Mezei néző

Egy stresszes családdal fog találkozni 100 percben a Belvárosi Színházban mindenki, aki eljön a „Szemünk fénye” című előadásra – Szabó Máté rendezésére - egy hétköznapi estén. Több itt látható produkcióról is ugyanezt mondhatnánk dióhéjban, mint erről: kevésbé ütős (de máshol nem játszott) darab, viszont gondolkodtató problémafelvetéssel, nem kevés humorba ágyazva, kiváló színészek közreműködésével készült. Az előadás várhatóan megosztó lesz, részben azért, mert eléggé számít, hogy ki hogyan viszonyul a szereplő színészekhez, akik miatt érdemes a helyszínre menni, de még inkább azért, mert nagyon nem mindegy, hogy a nézőben milyen saját élmények elevenednek fel a látottak hatására. Fokozottabban függ az élmény értékelése a befogadótól, mint általában.

László Lili, Nagy Dániel Viktor, Szamosi Zsófia, Pataki Ferenc és Péter Kata

Mostanában úgy látszik, hogy Nándorfehérvár-Belgrád kapcsán sokkoló élmények jutnak. Két éve is megviselt, amikor végül NEM utaztunk ide egy ismerős családhoz, mivel minden ruhám bepenészedett, és előbb ki kellett mosni, viszont akkor egy meglehetősen jó Stiffelio előadás jutott kárpótlásul. Idén a Hunyadi-kaland kapcsán leginkább a jegyszedőket sajnáltam a kiállt megrázkódtatásokért (a közönség elviselhetetlennek tűnt), jelenleg Marina Abramović performansz-kiállításán a biztonsági őröké minden részvétem, elsősorban a napi nyolc óra alatt őket érő hanghatások miatt. (Ők köszönik, de jól bírják, ignorálják mindazt, ami körülöttük történik – ezt válaszolták a kérdéseimre. Semmi nem olyan rossz/jó ezek szerint, mint ahogy azt kívülről hisszük.)

2015 tavasza óta működik a Bethlen Téri Színházban a Találkozások tehetségprogram, amelynek keretében azokat a produkciókat támogatják, amelyekben egy beérkezett és egy pályakezdő művész ad elő egy-egy kétszereplős darabot. Ezen a blogon olvasható beszámoló a korábbiakról is, a Mary és Maxról, Az aranjuezi szép napokról, a Nőkből is megárt-ról és Az utolsó tűzijátékról is.

Immár egy hete, hogy láttam ezt az előadást, amelyről tudni lehetett, hogy ilyen formában – élő zenével – csak most az egyszer lesz, később a táncosok már felvételre dolgoznak. Ráadásul a részek közötti átrendezés alatt Selmeczi György, aki évek óta osztályfőnök az egyetemen, magyarázó beszédeket is tartott. Kihagyhatatlan lehetőség volt. (A teljesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivállal együttműködésben készült produkció pesti bemutatójáról van szó.

Jön a november, amelyikre az előre tervezők már szeptemberben megvették a jegyeiket – a korábbi műsor-egyeztetés erre késztet mindenkit. Néhány javaslatot én is kiteszek, nem a teljesség igényével.

Ugyan idén már két félállásban tanítok, megszűnt a könnyítés, de valahogy az istennek se sikerült visszavenni az előadásnézésből – októberben eddig két estét töltöttem otthon mindössze, és a többiről összesen 20 bejegyzés hagyott nyomot - vissza lehet tekerni. (Majd jön a radikális csökkentés novemberben…)

Vannak azok a darabok is, amelyek vagy rossz időpontban érnek el minket, vagy pont nem úgy szólítanak meg, hogy azt érezzük, hogy erről érdemes lenne részletesen írni, de ettől még kellemes estét szerezhetnek másoknak. Három ilyen előadásról írnék még rövidebben az utóbbi napokból. Íme az első:

A fotó a CEU oldaláról származik.

Az elmúlt időszak zenei programjairól immár az ötödik bejegyzés következik, mégpedig az Erkel Színházban lebonyolított Operakaland-előadásokról. Idén immár másodszor a Hunyadi László volt a kiválasztott mű, és a megtekintés céljából négyszer is eljutottam az Erkelbe, és nem mellékesen: vittem magammal összesen 81 embert, akiknek a benyomásait szintén részben tükrözni fogja ez a szokásosnál kissé hosszabb, de remélhetőleg jól áttekinthető írás.

Életemben most először voltam a bécsiek operaházában, mégpedig Irina Brook friss Szentivánéji álom rendezésének ötödik estéjén. Korábban láttam egy-egy magyar vonatkozású produkciót a Volksoperben, illetve júliusban a Muth Színházban, de ez most mégis a STAATSOPER (!!!), amely hírnevét és minőségét tekintve valószínűleg a legjobb három operaház egyike a világon, és hozzánk mindössze 3 órányi buszozásra van. (Ahogy a Flixbus menetrendjét látom, szombaton még előadás után is vissza lehet érni, de mivel ez csütörtök volt, mi visszafelé az Oszkár telekocsit választottuk.) 

Vörös Szilvia és Peter Kellner - a királyi pár tanulmányozza a mesteremberek előadásának műsorát

Az ilyen előadások miatt járok színházba.

„A félelem”-nek nemcsak értékelhető a jó minősége és a mondanivaló fontossága, de menet közben jó érzés nézőnek lenni. Élvezzük a játékot. Ezt így együtt olyan sok előadás nem tudja nyújtani, és az ember hajlamos egy idő után a részértékeknek is örülni. De most nem ez van, az EGÉSZ működik.

Bányai Kelemen Barna - Hernádi Judit

Legjobb új magyar dráma, legjobb független előadás, legjobb díszlet – ebben a három kategóriában kapott a színikritikusoktól jelölést Kelemen Kristóf darabja és rendezése, és a háromból az első kettőben meg is kapta a díjat. Az egyébként rendkívül jó hangulatú átadón a rendező minden egyes munkatársát felsorolta a beszédében – az első díjnál a háttérmunkásokat és alkotótársakat, a másodiknál a színészeket – és már-már azt vártam, hogy a Trafó jegyszedőinek is név szerint köszönetet fog mondani a munkájukért. Emlékezetesen rokonszenves volt ez a gesztus, amellyel minden más köszönetmondón túltett, és a jelölések egyértelműen ráébresztettek, hogy ezt az előadást, illetve a szintén sok jelölést kapott másik trafós produkciót is meg kellene néznem végre. (Az Ügyre menni is fogok december közepén.)

Baki Dániel - Józsa Bettina