkettőt – A velencei kalmárt és a Cyranót is - csak ajánlani tudom.
Aki miskolci, az örüljön, hogy országos viszonylatban is jelentős előadásokat létrehozó színháza van jelenleg, változatos műsorral, amely miatt érdemes a városba utazni. Vannak napok, amikor két, sőt három előadás is megnézhető egymás után (ezen a délelőttön is lett volna még egy Kakaókoncert), és a színházi műsor köré egy egész hétvége is felépíthető. Mi – harmadik élményként - másnap átmentünk a Bükkön a tízéves fiammal (Répáshuta-Bélapátfalva távon), aki szintén mindkét - kifejezetten felnőtteknek szánt - előadást is megnézte. Aki ennél lazábban képzeli a hétvégéjét, annak kiegészítő programnak ott van a tapolcai fürdő vagy Lillafüred is, akinek pedig nincs két napja, az választhatja csak a délutáni előadást, amely után könnyen vissza lehet még Pestre is térni. A velencei kalmár önmagában is megéri, hogy valaki csak emiatt útra keljen. (Így, hogy a vonatról Hatvanban buszra kell szállni, már annyira kevesen utaznak, hogy különösen kényelmes opcióvá vált.)
És most Miskolc ajánlása után nézzük, hogy milyen volt A velencei kalmár:
A hitelszerződés: Papp Endre (Bassanio), Görög László (Shylock) és Simon Zoltán (Antonio), aki "jó ember", "jó 3000 dukátra"
A legnagyobb kihívás egy színész számára a monodráma műfaja, amikor egyedül kell lekötni a karnyújtásnyira ülő közönség figyelmét – ezúttal 80 percen keresztül. Varga Ádám ennél még többet vállal: színpadra alkalmazta Chuck Palahniuk Túlélő című könyvét, megrendezte és el is játssza. Amit kitalált, az működött és hatott ránk, egészen végig érdeklődéssel figyeltük. Se cukorkáspapír, se mobil nem rezzent.
Akár orosz dráma is lehetne ez – jutott eszembe Dér Zsolt Fiatalemberére nézve, aki hálóköntösben, pizsamában ül egy széken Elek Ferenc Öregemberének társaságában. Ez volt az első benyomásom az előadásról. Íme, itt van Anyegin/Oblomov – mindenesetre „A” felesleges ember mintapéldánya, aki nem tud mit kezdeni az életével, akinek mindene megvan, a létfenntartásra nem kell figyelmet fordítania, és csak vágyakozik, álmodozik. Mintha nagyobb szüksége lenne arra, hogy legyen kit/mit várnia, mint arra, hogy be is teljesüljön a vágya. Jó ez így, ez az ötéves várakozás a nősülésre, nem jelent kényszerhelyzetet, nem muszáj cselekedni. A jelent figyelmen kívül lehet hagyni. Lehet, hogy mindannyiunkban megvan ez a gyáva ember, aki fél az élettől és halogatja a változtatást, még akkor is, ha közben vágyik rá?
Minél inkább igen a válasz, annál inkább meg fogja érinteni ez a költői előadás, amely nem ígér könnyű és kellemes kikapcsolódást (de ezt nem is várja a színház törzsközönsége), hanem inkább a hosszú távon nyomot hagyó kategória, amelynek nem a nézés közben örülünk a legjobban, hanem utána, amikor egy-egy bevésődött képe még eszünkbe jut.
Rétegelőadás, nem könnyen emészthető, de a társulat kedvelői számára kihagyhatatlan.
Bővebben kifejtve:
Kétrészes francia társalgási színművet lehet majd mostantól látni a Belvárosi Színház műsorán, amelynek van egy korábbi (2012-es) filmváltozata is, ahogy annyi más előadásnak e színház műsorában, de ez most nem Orlai Produkció, hanem Veres1Színház.
Kálid Artúr - Simon Kornél - Verebes Linda - Pál Tamás - amíg nem tudják, hogy mi lesz a neve a születendő fiúnak