Nagyon lehet örülni, hogy elvétve ilyen nemzetközi együttműködésre épülő színházi előadások is születhetnek, mint ez a Ványa, amelyiket a héten torinói színészek kétszer is eljátszották a Katonában. Engem a lehető legjobbkor ért, erőt adott, és különösen örülök, hogy ezt megnézhettem, bár az elmúlt két hétben több előadást kellett kihagynom, mint amennyire végül eljuthattam.
A torinói előadás plakátja (itt a "zio", azaz a bácsi szerepel!)
A bácsitól megfosztott Ványa új szövegkönyvét a rendező Székely Kriszta és a dramaturg, Szabó-Székely Ármin készítette, akik csak annyiban módosították a darabot, amennyiben ahhoz kellett, hogy el tudjuk képzelni a történetet a mi viszonyaink között. Ebben a bútorok, illetve Pattantyús Dóra jelmezei is segítségükre voltak. Ugyan a professzor maradhatott volna professzor, de valóban igazat adhatunk az alkotóknak abban, hogy korunk ünnepelt sztárja lehet, hogy inkább filmrendező, mint kutató. Ennél többet változtattak Asztrov erdővel kapcsolatos monológján, de ez a beavatkozás sem idegen a darab szellemétől. Sikerült belesűríteni a szövegbe a környezetvédelemmel kapcsolatos legmegszokottabb szólamokat, tényleg azt halljuk, amit már megszokhattunk a globális felmelegedés és klíma-katasztrófa témakörben. Mindössze az a bökkenő, hogy míg Csehov eredeti szövegét hallva különlegesnek érezhettük az orvost, aki térképeket rajzol a környező erdőkről, jelenleg inkább tűnik olyannak, mint akinek a környezettudatossága pusztán a trendből következik, és nem tűnik annyira egyedinek. Ma már elmondható, hogy jóval több ember foglalkozik ezzel a témával napi alapon egyébként is, bár ahhoz most sem elegen, hogy a folyamatokat meg lehessen állítani.
Asztrov az üvegfalnál - előadás a környezetvédelemről Jelenának
Úgy tűnik az előadásból, hogy ezzel a különbséggel a rendező nemcsak számol, de egyenesen épít is rá, mert nem célja, hogy jelentősen értékesebbnek mutassa meg ezt a szereplőjét a többieknél. Ebben a Ványában, mint ahogy Csehovnál általában nagyon sok gyenge és szenvedő embert látunk, és még azok is tehetetlenek, akik jól mérik fel a helyzetüket. Így vagy úgy mind boldogtalanok, a tettre készek és szorgalmasok sem élhetnek olyan életet, amilyen jó lehetne nekik és amilyet minden bizonnyal meg is érdemelnének.
Egy jó Csehov előadásra mindenképp jellemző kell, hogy legyen a szereplők és a közöttük feszülő viszonyok érzékletes megmutatása. Most is minden egyes karakter szemszögéből átláthatjuk a helyzetük tarthatatlanságát, meg is sajnáljuk őket, akikben hellyel-közzel akár magunkra is ismerhetünk.
A színlapot utólag elolvasva igazolva láthatjuk, hogy az alkotók kifejezett törekvése volt, hogy úgy szembesítsenek minket a saját életünk elviselhetetlenségével, hogy közben kinevethessük a szereplőket, illetve ezáltal áttételesen saját magunkat is. Ez magából az előadásból is kiderül, amely egy hozzáadott szöveg nélküli jelenettel kezdődött: a házvezetőnő a nyári melegben le akar csapni egy legyet, és végül sikerül is neki, ha nem is azonnal.
Marina, a házvezetőnő
Igen, nagyon idegesítő egy légy néha, és percekig akár azt is érezhetjük, hogy csak ez az egyetlen zavaró dolog, ha a légy nem zümmögne, tudnánk pl. koncentrálni a munkánkra. Mindössze az a baj, hogy a légy leütése után minden mégsem oldódik meg, más problémák kerülnek előtérbe. Ezen túl, önmagában is komikus nagy energiákat bevetni egy ilyen apró lény megsemmisítése céljából, és minden sikertelen csapási kísérlet fokozza a helyzet komikusságát.
Ebben az előadásban az első pillanattól kezdve fontos szerepe van a hangbejátszásoknak, amelyek néha egy jelenet előjelét is megfordítják – jelentősen módosítják így például az utolsó jelenet hangulatát is.
A légy lecsapását, mint első benyomást megjegyezzük, mert ez a jelenet nagyon jellemző a darab szereplőire, akik mind vágynak valamire, és helyzetük megoldását többnyire egy-egy személytől, vagy esemény megvalósulásától teszik függővé. Mi nézők persze okosabbak vagyunk, és átlátjuk a helyzetüket pontosan tudva, hogy felesleges bármiben is reménykedniük, nemigen alakulhat a jelenleginél jobban a jövőjük.
Az előadás díszlete (tervező: Cseh Renátó) egy terráriumra emlékeztet, minden oldala átlátszó, és a benne tartózkodókat ugyanúgy meg tudjuk figyelni, mintha állatok volnának. Nézőként ugyan alapvetően bárkit így szoktunk kívülről figyelni, aki színpadra lép, de ez a zárt, mégis átlátszó helyszín plusz jelentést ad hozzá a látottakhoz. Ugyan elhúzhatóak a falak, de erre csak ritkán kerül sor, és fontosabbá válik a bezártság és az átláthatóság megmutatása. Ebben a közegben mindenki tud mindent, nincs magánélet, nem lehet hova visszavonulni és csendben szenvedni – minden a többiek jelenlétében kell, hogy történjen.
Üvegfal előtt: Ványa, bent: Asztov és Jelena
Az előadásban sok a humor, amely segít abban, hogy jól bírjuk a szenvedő és egyben tehetetlen emberek látványát, akikhez valamelyest közel is kerülünk, hiszen a rendező valóban eléri, hogy ne csak egyetlen szereplő nézőpontjából mutassa be a helyzetet.
A címszereplő azért mégis kiemelten fontossá válik, aki éppen életközepi válsággal küzd, éppen most, 47 évesen kell rájönnie, hogy semmit nem ért el eddig, és egy téveszme bűvöletében pazarolta el eddigi éveit. Tisztán látni életünk eredményeit és képtelennek mutatkozni a változtatásra, nem egyszerű, és ahogy látjuk, kizárólag tudatmódosító szerekkel viselhető el. Az eredeti mű szellemében maradt az alkohol, lehet, hogy a rendező ezt így tapasztalja, hogy a negyvenes korosztály inkább választja ezt. Ezen a területen nem újítanak, nem lesz drogos sem Ványából, sem a szintén a tehetetlensége miatt szenvedő orvosból sem.
Ványa és Szerebrjakov
Székely Kriszta előadásában is ezzel a két férfiszereplővel szimpatizálunk, egyértelműen Ványa mellé állunk, de átlátjuk, hogy a maga módján szerencsétlen kallódó ember a sikeres Szerebrjakov is, a jövője neki is bizonytalan. Ebben a rendezésben még képesek leszünk és a második feleséggel is rokonszenvezni kezdünk, akit mindenki irigyel, éppen rá vágyakoznak, de aki rég csalódott a férjében, és olyan férfi mégsem mutatkozik mellette, akivel új életet kezdhetne. A keretek közül senki nem törhet ki végleg, esetleg csak az üvegnek nyomódva kinézhet ebből a zárt világból. Még az elutazás sem lesz igazi megoldás, ezt is tudjuk.
A darab szereplői között továbbra is csak egyetlen olyan van, aki méltósággal képes szembenézni a saját és mások nyomorúságával, senkit nem bántani, és eltűrni az összes szenvedést – talán megszokásból, talán reménykedve. Szonya minden Ványa bácsi előadásban kakukktojás, akire azt mondhatjuk, hogy a szerző a legnagyobb szeretettel írta, és az, hogy legalább egy ilyen stabil ember van, aki nem adta fel az életet, csak biztathat minket is – lehetne a helyzetet így is kezelni: méltósággal, ivászat, nyavalygás és öncsalás nélkül. Ahogy a műveiből láthatjuk, csak egészen fiatal lányokat tud Csehov ennyire pozitív színben megmutatni, de őket is realista módon – nemigen lesz egy sem közülük, aki kaphatna legalább egy igazi partnert a küzdelméhez, hiába vágynánk nézőként egy ilyen megoldásra.
Szonya
Szonya szerepében Beatrice Vecchione igazán ideális választás, bár fogalmam sincs, hogy a rendezőé-e vagy készen kapta az ajánlattal együtt a teljes szereplőgárdát is. Szerethető és szép fiatal lány, aki nem hisz eléggé magában, nem kihívó, nincs erotikus kisugárzása, és így érthető az is, hogy kockás ingében Lucrezia Guidone jelenlétében igazán észrehetetlenné válik minden értékessége mellett. Nem tudjuk hibáztatni Asztrovot, hogy nem kezd éppen utána vágyakozni.
Jelena
Az, hogy épp őt nem veszi észre, akivel módja lehetne közösen tartalmas életet élni, nem jelent mást, hogy még ennek a legjelentékenyebb férfinek sem néz ki szebb jövő. Ivan Alovisio van olyan vonzó, amilyenre a darabhoz szükségünk van, de nem lehengerlően az. Láthatjuk, hogy Jelenának is hosszabb idő kell hozzá, hogy a hatása alá kerüljön, és ehhez hozzájárulnak a körülmények is – a vidéki birtok ingerszegény légköre. Ebben a szerelemben a „jobb híján” játssza a főszerepet, nem egy első látásra megszületett mindent elsöprő érzelmet látunk. Sokat számít persze az is, hogy a vetélytárs, a címszereplő Paolo Pierobon meglehetősen elhanyagoltan néz ki, jóval idősebbnek is tűnik, akinél persze a sikeres férj – Ivano Marescotti - még idősebb, de legalább összeszedettebb figura. Ebben a mezőnyben persze, hogy Asztrov lesz a befutó.
Rajtuk kívül még említendő a házvezetőnő, Federica Fabiani, akivel a történet elindult, a ház állandó vendége (Franco Ravera) és nem utolsó sorban a Szerebrjakovért továbbra is kitartóan rajongó ex-anyós, Ariella Reggio, akinek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy a számunkra komikus, Ványa szemszögéből dühítő imádatot érzékeljük gesztusain.
Anya és fia - Ványa és Marija Vasziljevna
Jó csapat ez, akik mind átlagembereket játszanak. Egyikük sem rendkívüli, de el tudnánk azt is képzelni, hogy egy kicsit jobb közérzettel is éldegélhetnének egymás mellett, felismerve a jó pillanatokat, amikor ideiglenesen közel tudtak egymáshoz mégis kerülni. Az előadásnak ezek a kulcsfontosságú beszélgetései különösen jól is sikerültek, élvezni lehetett az előadást, messze rövidebbnek tűnt, mint két és fél óra.
Székely Kriszta torinói rendezését összességében is nagyon szerettem, már csak azért is, mert hosszú idő után először olasz nyelvű prózai előadást néztem, és nyilván örültem, hogy a 12 éve megszerzett és azóta alig használt olasz diplomám annyit azért ér még mindig, hogy megértettem a játszókat, és nem kellett a feliratot olvasnom (amelyet egyébként a Katona dramaturgja, a Goldoni fordításairól is ismert Török Tamara készített).
Ványa
Várnám, hogy a két színház együttműködésnek legyen folytatása, szívesen megnézném akár ugyanezeket a színészeket más darabokban is.
De most először még jöjjön a Poppea, február 15-én délelőtt nyílt próbát tart a Katonában Székely Kriszta, majd elválik, hogy milyen lesz egy klasszikus operaelőadás prózai színészekkel…(ingyenes, regisztrációhoz sem kötött alkalom – érdemes bevállalni.
PS. A fotók a Teatro Torino Stabile facebook oldaláról származnak.
