Mezei néző

Köteles Géza az Operaház egyik korrepetitora és karmestere, a Hábetler-féle operabeavató projektekben állandó zongorakísérő, a FaReMiDo társulat állandó tagja, aki négy évvel ezelőtt a Figaro házasságát bravúrosan áthangszerelte, alkalmassá tette kisebb zenei együttesre. Annak idején hat zenésszel, a Gördülő-verzióban tizenkettővel ment le az előadás, de tíznél is több olyan hangszer felhasználásával, amelyekre Mozart nem gondolt, mert nem is gondolhatott.

Kovács István a Figaro 2.0 „ősgrófja”, ő énekli a szerepet a kezdetektől fogva. Egészen hihető az, ha ránézünk (vannak a nézőtérről is jól látható izmai is), hogy személyi edzőt alkalmaz, fontos neki a sport, igyekszik magát konzerválni, vonzó külsejét megtartani. De elhisszük neki az álszent politikust és nőcsábászt is. Egyszerűbben: telitalálat a szerepformálása.

Balatoni Éváról mindig az jut eszembe, hogy van itt egy énekes, aki mindig nagyon élő, hitelesek az alakításai, csak ne lennének olyan rövidek a rá osztott szerepek. Nem kérdés, hogy kis szerepekkel is lehet mély nyomot hagyni a nézőben – erre az egyik legjobb példa éppen Balatoni Éva művészete. 16 bejegyzésben említődött az elmúlt négy és fél év alatt, néhány előadását többször is láttam.

Heiter Melinda szintén a pályájuk elején lévő énekesek közé tartozik, akit eddig 13 bejegyzésem emleget. Ha valaki megnézi az Operaház honlapján az életrajzát, elég impresszívnek fogja találni a versenyeken és fesztiválokon való részvételek felsorolását. Nem minden énekes mondhatja el magáról, hogy Bayreuthban is többször fellépett, vagy megnyerte a Simándy-énekversenyt.

Dénes István karmestert nem láttam sokszor, és ahogy Halász Péter esetén már kiderült, nem sokat tudok kezdeni egy karmesterrel amúgy sem, hiszen zenekritikus nem vagyok és színházi szempontból viszonylag nehéz egy karmestert értékelni. Általában.

Azt hiszem, hogy túlzás nélkül elmondható, hogy Fodor Beatrix pályáján fontos állomás a Figaro 2.0, amelynek a legfontosabb szerepét énekli.

A gép a harmadik Bartolót is kidobta, így most következik egy valóban rövid bejegyzés Kőrösi Andrásról.

Tavaly egy cikk kapcsán eszembe jutott, hogy kikre használható jelenleg a buffó basszus fogalma. Állandóan tenorhiányról hallani, miközben talán Szvétek Lászlón kívül nincs senki, akire elmondható lenne, hogy teljes mértékben megtestesíti az említett szerepkört, ha a ma élő és aktív magyar énekesekre gondolunk. (Van két fiatal kollégája is, akikben látom ezt a potenciált, de az, hogy ebbe az irányba indulnak-e el valóban, a műsorkészítők döntésén is múlik, ami sokszor a szerencsének a szinonimája.)

Molnár Ágnesről először 2014 februárjában írtam a miskolci Don Giovanni kapcsán – tévesen, mert aznap este mégsem ő volt Zerlina. A félreértés kiderült, a bejegyzést javítottam. Ezek után eltelt jónéhány hónap, mikor is a Triptichon tucatnyi apácája között feltűnt egy, aki a kis báránykáját hiányolta. Utólag tudtam beazonosítani, hogy na, ez a szelíden álmodozó apáca (Genovéva) Molnár Ágnes. A továbbiakban a felismerése már nem okozott problémát, mivel a Leánder és Lenszirom címszereplőjeként több volt, mint csak megjegyezhető.

Rácz István basszista akkoriban kezdte operaházi pályafutását, amikor én Pestre költöztem és elkezdtem az intézményt gyakran látogatni, bár akkor még csak a darabokat választottam meg, és mindössze tudomásul vettem a napi szereposztást, nem figyeltem külön senkinek a pályáját. Ennek ellenére azért megjegyeztem az énekesek neveit, így emlékszem rá is, akit Kékszakállúként is láthattam.