A vasárnapi napot nem bonyolítottam túl: befejeztem a még csütörtökön látott Kakukkfészek ajánlóját, és megnéztem két előadást az Ódryn. Este a könyvtárban Zsótér és az ötödévesek Karamazovját, amely új bemutató volt, előtte pedig a Rákóczi úti épületben a Pelsőczy-Rába harmadéves színművész osztály egy hónapja már műsoron lévő „Színészbeszéd”-ét .
Utóbbiról következik most néhány benyomás:
Jártam már ebben a teremben még januárban, a Sirály egyik próbáján, és már akkor kezdtem ismerkedni az osztállyal, amely összességében is jó benyomást tett rám, és mostanára már több szereplő is „megvan” nekem külön is, azaz sikerült egyes színinövendékekhez a megfelelő nevet és arcot társítani. Megállapítottam, hogy a falon most már még több idézet szerepel, nemcsak az "üres medencés", amelyik annyira tetszett legutóbb.
Még nem mondanám, hogy mindenkit kívülről tudok, de jó nyomon vagyok, és ez a mai Színészbeszéd is segített a haladásban, már csak azért is, mert minden néző megkapta a részletes színlapot a 15 jelenettel és azok főszereplőivel. (Bezzeg az Elephánt, ha nem halt volna meg éppen egy éve, már minden fontosat leírt volna róluk mostanáig.)
Ez a másfél óra - talán terápiás jelleggel is - saját helyzetükről is szól, a színésszé válás folyamatát, az egyetemi évek élményeit rakták össze előadássá a diákok, de nem direkt módon a saját három évükből merítve, hanem a sikeres elődök anekdotáiból, akik már „megcsinálták magukat”, már befutottak, és akiknek az esetében az élet beigazolta, hogy jó döntés volt mindazt a küzdelmet bevállalni, amivel ez a pálya jár.
A megidézett 15 élményből álló laza jelenetfüzér részei közül 8 megjelölt forrásokból ered (Szarvas József, Huszti Péter, Stohl András, Verebes István, Hajdú Steve), de hét „ismeretlen szerzős”, amelyek esetén valamilyen okból nem említik a megidézett színész nevét (de lesz, aki ki fogja majd találni). Ami mindben közös: az osztály egy-egy tagja a jelenet centrális szereplője, talán kiválasztója is, és még azt sem zárnám ki, hogy korábban helyzetgyakorlat formájában megoldási javaslatot hozott rá. Az egész összerendezése, felügyelete Máté Gábor rendezőre maradt, aki most is jelen volt.
Jó a tempó, sokat lehet nevetni, de a legtöbb mögött feltétlenül felsejlik a színésznövendékek bizonytalansága, küzdelme a szerepekkel, és leginkább azzal, hogy megtalálják önmagukat, megtalálják a módját, hogy miként lehet ebbe a világba a legjobban beilleszkedni. Ez a legfőbb visszaköszönő elem, a félelem gyötrelmei, amelyekhez képest bájos anekdota a pénztelenség (Major Erik játssza el Szarvas József kalandját a „fekete vonaton”). Gyakran kap helyet a történetekben a stressz kezelésére bevált alkohol és cigaretta, amely a „komoly művészlét” velejárója köztudott módon, legalábbis itt nálunk. Nem egy jelenet éppen ezt emeli ki, és mi érezzük benne az iróniát is, és azt is, hogy itt talán kicsit magukról is beszélnek. (Még 1998-ban, rendezőasszisztensként megtapasztaltam, hogy cigi nélkül nincs színházcsinálás itthon, és azóta nem egyszer merült fel bennem, hogy talán ezért sem tudtam benne maradni ebben a közegben, mert sosem dohányoztam, és nem is hiányzott.)
A jeleneteket sorban megnézve úgy tűnik, hogy az egymással évekre összezárt diákok élete másból sem áll, mint stresszhelyzetekből, amelyek néha így vagy úgy feloldódnak azért. Ehhez képest az egyetemre való bejutáshoz kapcsolt anekdoták igazán szórakoztatóak, pedig a félelem és a kiszolgáltatottság már itt megkezdődik. (És még hányan tudnának mesélni, akiket végül nem vettek fel! - De nem, nem engedek a kísértésnek, és még mindig nem írom le a saját két felvételi procedúrámat és tanulságait, bár ehhez az előadáshoz azért tudnám kapcsolni, hogy milyen volt kétszer végigcsinálni a három fordulót.) A bemutatott felvételik közül különösen kedélyes a Staub Viktória által felidézett Békés Andrást megidéző anekdota, illetve Tóth Zsófia visszaemlékezése Törőcsik Marira. Van amelyik az egyetemi helyzetgyakorlatokhoz kapcsolódik – Gombó Viola idézi fel a csók és pofon tanulásának buktatóit szintén ismeretlen forrásból, később pedig Samudovszky Adrian egy főiskolai órán felmosásra használt zakóról számol be, de tőle halljuk Stohl András emlékeit is. Rohonyi Barnabás egy különleges táncvizsgát idéz meg, Kenéz Ágoston pedig Gáti József és Iglódi István kapcsolatát. Van egy azért, amelyik egy igazán boldog pillanatról szól, a diploma átvételéről, ezt Veszelovszki Janka meséli, de ebbe is becsúszik némi fanyar irónia. (Lehetne ezeket részletesen elemezni, de inkább nézzétek meg, nem lövöm le a poénokat.)
Az egyes epizódok kidolgozásakor törekedtek részben arra, hogy a kiemelt szereplő történetét viccesen illusztrálják, és valóban poénként érvényesül az, ahogy például megidéződnek Huszti Péter könyve (Srác a kakasülön) alapján az Othello próbái Bessenyei Ferenccel, Gábor Miklóssal és Major Tamással, és a narráció alatt ezek a szereplők a háttérben – a terem két ajtajában – pózba merevedve meg is jelennek. Fröhlich Kristóf elbeszélése így még élettelibbé válik, szórakozunk.
Az előadásban a színészlét külső és belső megítéléséről, a színész szerepéről is beszélnek folyamatosan, érezhetően a tisztázó szándékkal - "kik is vagyunk mi, mi a dolgunk a világon?" - jó lenne tudniuk, mielőtt belekezdenek úgy igazán. A ruhák is erről tanúskodnak: a mindent elfedő SZFE-feliratos pulóver még összemossa őket, de alkalmanként mégis lekerül az egyenruha róluk, és már előbújnak az egyéniségek, akikké idővel majd válni fognak. A jelenetekben így is az a gyakori, amikor egy-egy személynek statisztálnak többen, de néha megjelennek közösségként is, mint például az igazán ütősre sikerült zárójelenetben, az Anyám tyúkja-rap-verziójában, amelyet Váradi Gergely vezet elő, Hajdú Steve emlékeibe bújva.
Az előadás elsősorban vizsgának készült, és nyilván máshogy nézi az, aki ennek a világnak a részeseként mindezt megélte, mint aki teljesen civil. Utóbbiakból lehet a kevesebb a nézők között is, de az elhangzó történetekhez hasonlót nyilván a legtöbben már hallottak, igazán nagy meglepetés nem ér minket, de végig jól szórakozunk.
Az persze eszünkbe jut, hogy a hatvan évet felölelő történetek, amelyben az SZFE számos nagy alakja felidéződik – leginkább humorba ágyazott történet keretei között -, arról nem szólnak, hogy az utóbbi időben egy színészhallgató már nem érezheti, hogy a diploma megoldja az életét, biztosan révbe ér: már jó tíz éve semmi garancia sincs arra, hogy mindenkinek lesz munkája, hiszen sok színháznak van saját stúdiója, és van persze még a kaposvári egyetem is. De ezeket az anekdotákat játszva legalább reménykedhetnek abban, hogy van, akiknek már sikerült.
Anyám tyúkja - rap - lezárás
PS. Milyen a színinövendékek élete? – Az ötödévesek erről talán még többet mesélhetnének, akik már gyakorlatukat töltik a legkülönfélébb színházakban, bár többen - Koroknai Sándor, Konfár Erik, Bajor Lili – épp a Radnótiban, ahol az említett Zsótér-rendezésben dolgoztak, és este még az Ódryn is tartottak egy újabb bemutatót, a Karamazovokat. A napomat ezzel zártam le, volt mit rajta végiggondolni.
PS. A fotók a színház FB-oldaláról származnak.
