Lemaradtam annak idején (2012) Bella Máté első operájának bemutatójáról. Nem szándékosan, bár Wedekind darabja, A tavasz ébredése nem vonzott sosem. Jelen esetben - pénteken - már jó pár idei (fogalmazzunk óvatosan) felemásra sikerült operabemutató után csak azért mentem a Zeneakadémiára, mert bíztam Almási-Tóth András rendezői vénájában, aki ezúttal a librettó szerzője is. Ő olyan előadásokat csinál, amelyekben van humor és van gondolat és jellemzően inkább logikusan építi fel a produkcióit, mint nem. És nem csalódtam, mert végre ez a minimálban kivitelezett produkció valóban tetszett is nekem. 45 percnyi intenzív operaélmény volt. Az UMZE Kamaraegyüttes szólistáit Vajda Gergely vezényelte.
A látványt is a rendező tervezte, aki fehér ruhákat és piros gyümölcsöket használt eszközül. Az ártatlanság elvesztésére és a halálra is jó kifejezőeszköz az, ahogy az énekesek ruháit egyre jobban elborítják a szétnyomott gyümölcsökből származó vörös foltok. (Sajnos ilyenkor mindig támadnak civil gondolataim is, részben sajnálom a málnák-eprek-görögdinnyék nem rendeltetésszerű használatát, másrészt meg aggódom az énekesekért, nehogy elcsússzanak. A tapsrendnél azért ennek a veszélye valóban felmerült.)
Az énekesek mellett ráadásul még náluk is fiatalabb táncosok (a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei) is bevetésre kerülnek, Kulcsár Noémi koreográfiájára. Bár korábbi esetekben (lsd. Varázsfuvola) néha nem szerettem az Almási-Tóth rendezésekben megjelenő táncbetéteket, rendszerint ezeket tartottam az előadásai gyenge pontjának, de mostanában más a helyzet (másokkal dolgozik) és már az év végi vizsgánál is meglepődve vettem észre, hogy lekötnek ezek a táncos részek is.
Lehet, hogy azért is, mert van előzménye a Cafe Budapest kortárs művészeti fesztivál keretében bemutatott előadásnak, egységesnek és kiemelkedően jó színvonalúnak éreztem az énekesek-táncosok munkáját. Az üres színpadon, amelyet később persze a szétnyomott gyümölcsök elborítottak, rendszerint az énekesek párbeszédei mellett, viszonyaik nyomatékosítására jelentek meg a táncos párok is.
A szólisták közül nekem toronymagasan kiemelkedett Hajnóczy Júlia, aki lehetséges, hogy már a korábbi előadásban is Wendla volt. Ez az az eset, amikor az énekeshez alkatilag is illik a szerep és elhisszük neki a 14 éves lányt. Jellemzően jó nagy korkülönbség van az énekesek és az általuk megformált szerepek kora között, ez most is így van, viszont egyáltalán nem tűnik fel. Elsősorban az ő drámáját éljük át.
Az előadás elején nagyon ígéretes jövőt képzel maga elé nemcsak Wendla, barátnői (Zavaros Eszter, Lusine Sahakyan, Ruszó Alexandra) úgyszintén - erről a pontról indulnak el, de a várakozásaiknak megfelelően nem felfelé, hanem lefelé a lejtőn. Szinte azonnal zátonyra futnak, még mielőtt eljutnának a felnőttkorba. Ha nem ismernénk a történet végkimenetelét, akkor az első képtől mi is bizakodó hangulatba kerülnénk, a tiszta fehér ruhák hatása alatt. Lusine Sahakyan még egy szerepben, anyaként is megmutathatja magát. Képes arra, hogy fiatal kora ellenére súlyt adjon ennek a sorsnak is.
A történetben szereplő fiatalemberek nem kevésbé bizalomgerjesztőek (Menyus - Rab Gyula, Marci - Ódor Botond), egyedül csak Horti Lilla kapott ellenszenves karaktert az igazgatónő szerepében. Gaál Csaba egy rövid jelenet erejéig szintén feltűnik, mint álarcos úr.
Kerek és befejezett a történet, egységes a minket érő zenei hatás is. A téma miatt, amely a fiatalok útkeresési próbálkozásait vizsgálja, hogyan birkóznak meg saját szexualitásuk kibontakozásával, optimális lenne azt az előadást a célközönséghez eljuttatni. Elgondolkodtam azon, milyen lenne ezt az előadást operakalandként játszani, előkészítő drámafoglalkozással, előadást lezáró megbeszéléssel. Egy opera igazán közel is kerülhet a mindennapi élethez, nem pusztán gyönyörködtetés-szórakoztatás lenne a funkciója - esetleg erre rájönnének a diákok is.
