Jó címe van Michael Frayn Hamvai Kornél által fordított darabjának, jó a színlap által vázolt alaphelyzet, és vonzó a szereposztása. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy még bőven a decemberi premier előtt eladják rá a jegyeket, és teljesen tele legyen a Thália ezen a szombati estén is, mint ahogy ezt megszokhattuk.
Évfolyamtalálkozó - már a vége felé...
Elvétve akadt persze egy-egy eladott, de mégis üresen maradt szék, hiszen január végén nem kevesen megbetegszenek. Én zsinórban öt este nem voltam színházban az elmúlt hét nap folyamán, szintén hasonló okokból, így most ezt a lehetőséget tudtam értékelni. Ráadásul egy szavam sem lehet, mert át tudtam ülni pótszékről az erkély első sorának szélére, így elmondható, hogy a legjobb helyről nézhettem meg az előadást, teljesen normálisan reagáló, fegyelmezett közönség soraiban.
Milyen furcsa: komolyzenei koncerteken a Müpában szinte mindig van élénk cukorkacsörgetés, mobilozás a 16 ezres helyárat fizetők környékén, míg egy egyértelműen szórakoztató színházi előadás közönsége valahogy sose köhög, tud „rendesen viselkedni”, fel se merül, hogy más pótcselekvéssel kössék le magukat a nézők– talán azért sem, mert az előadásban szereplő színészek erre egyértelműen képesek.
Michael Frayn népszerű szerző, a Vadméz most is megy a darabjai közül a Belvárosiban, sőt a Tháliában a „Csoda korban élünk” is az ő munkája alapján született. (A Koppenhága is az ő darabja volt, az a Rózsavölgyi műsorán szerepelt.) Most is sikerült egy jó alaphelyzetet találnia, mert érdekes lehet az, hogy húsz évvel tanulmányaik befejezése után néhány már 45 körüli férfi összetalálkozik azzal a nővel, akibe mind reménytelenül szerelmesek voltak annak idején.
Ebből a helyzetből, kevesebb, mint 24 óra történéseiből lesz is 160 percnyi gatyaletolásig is elfajuló bohózatszerű bonyolítás, de a korrektség kedvéért hozzá kell tennem: az, hogy a közönség fele Valló Péter rendezését végighahotázza, kifejezetten nem a szerző leleményességén, hanem a színészeken múlik.
Szabó Győző - Tamási Zoltán
Hamvai Kornélnak szellemes és szerethető a szövege, van néhány találó önironikus mondata is, amely azt elárulja, hogy a szerző sem ezt tarthatja legmélyebb darabjának, de valóban az a benyomásunk, hogy egyhelyben toporgunk végig.
A találkozó egyik résztvevője (Csőre Gáborra emlékszem, de lehet, hogy rosszul, és ez esetben szívesen veszem, ha valaki helyre tesz) összefoglalja az évfolyamtalálkozó lényegét nagyjából így: eredetileg semmi közünk sem volt egymáshoz, öt évet valahogy kibírtunk egymás mellett, miközben továbbra se kerültünk közel egymáshoz. Azóta pedig mintha távoltartási végzés lenne érvényben…
Ami jó, a túlnyomóan 30-60 év közötti nézők mind megtapasztalhatták már, hogy milyen egy érettségi találkozó, amikor hasonló helyzet áll elő, még akkor is, ha nem minden esetben torkollik extrém kilengésekbe. Könnyen lehet, hogy vannak, akik az előadás hatására a saját ifjúkori hasonló kalandjaikat is felidézik majd, vagy éppen másokét, amelyekről csak hallottak.
Az előadásnak volt azért annyi üresjárata, hogy közben elgondolkodtam azon is, hogy velem mi minden történt az utóbbi húsz évben. 2000-ben reméltük, hogy csak lesz már egyszer nekünk is egy gyerekünk, és éppen ma 19 éve lett is, később még kettő. De ez csak a három legfontosabb fordulat, volt még ezen kívül több kisebb is. Ide sorolnám, hogy lassan hétéves lesz már ez a blog is, épp Valentin-napon.
Az előadás mindenkori nézője vérmérséklettől függően választhat, hogy ilyesmi gondolatokat is hagy átfutni magán, vagy ezeket teljesen kizárja, fel se merül semmiféle számvetés igénye, marad az, hogy „hol a nő?”, „hol a hordó?/a kulcs, stb.” Pedig a darab mélyén valahol az is el van ásva, hogy mennyire gyorsan elszáll az élet, és eközben mennyire nem sikerül egymáshoz közel jutni. Eljött a 45. évünk, és nemsokára eltelik még 20 év is, és addig sem fog történni semmi rendkívüli.
A történet egyik fő kérdéséről az is eszembe jutott, hogy sok szempontból hasonlít a „Godot-ra várva” c. Beckett darabhoz, bár lehet, hogy ez csak az én észleletem. (Ezt nem magyarázgatnám, nem szpoilerezem le a történetet.)
Szlávik István és Benedek Mari megfelelő közeget teremtett az előadáshoz, amely még az írógépek korában játszódik. (Van egy a színpadon, és senki nem mobilozik. Milyen fura is ez, de menet közben nem hiányzik. Lehet akár órákat is tölteni úgy, hogy nincs a kezünkben telefon.) A jelmeztervező keze ezúttal részben meg volt kötve, hiszen a szereplők szmokingban töltik az előadás idejének több mint a felét.
Azok járnak jól, akik egy vagy több színész miatt akarják megnézni az előadást, mert a közreműködők érezhetik, hogy nem ez a leggördülékenyebb bohózat, és éppen ezért saját magukat száz százalékon bedobják a játékba. Nem spórolnak.
Schell Judit és a bicikli - és a nélkülözhetetlen portás
A szereplő férfiak akár azon is versenyezhetnének, hogy kinek van a legnagyobb sikere az adott estén. Ezen a szombaton Vida Péter jutott el oda, hogy egy poénra nyíltszíni tapsot kapott, de voltak hasonlóképpen ütős mondatai az évfolyamtársait játszó Szabó Győzőnek, Nagy Viktornak, Pindoch Csabának és a vendégként csatlakozó Csőre Gábornak is. Mózes András az intézmény jelenlegi fiatal tanáraként mintha kevésbé élvezné ezt az eseménydús éjszakát, esélye sincs az események kézben tartására, és jól áll neki ez a szerep a „nagy (középkorú) öregek” között.
Tamási Zoltán portásként emlékezetes marad, és a darab egyik mondatát megismételhetjük: más portással elképzelhetetlen az iskola/az előadás, maga a tökély.
Schell Judit az egyetlen női szereplő, ráadásul mindenki vágyának a tárgya, elegánsan, ízlésesen vesz részt a bohózatban, és ránézve valóban el tudjuk képzelni azt a nőt, aki régi szerelme ismételt megpillantására készül, és helyette kevésbé kívánatos szerelmi vallomások kereszttüzét kellene túlélnie, és ezek elől inkább még a kápolna tetejére is felmászik. Hiába a nagy választék, megfelelő férfi nincs a környéken…Van egy igazán vicces helyzet, amelyik a szemüvegre épül. Igen, ez az a kor, amikor az ember szembesül azzal, hogy már nem lát jól. (Pénteken egy feliratot két kollégával együtt próbáltunk elolvasni, mire az egyikünk szerzett egy szemüveget és így végül sikerült. Akinek volt már hasonló élménye, az másként fogja ezt a jelenetet nézni. Ennyit a 40+ előnyeiről.)
Zayzon Zsolt érkezése...
Nem véletlenül hagytam hátra egy színészt, aki egyébként észrevehetetlen fickót, lúzert játszik, bár közben kiderül róla egy s más, például az, hogy erősebb és ügyesebb, mint a többiek együttvéve, csak kimaradt a fiatalsága, kimaradtak a nagy berúgások, kerítésmászások és egyéb kalandok. Zayzon Zsolt egyszerre szikár és igazán mulatságos jelenség, már akkor elkezd minket érdekelni, amikor először útbaigazítást kérve megjelenik. Elhihető, hogy jelentéktelennek tűnik és átsiklik rajta a figyelem, de mégis hagy nyomot. A Bernd Róza és az Egy csók és más semmi után ez a harmadik alkalom, hogy az jut róla eszembe: igazán jó szeme volt annak, aki a Thália számára beszerezte, pont rá volt szükség ebben a társulatban. (És milyen kár, hogy eddig nemigen láthattuk itt Pesten, de majd mostantól.)
Összességében elmondható, hogy egy igazán összeforrott csapatmunkát nézünk szerethető színészekkel, és a bohózat műfajának kedvelői számára ez különösen érdekes is lehet.
PS.Változik-e az ember, vagy tényleg nem? – az utóbbira szavaznánk, ahogy nézzük a görbe éjszaka eseményeit. (Mellékszálon egy Örkény egyperces is eszünkbe juthat, amelyben egy érettségi találkozó kapcsán hasonló megállapításra jut a szerző. Bár beugrana végre a címe is…)
PS2. Puskel Zsolt képeit használtam, amelyek a színház honlapján megtalálhatóak, és még vagy további negyven is.
