Az Operaház ezernyi programja és 35 bemutatója mellett egy estét szentelt annak, hogy a még mindig aktívan rendező Szinetár Miklós pályáját újra reflektorfénybe állítsa. Nem, nem az egészet - mindössze annak egy szeletét.
Szinetár Miklós 12 tévéfilm-operát rendezett, abból az ötvenből amely műsorra került. Ez jelenleg, amikor mintha egyáltalán nem készülnének ilyen alkotások, óriási számnak tűnik. Emlékszem, én is sok ilyet láttam és általános iskolásként is pontosan tudtam, hogy ki az a Szinetár Miklós. Éppen ezeknek a filmeknek köszönhető, hogy néhány énekes valóban közismert lett, annak ellenére, hogy az opera rétegműfaj volt akkor is, ahogy most is az. Ezek a filmek hiányoznak a mai énekesek életéből, kellenének nekik is azok a lehetőségek, amelyekkel a saját műfajukban - és nem talk showban vagy a bulvár lapok oldalain - eljuthatnának több emberhez.
A két részes este háromnegyed részében ezekből a Szinetár által rendezett operafilmekből (Éjszakai repülés, Hoffmann meséi, Cosí fan tutte, Fidelio, Szöktetés a szerájból, Székely fonó, Háry János) láthattunk részleteket. Van amelyikből többet is.
Számomra ezeknél a jól megcsinált filmeknél érdekesebb volt az összekötő szöveg. Szinetár Miklós kommentálta a bejátszásokat, illetőleg ismertette az operarendezéssel kapcsolatos alapelveit. Ezekkel feltétlenül egyet lehet érteni, sőt jelen esetben az lett volna az igazán ütős megoldás, ha a rendezővel leültetnek egy asztalhoz operaházi kollégákat és megvitatják, hogyan látja Szinetár Miklós szakmabeliként a jelenleg futó rendezéseket. Ez izgalmas lehetne, bár a kritikusi pozíció nem biztos, hogy kellemes feladat volna számára, akinek vannak futó előadásai és A víg özvegyet hamarosan megrendezheti operaházi megrendelésre.
Milyennek látja a jó operarendezéseket Szinetár Miklós?
- feltétlenül megjelenik bennük a tragikum és a komikum egyszerre ("szauna hatása van")
- a bemutatott történet kapcsán ráismerhetünk saját életünkre
- jobb a megértés miatt, ha magyarul énekelnek
- nagy egyéniségek szerepelnek benne
- jobb ha nem foglalkozik aktuálpolitikával, megmarad a nagy kérdéseknél...
Az operarendezőket az idegenvezetőkhöz hasonlította. Van olyan, aki nem fűz semmihez kommentárt, van olyan, aki nem a látnivalókról, kizárólag a saját életéről mesél és van az, aki mértéktartó. Utóbbi lenne az általa előnyben részesített modell, az a rendező, aki nem tolakszik a mű és az énekesek közé, de hozzászól azért.
(Rendkívül szimpatikus módon elhangzik az a mondat is, hogy aztán az egy kérdés, mennyire sikerült ezt megvalósítani, azaz nem állítja, hogy neki minden előadása sikerült.)
A Szinetár rendezésekről ezek a szándékok feltétlenül látszanak, és ha összehasonlítjuk azoknak a munkáival, akik a saját üzenetüket kívánják tolmácsolni a műveken keresztül, akkor elég sokan vannak, akik kevésbé népszerűek , mint éppen Szinetár Miklós, aki ezzel a mértéktartásával sokak számára elfogadható, sőt vonzó alkotó.
A nézőtéren nagyon sok nyugdíjas is volt, akik nemcsak Szinetár munkásságát ismerhették, de azokét az énekesekét is, akik az est utolsó részében élőben is színpadra léphettek.
Azoknak, akik az elmúlt évtizedekben jártak gyakran az Operaházban, szintén impresszív lesz a fellépők névsora, akik ezúttal operetteket énekeltek: Berkes János, Gárday Gábor,Gulyás Dénes, Kováts Kolos, Rozsos István, Szüle Tamás, Berczelly István, Miller Lajos. Itt vannak azok a nagy egyéniségek, akik nem is olyan régen a színlapokon szerepeltek. Jó volt látni őket, a közönség - gondolva a régi estékre - örömmel ünnepelt. Vannak néhányan közülük, akik még aktívan fellépnek kisebb-nagyobb szerepekben, de így együtt különleges élmény volt őket színpadon látni. "Új műsorhoz új férfi kell", énekelik - ott is vannak a mai operaszínpadon az utódaik, ugyanakkor mégis jó ezeket a régi férfiakat is újra hallani.
Szinetár Miklós a már kevéssé aktív énekesek mellé két olyan nőt is hívott, akik viszont pályájuk fénykorát élik már egy ideje, de még így is marad ez egy jó darabig. Mindkét énekesnő, Kalocsai Zsuzsa és Kolonits Klára is kifejezetten jó formában volt. Kolonits Klára számára ez a nap második fellépése volt, kortárs szerző után énekelt klasszikus operettet. Türkizkék ruhájában egy szőke vízi tündérre hasonlított, tündökölt. (Azonnal eszembe jutott róla a Ruszalka, azaz, már jó ideje nem hiányoltam, hogy miért nincs műsoron épp a Ruszalka...)
Az elhangzó három szám épp arra jó, hogy Szinetár bizonyítsa az est elején elmondott tételét: az operához nagy egyéniségek kellenek és az előadások elsősorban az énekesekről szólnak. Megkapjuk ezeket a személyiségeket, akik aztán sokkal jobban sugároznak, mint a filmbejátszásokon éneklők. Hiába, az élő színház varázsa nagy, különösen ha még zene is párosul vele.
A dalok után még kapunk néhány biztató mondatot - "ne búsulj rózsám, az egy vasat se ér" sor kiemelődik a Hajmási Péterből, és a Himnusz kezdetével kapcsolódik össze (Isten áldd meg a magyart, JÓKEDVVEL...) - illetőleg még egy utalást a kusza rendezésekre egy anekdotába ágyazva. Amikor Szinetár Miklós a "gyújtsák fel a villanyt" mondatot csattanóként kiejtette a száján, én azonnal az alulvilágított Otellóra gondoltam, amelyben a szó szoros értelmében ez a felszólítás hiányzott a rendezőnek. Ugyan mit szól ahhoz a rendezéshez, hogy látja ezt Szinetár? - ez az, ami még érdekelne.
