Egy bő héten (170 órán) belül háromszor láthattam Zsótér Sándort színészként szerepelni – ez valóság, és nem álom. Sosem gondoltam, hogy ez megeshet, már csak azért sem, mert a rendező eddigi pályájának közel harminc éve alatt nemigen törekedett színészi babérokra, bár filmekben kisebb feladatokat azért vállalt. (A korábbi évek alatt mindössze kétszer láttam fellépni, mindkettő emlékezetes volt, és nyomot hagytam ezeknek az alkalmaknak is ezen a blogon.
Míg a múlt csütörtöki Kakukkfészekre negyedórám sem volt ráhangolódni, a vasárnapi Karamazovokra hetek óta számítottam, viszont a mai élmény lehetősége szintén megközelítőleg egy órával a kezdés előtt merült fel, bár a tavaly májusi bemutató óta a megnézendő előadások listáján volt ez is, Orosz Ákos első rendezése.
Az előadás száz perces, szünet nélküli és meglehetősen speciális. Elmondható, hogy egy szűk rétegközönséget céloz meg, de mivel a Mozsár Műhely nem nagy, eddig jellemzően monodrámákat és kétszemélyes darabokat láttam itt, éppen az ilyen különleges vállalkozásoknak van kitalálva. Itt lehet kísérleti színházat is csinálni.
A színlapon a produkciót az alkotók „audiovizuális összművészeti utazás”-nak minősítik, és ebből világos, hogy eleve fontos szerepet szánnak a látványnak, amely hozzáállás a független csapatok jellemzően apró fekete térben lejátszott előadásait nem jellemzi. Forrás hiányában az alternatív társulatok csak a színészi játékra alapítanak, semmi más nem is áll rendelkezésre, jellemzően díszlet se nagyon készülhet.
A Homokember alkotói viszont nagy szerepet szánnak a kivetítésnek, variálnak fényekkel, képekkel, háttérfüggönyökkel, amelyeken ezek jól mutatnak, és feltétlenül felélénkítik az előadást, amelynek elvont mondanivalója erre némileg rá is szorul.
Orosz Ákos és Biljarszki Maxim látványtervező E.T.A Hoffmann azonos című írását vette alapul, de ezen kívül a szerző több más novellájából is merített. Érezhető a szövegen a tipikus hoffmanni gondolkodás, amely erős koncentrációt kíván a nézőtől, nem nevezhető laza szórakozásnak. (Az előadáson sok fiatal lány volt, akik lehet, hogy kötelező olvasmányként nem is olyan régen még Az arany virágcserepet olvashatták, így elvileg még viszonylag friss emlékképük lehet a szerző világáról.)
Ami a befogadást még nehezíti: majdnem a fele idő eltelik, amíg egyetlen lehetőség is nyílik a nevetésre, és ez azért kevésbé szerencsés. Az előadás elejétől a főhős Nathanael vívódásait követjük nyomon, akiben lassan kezd összemosódni a valóság és a képzelet világa, mint annyi más Hoffmann főszereplőben, és megfigyelhetjük felőrlődésének folyamatát.
A legnagyobb súly éppen ezért a Nathanaelt játszó Patkós Mártonra esik, aki egy hosszú monológgal indít, de később is nála marad a legtöbb szöveg, az ő válságával próbálunk azonosulni. Nézőfüggő, hogy ez mennyire sikerül, meddig tudjuk komolyan venni a helyzetét, és mikor jutnánk el arra a pontra, amikor legszívesebben megveregetnénk a vállát, hogy térjen magához most már.
Pontosan azért, mert erre a színészre ennyire komoly súly esik, az előadás célközönségének tekinthető mindenki, aki az Örkényben játszott szerepei után az ifjú színészt szeretné újra látni, és esetleg hosszabban, mint például a Patikában. (A József és testvéreiben is jelentős a feladata, sőt más „külsős” előadása is van, pl. a Rómeó és Júliában is játszik, de Nathanael ezeknél is jelentősebb kihívás.)
Legfontosabb partnere, Gyöngy Zsuzsa két fontos szerepet is játszik: egy valóságos és egy képzeletbeli nőalakot is. A két személy jelentősen elüt egymástól, így nem okoz számára problémát az elkülönítésük. Klára próbálja a valóságban tartani szerelmét, Olympia, aki Hoffmann híres „babája”, voltaképp robot, ezúttal ráadásul mindössze kétdimenziós virtuális figura, akibe mégis beleszeret a főszereplőnk.
Lendváczky Zoltán Klára testvére, Nathanael barátja, aki elvileg szintén a valóságban tartaná hősünket, de persze ez a próbálkozás nem járhat sikerrel.
A negyedik szereplő a már említett Zsótér Sándor, aki az előadás elejétől jelen van hangban, majd a darab közepe táján megjelenik teljes fizikai valójában is a színpadon. A rettegett homokember megszemélyesítője, illetve azé a szereplőé, akit Nathanael annak hisz, és a kezdetektől foglalkoztatja a gondolatait. „Megtestesülése” annak a jele, ahogy egyre inkább a hatalmába keríti. Létezik vagy sem? – Egy biztos: mindent tud, de nem mindent árul el.
Ez a szerepkör nem idegen Zsótértól, és ha meggondoljuk, mind a Kakukkfészekben, mind a Karamazovokban (ebben sztarecként az első felvonásban) éppen azt az alakot testesíti meg, aki a többiek felett áll pusztán azért, mert többet tud, vagy mélyebben/összetettebben látja a világot. Néha könnyebb, néha nehezebb vele tartanunk.
Az előadás szerencsés esetben elindíthat egy folyamatot, a néző, aki talán nem mindent értett meg azonnal, előszedi Hoffmann valamelyik kötetét, és még egy kicsit olvasgatja…
PS. A Mozsár Műhely képeit használtam fel.
