Október 7-én mutatták be a Belvárosi Színházban Znamenák István rendezésében Dale Wasserman darabját, amelyet Ken Kesey közkedvelt regényéből írt. A színházi adattár 1977 óta számos előadást tart számon, jellemzően Kakukkfészek címen. Ehhez az előadáshoz Zöldi Gergely készített új fordítást.
Én több évtizeddel ezelőtt olvastam a regényt és egészen eddig mindössze egy 1996-os zalaegerszegi vendégjátékot láttam a darabból a Tháliában, Halasi Imre rendezésében. Abból az előadásból nem maradtak különösebben éles emlékképeim, amelyek kicsit is megzavarhattak volna abban, hogy nyitottan nézzem az Orlai Produkció előadását ezen a csütörtöki estén.
Ami megzavarhatott, az csak a saját színháznézésre erősen alkalmatlan állapotom volt, amely a hetemet majdnem teljesen végigkísérte,és ami miatt két színházi estémet is töröltem. Innen szép nyerni egy előadásnak - gondoltam -, meglátjuk, hogy a hangulati gödörből kihúz-e Szabó Kimmel Tamás és társai, elfelejtem-e az egyéb gondjaimat, vagy sem, ez volt a tét.
A saját helyzetem kapcsán végiggondoltam, hogy a legtöbb néző hetekkel előre megveszi a jegyét, akkor, amikor még nem tudhatja, hogy az adott napján munkahelyi vagy egyéb események miatt nem lesz-e túlságosan fáradt, dekoncentrált és a színészeknek egy ilyen sokféle állapotú egyénből összeálló tömeget kell elvarázsolni, az előadásra ráhangolni. Van ebben kihívás, nagy energiákra van szükség, hogy ez megtörténhessen.
Jelen esetben jó volt az alap: pótszékes telt ház volt, a Belvárosi Színház barátságos hangulatot árasztó narancssárga ülései mind foglaltak voltak ezen a csütörtök estén. Úgy tűnik, hogy a bemutató óta eltelt hat hét alatt a szakmabeliek és az egyéb színháznéző ismerőseim mind látták már a darabot, mert most kizárólag általam ismeretlen mezei nézők ültek a nézőtéren.
A regény kellően közismert, így valószínű, hogy a legtöbb néző nagyjából tudhatta mire számíthat, amikor jegyet vált. A helyszín egy elmegyógyintézet társalgója és így egy zárt közösség mindennapjaiba tekinthetünk bele, illetve mivel kellően feszes a mű dramaturgiája, már negyedórán belül a dolgok normális menetét megzavaró új beteg sorsának alakulásának stációit figyelhetjük a továbbiakban este tízig.
Az elmegyógyintézetet mostanában egyébként olyan darabok helyszínévé is teszik, amelyekhez semmi köze - tavaly tavasszal Bécsben egy Figaro házassága és egy Kékszakállú járt így, itthon pedig Alföldi Róbert Varázsfuvolája. Ezek a rendezői döntések vitathatóak, de a Száll a kakukk esetén a színdarabnak nem is lehetett volna más helyszíne. Jó színházi helyzet, hiszen a zárt közösség életében hasonló mechanizmusok indulnak be, mint a kinti világban, ugyanúgy működik - jelen esetben - a magát demokráciának hazudó diktatúra és ez jól megmutatható.
Az előadás folyamán a közönség is nem egyszer megszólíttatik, minket is beleértenek a "krónikus elmebetegek" közé. Sőt van egy igazán feszült rész, amikor a Szabó Kimmel Tamás által játszott új fiú, a kemény legény megütődik azon, hogy a többi beteg közül sokan saját döntésből, önként vannak itt és lázongás nélkül tűrik az önkényt. És ekkor ránk néz. Ülünk, valóban saját jószántunkból mentünk a Belvárosi Színházba, és nem teszünk semmit azért, hogy megakadályozzuk a színpadon sínylődő betegtársak kínzását. De épp a csend jelzi, hogy nem egy poénról lenne mindössze szó és a közönség meg is értette az indirekt utalást.
Az előadás igazi kérdése ezzel kapcsolatos: egyetlen ember változtathat-e egy közösség felépítésén, azon a működésén, ami senkinek sem jó. Muszáj belenyugodnunk, vagy mégsem? Látunk egy lázadót, aki fejjel megy a falnak és kudarcot vall. Látjuk azt is, hogy a lázadás hogy hat a közösség "átlagos" tagjaira, a gyávákra, azokra, akik eleve féltek az élettől, és csak a megalkuvásban látják az egyedüli megoldást, azokra, akik inkább eltűrnek mindent azért, hogy ne kelljen önálló döntéseket hozniuk. Előbb teszik tönkre egymást (hangsúlyos a főszereplő szájából elhangzó hasonlat az egymást megmaró csirkékről, akik halálra marják azt, akin vérfoltot látnak), mint hogy fellépjenek a hatalommal szemben.
Az előadás legfőbb erőssége az, hogy azon kívül, hogy a két ellenpólust képviselő főszereplő valóban erőteljes és dinamikus (Péterfy Bori a főnővér, a hatalom képviselője, Szabó Kimmel Tamás pedig a lázadó), a közösség minden tagja egymástól élesen elkülöníthető, önálló sorssal bíró egyéniség. Ugyan a Belvárosi Színháznak nincs állandó társulata, több színész is jelen van viszonylagos rendszerességgel és ennek is köszönhető, hogy nem érződik az előadáson, hogy alkalmilag összeállt színészek hozták létre.
A női szereplők vannak kevesebben. ahogy az általában lenni szokott. Péterfy Borin óriási a súly, ő az egyetlen, akinek mintha nem is lenne jó tulajdonsága. Felmerülhet a nézőben, hogy miféle hatások érték, amelyeknek ez a következménye, amit látunk. Nagyon úgy tűnik, hogy belső meggyőződés vezérli és valóban azt gondolja, hogy az a legjobb az ápoltaknak, ha az ő szisztémája érvényesül. Miután a betegek többsége látnivalóan a külvilágból éppen a döntési helyzetek elkerülése céljából menekült a biztonságosabbnak látszó zárt osztályra, kap elég megerősítést. Péterfy Bori ezt az egyszerre hálás és hálátlan szerepet jelentőségteljesre formálja. Igen, elhisszük neki, hogy ilyen, nincs benne utolsó jelenetéig semmi puhaság, semmi nőiesség. Ami kicsi mégis van, azt mindössze egy gesztusban sűrítve fejezi ki, amely az élő halottá tett McMurphynek szól, aki most már ebben az állapotában kellően irányítható lesz majd - reméli a nővér.
Boros Anna emberséges nővér, akinek szövege alig van, de ennek ellenére végig érezhető a jóindulat és a szeretet, amellyel valóban törődik a rá bízott betegekkel. A szeme csillogása folyamatosan mindent elárul arról, hogyan vélekedik a körülötte történtekről. Kap e mellé egy kevésbé érdekes feladatot is, lehet lényegében tucat-prostituált is, aki hajlandó egy éjszakára bejönni barátnőjével az elmebetegek közé.
Pálya Pompónia a másik prostituált, akinek ebben a minőségében két jelenése is adódik. Ami szerencsés számára is, hogy az osztály szinte semleges neműre maszkírozott takarítójaként mutathat magából mást is, többet is. (Kevés pályakezdő egyetemi hallgató van, akit ilyen gyorsan megjegyeztem volna, Pálya Pompónia egész megjelenésével, színpadi jelenlétével is felhívta azonnal a figyelmem magára, már a Nibelung lakóparkban, azóta az Örkény előadásaiban (lsd. Tartuffe) és ezen a héten még a Kamrában is (Ahol a farkas is jó - bejegyzés következik).
A három nő mellett további 11 férfi szerepel, leginkább ápoltként, de van néhány kórházi dolgozó, orvos, takarító és biztonsági őr is. A legdominánsabb szereplő minden kétséget kizárva a már említett Szabó Kimmel Tamás (McMurphy), aki az előadásnak is motorja, meghatározza a jelenetek dinamikáját. Éppen az a színészalkat, akit a legjobb a középpontba helyezni, mert egyébként is felhívná magára a figyelmet. A folyón túl Itália és a Bagoly és cica című előadások is nagymértékben rá építenek. Vonzó gazember, nehezen szabályozható, nem birtokolható - majd csak a magatehetetlen teste lehetne ilyen. Az orvosként néhány epizód erejéig feltűnő Makranczi Zalán mellett különösen egészségesnek tűnik. Különösen első együttes jelenlétükkor hatalmas a kontraszt. Makranczi Zalán megjelenésekor már tudjuk, hogy hiába ő az orvos, soha nem tudná akaratát érvényesíteni a főnővér mellett, mert nincs saját akarata. Később, amikor kettesben maradt Mc Murphyvel, a férfi hatása alá került és átmenetileg mintha visszakapta volna magabiztosságát, életkedvét is. De már érezzük, amikor az operáció kerül szóba, hogy végül engedélyezni fogja. Az orvos sorsáról nincs sok információnk, annyi a benyomásunk mindössze, hogy nagyon beillik az ápoltak közé, valószínűleg ő sem találja a helyét az intézet falain kívül. A színész úgy mutatja be, mint aki bármely pillanatban akár be is kerülhet közéjük és van félnivalója a főnővértől. Ez a zsigeri félelem az alakítás legerősebb alkotóeleme.
Kiválik a regényben is, a színdarabban is az indián "főnök", aki évtizedek óta él szótlanul az osztályon. Kocsis Pál különállása kezdettől domináns, és a második felvonásban személyes sorsába is bevonódunk. Én kevésbé éreztem karizmatikusnak a figurát, Kocsis Pál alakítása nem győzött meg igazán - négy nap után ezt még inkább így gondolom, mint az előadás alatt és közvetlenül utána. Lehet, hogy azért, mert ahhoz képest, hogy Kaposváron játszott, nem keveset láttam és nagyobb elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Talán ez a legelső eset az elmúlt húsz évben, hogy csalódtam vele kapcsolatban, de ennek okait magamnak is nehezen tudom megmagyarázni.
A további ápoltak egyénisége szintén élesen különválik, más-más színeket képvisel a palettán Nagy Dániel Viktor, Keresztény Tamás, Róbert Gábor, Mátyássy Bence, Jéger Zsombor, Dékány Barnabás. Közös vonásuk is erősen dominál: nincs bennük erő, hogy érvényesítsék jogaikat, meghunyászkodnak és mindig annak bólogatnak, aki éppen jelen van - hol a főnővérnek, hol Mc Murphynek. Ilyen a nép, ha tetszik ha nem.
Az előadás kiváltja azt a hatást, amit megcélzott. Ülünk, bevonódunk és elgondolkodunk. Elgondolkodunk később is még. Ami még biztos: visszaülünk a színház további előadásaira is.
